|
Kedves Emil!
Amikor több mint ötven évvel ezelőtt, 1949 őszén először találkoztam Veled
a főiskolán, aligha gondolhattam arra, hogy évtizedekkel később 70. születésnapodon
köszönthetlek. Sokan indultunk el akkor a zeneszerzői pályán, de csak kevesen
állták a felkészülést, a küzdelmeket, az idő kihívásait.
Már akkor kirajzolódtak egyéniségednek azok a vonásai, tehetségednek azon kvalitásai,
amelyek később olyan jellegzetessé formálták utadat. Kevés olyan jelentős alkotó
él ma közöttünk, aki ekkora következetességgel, kitartó erővel keresi és vállalja
a feladatokat. Erős akarattal párosult alkotói vénád zenédet mindig egyértelművé
és világossá teszi. Ez a mai művészetben - nyelvezettől és stílustól függetlenül
- óriási erény. Zenéd nem rejtjelezett üzenet, hanem vállalása és kifejezése
művészi hitednek és meggyőződésednek. Ezért hiteles és személyes.
Operáid, kantátáid, dalaid, kórusműveid az irodalmi élmények széles panorámáját
vetítik elénk. Az énekhang természetének kiváló ismerete, a hang kezelése olyan
értéke műveidnek, amely igencsak ritka korunkban. A legújabb kompozíciók, köztük
a 2. vonósnégyes, a Panasz és vigasz című dalciklus, valamint az új Zongoraverseny
tovább erősítik azt a markáns képet, amelyet a koncertlátogató közönség és a
szakma kialakított Rólad: nem magadnak vagy csak kevesek számára írsz, hanem
keresed és meg is találod a hidat a szakadék fölött a hallgatósághoz. Ez nem
csekély tett, mert mindig is hitted, hogy korunk zenéje is képes kapcsolatot
keresni és találni a társadalommal. Mi több, sokan vallják Veled együtt: ezen
áll vagy bukik sorsa és jövője, ez a sine qua nonja a 20. század művészete
elfogadásának...
Mindig érdekeltek az emberek, a társadalmi változások, a közélet hullámzása.
Mint a kulturális élet kiemelkedő képviselője, erős akarattal próbáltál helyet
szorítani az értékeknek. Nem kerülted a véleményütközéseket sem, ha megítélésed
szerint rosszul folytak a dolgok. Meggyőződéssel vállaltad a harcot a jobbításért.
Ebben a szellemben vezetted az Operaházat, vettél részt a változások közepette
a Szerzői Jogvédő Hivatal élén annak átalakításában. Pedagógiai sikereidet a
zeneszerzés tanszék vezetőjeként magas szakmai követelményeidnek is köszönheted.
Tanítványaid közül máris sokan értek el jelentős sikereket.
Szereped ma is nagy a Bartók és Kodály utáni zenei élet kontinuitásának fenntartásában
és erősítésében. Zeneművészetünk érdemekben gazdag, meghatározó személyiségét
jó kívánságokkal köszöntjük születésnapján.
Ad multos annos!
Soproni József
Nemrég egy kitűnő zeneszerző barátom komoly arccal mesélte: "Képzeld, azt
álmodtam, hogy a Tanár úr megdicsérte legújabb művemet!" Elkerekedett szemem
a csodálkozástól, hiszen a kolléga már túl van a negyvenen, komoly hazai és
külföldi sikerekkel a háta mögött.
Vajon mi az oka annak, hogy egy ember - ki ezekben a napokban ünnepli 70. születésnapját
- dicséretével, vagy éppen kritikájával olyan mértékadó véleményt tud formálni,
melyre érdemes odafigyelni? Melyre nem tudunk nem odafigyelni? És vajon mi az
oka, hogy mi mindannyian, kik tanítványai lehettünk, szerencsésnek érezhetjük
magunkat?
Tizennyolc évesen kerültem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés
szakán Petrovics Emil tanár úr osztályába. Félénk, bátortalan fiúcska voltam,
ki nagyon keveset tudott a szakmáról, és nagyon meg volt illetődve. Sorolhatnék
semmitmondó jelzőket az ott eltöltött évekről, de azt hiszem, a legőszintébb
akkor vagyok, ha kijelentem: kemény iskola volt. Iskola, hisz lépésről lépésre
haladva, módszeresen tanulmányoztuk a zenetörténet egymás után következő korszakait,
megpróbálva megérteni a különböző zeneszerző-géniuszok kompozíciós stílusát,
technikáját. És kemény, mert Tanár úr mindig kérlelhetetlenül rávilágított munkáink
gyenge pontjaira, logikai ellentmondásaira.
Vannak, akik kritizálják ezt az iskolát, mondván: miért kell annyit foglalkozni
a régivel, ahelyett, hogy a jövő felé fordulnánk? A válasz nagyon egyszerű,
bár megérteni és magunkévá tenni természetesen sok időbe és fáradságba került.
Csak a régi mesterek kristálytiszta következetessége lehet az egyetlen út a
jelen komponistái számára. Csak a már-már önpusztító tökéletességre törekvés
szülheti meg a hőn áhított sikert: az új művet. És mi lehet jobb stúdium ennek
elérésére, mint a régi mesterek műveinek tanulmányozása, zeneszerzői alkatának
átélése.
Mondják, az az okos diák, ki valósággal "kiszívja" tanárából a tudományt, majd
továbbáll, keresve a lehetőséget tudásának további bővítésére. Kétszeresen igaz
ez a megállapítás az olyan "szemtelen" növendékek esetében, kik nem átallják
több területen is megméretni magukat. Én szerencsésnek mondhatom magam: Petrovics
tanár úr mind a mai napig felbecsülhetetlen értékű tudással, tapasztalattal,
bölcsességgel lát el. Kevés embertől tanultam többet például a színházról, működéséről,
tradícióiról, misztikumáról.
És itt engedjék meg, hogy leírjak egy szót, mely manapság oly ritkán jellemzi
tanár és diákja kapcsolatát. Petrovics tanár úr igazi mentor. Olyan tanár és
olyan ember, ki felelősséget érez növendékei iránt, kit a diploma után is érdekel
tanítványai sorsa. Tegyük szívünkre kezünket: ha megszid is bennünket, ha szembekerülünk
is véleményével, nem tudunk rá igazán haragudni, hiszen tőle kaptuk tudásunkat,
szakmánkat, néha még a munkánkat is.
Mit is kívánhatnánk neki születésnapja alkalmából? Egészséget? Boldogságot?
Sok szép új művet? Természetesen mindezt egyszerre, és még valamit: sok tehetséges
új tanítványt! Isten éltesse, Tanár úr!
Hamar Zsolt
|
