"Zenei Lexikon. A zenetörténet és zenetudomány enciklopédiája." Ezzel a címmel jelent meg első, a maga korához illő magyar zenei lexikonunk, Szabolcsi Bence és Tóth Aladár szerkesztésében, Győző Andor kiadásában, 1930-ban. Első kötete az év elején, a második októberben. A címlap a szerkesztők neve előtt a magyar és a külföldi munkatársak hosszú névsorát tünteti fel, számos képtáblát és szövegillusztrációt ígér.
Magam a Lexikonnal először 1930 végén, tízéves gyerekként találkoztam. Nagyszüleimtől kapta karácsonyra édesanyám, aki akkor a Zeneművészeti Főiskola ének tanszakának tanárképzős növendéke volt. Azóta is azt a két zöld kötetet őrizzük könyvespolcunkon.
Senkit sem lep meg, mindenki természetesnek tartja, hogy a Lexikon Szabolcsi Bence nevéhez fűződik, általában az ő munkájaként tartjuk számon. Ilyenként tárgyalja Kroó György is kétkötetes élet- és pályarajzában. "A lexikonszerkesztői munka jelenti Szabolcsi pályáján azt a hidat, amely az előző hat-hét esztendő magyar zenetörténeti kutatásait a következő évtized általános zenetörténeti kutatásaival összeköti" - írja az I. kötetben.¹ Kroó György, munkája természetének és műfajának megfelelően, a Lexikon munkálatait Szabolcsi Bence pályája fordulópontjaként mutatja be. De ahogy vissza-visszatérünk a Lexikon két kötetéhez, egyre inkább meg kell látnunk a munka jelentőségét a magyar zenetudomány és zenei művelődés egészének történeti összefüggésében.
Ha Kroó György stílus-összehasonlításig mélyülő, alapos elemző ismertetéséhez még valamit hozzátettünk, az leginkább a Zenei Lexikon általános magyar kor- és művelődéstörténeti helyének, megjelenése körülményeinek és helyzetének szélesebb áttekintése felé mutat. Kroó könyvének az egykorú sajtóból vett idézetei, a Lexikon fogadtatását kísérő vita is ezt az utat jelöli ki.
Első tekintetre feltűnik, hogy a Zenei Lexikon nem társtalan jelenség, hanem a Győző Andor kiadásában megjelent művészeti lexikonok sorozatának egyik tagja. 1926-ban jelent meg a Művészeti Lexikon Éber Károly és 1927-ben az Irodalmi Lexikon Benedek Marcell szerkesztésében. 1930-ban, a Zenei Lexikonéval egy esztendőben látott napvilágot a Színészeti Lexikon, Németh Antal szerkesztette. A Művészeti és a Zenei Lexikon 1935-ben már második kiadását érte meg. A Művészeti Lexikon Előszavában olvassuk: "Kilenc esztendő nem csekély idő egy lexikon életében, és egy új kiadás kívánatos lett volna akkor is, ha az első nem fogyott volna el az utolsó példányig." Az Előszót a szerkesztők és a kiadó együttesen jegyezték. Nem ismerjük a lexikonok kibocsátásának példányszámát, de kelendőségük akkor is feltűnő és elismerésre méltó, ha nem túl magas példányszámokat feltételezünk.
Mindez nem volna különösen figyelemre méltó, ha nem vesztes háború után, ha nem területe, népessége és erőforrásai mintegy kétharmad részétől megfosztott országban történik. Igaz, Bethlen István súlyos külföldi kölcsönök felvételével - vállalva a Népszövetség megbízottjának folyamatos ellenőrzését és beleszólását gazdálkodásunkba - megállította az inflációt, stabilizálta a gazdaságot, és 1927. január 1-jén bevezette a pengőt. (A pengő egyébként arany alapú fizetőeszköz volt, és 3800 pengő ért 1 kg tiszta aranyat.)
Igaz, a pengő bevezetése bizonyos élénkülést hozott a gazdasági életben, ám a történeti elemzések termelésünk visszaeséséről, az agrárgazdaság súlyos válságáról számolnak be. Az ország a munkanélküliség, a mezőgazdasági piachiány és a szegényparasztság gondjaival küzdött. A pengő 1927-es megjelenése amúgy sem volna magyarázat a lexikonsorozat sikerére. Az 1926-ban és 1927-ben megjelent két lexikon szerkesztésének és kiadásának jóval meg kellett előznie a pengőt. Végül a Zenei és a Színészeti Lexikon megjelenése idején már Magyarországot is elérte a világgazdasági válság.
A lexikonok megjelenését, sikerük okát, forrásait tehát kár volna valamilyen gazdasági csodában keresnünk. A csoda inkább az volt, hogy a nehéz gazdasági körülmények ellenére ennyire naprakész, korszerű fegyverzetben jelenhetett meg - számottevő hazai előzmények nélkül - a Zenei Lexikon.
Kár volna megtagadni az elismerést és köszönetet a kiadó Győző Andor vállalkozói érzékétől és leleményétől. Ez főként a lexikonsorozat együttes tervezésében és kibocsátásában állott. Erre utal Benedek Marcell az Irodalmi Lexikon Előszavában, amikor azt panaszolja, hogy a tervezettnek háromszorosát kitevő kéziratokból el kellett hagynia olyan cikkeket, "amelyeket a Győző cég későbbi, tervben vagy munkában levő szaklexikonjaiban föl lehet majd használni. Így elértük azt, hogy a népszerűnek és olcsónak szánt Lexikon csak kétszer akkora lett, mint amekkorának terveztük - és egy fillérrel sem lett drágább."
A magyarázatot azonban ennek ellenére sem a gazdasági prosperitásban, hanem inkább a kedvező személyi feltételekben keresném. A lexikonok mindegyike igen széles és rangos szakértő munkatársi együttest mutat be címlapján. A Zenei Lexikon munkatársainak összetételében különösen jelentős a neves külföldi szaktekintélyek részvételének aránya.
Azok az utalások, amelyek időről időre megalapozottan figyelmeztetnek a két háború közötti Magyarország szellemi életének gazdagságára, sokrétűségére, arra késztetnek, hogy valóban vegyük számba: az értelmiség és benne a humán értelmiség egymást követő nemzedékeinek milyen feltorlódó sűrűsödése jellemezte az akkori magyar művelődést. Legjobb korában élt itt akkor még az a generáció, amelyet az Ady nemzedékeként emlegetünk, együtt tudós-, író-, művésztehetségeknek a múlt század utolsó harmadától kezdve a világvárosiasodó Budapestre feláramló seregével. Írókra gondolva a Nyugat első nemzedékének kell eszünkbe jutnia. A tudományos életben az Eötvös Collegium első nagy nemzedékére esik tekintetünk. De az első világháború után a századforduló nagy nemzedékéhez csatlakozik már az újabb generáció is, javarészt az előző tanítványaként. Neveket nem említek: bőven sorakoznak amúgy is kinek-kinek az emlékezetében.
Kulturális életünk legjobbjai akkor átlátták, hogy a megcsonkult ország valóságos erőtartalékai szellemi kapacitásában halmozódnak fel, és megőrzésük, működtetésük, gyarapításuk a továbbélés egyetlen útja. Egyre többet halljuk mostanában emlegetni a Bethlen-kormány kultuszminiszterének, Klebelsberg Kunónak a nevét. Ő azok közé a nagyon ritka politikusok közé látszik tartozni, akik megértik, hogy az általános műveltség megfelelő színvonala nélkül nincs gazdasági növekedés, és éppen országunk kicsinysége kényszerít szellemi kapacitásunk minél türelmetlenebb erősítésére. Ha csodálkozunk a lexikonok kiadásának és kelendőségének a gazdasági körülményekhez mérten ellentmondásos voltán, még inkább kell csodálkoznunk azon a nagyvonalúságon, ahogy Klebelsberg az oktatás és a tudományos kutatás különböző szintjeinek fejlesztéséről gondoskodott. Minisztersége idején, 1922 és 1931 között, a tanyai iskolahálózat kiépítésével és a középiskolai reformokkal egy időben megalapította a szegedi, és kifejlesztette a debreceni egyetemet, a bécsi, a berlini és a római Magyar Intézet alapításával kezdeményezte a magyar tehetség fejlődéséhez oly fontos intézményrendszer kialakítását.
Az értelmiségi nemzedék koncentrációjához hasonlóan rajzolódik ki a maga körében az egymást követő zenei generációk láncolata, és vele együtt az önállósuló korszerű magyar zenetudomány szerveződésének folyamata. A munkatársak névsora, vállalt szakterületük illeszkedése világosan mutatja a Lexikon szervező tevékenységének kapcsolatrendszerét, a már külön-külön kibontakozó és önmagukban működő részterületek közös célt szolgáló együttműködését. A folyamat ebben az áttekintésben mintegy stratégiai térképpé változik, a kialakult hadállások feltüntetésével.
A magyar hagyományból és gyakorlatból elsősorban az első korszerű magyar zenetudományi műhely, a népzenekutatás erőteljes részvétele tűnik szembe, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és mások nevével jegyzetten. Bartók Béla neve a munkatársak névsorának élén a betűrend szeszélyén túl akár jelképes is lehetne. Major Ervin és Szabolcsi Bence neve az elődök útmutatása nyomán kibontakozó alapos, immár a műkedvelő adalékok szintjét maga mögött hagyó magyar zenetörténeti kutatásokra utal. Gombosi Ottóé és Hammerschlag Jánosé az általános zenetörténet régebbi korainak gondozását jelzi. Molnár Antal többágú témaköre, Varró Margit pedagógiai hozzáértése a kezdődő magyar zenetudományi érdeklődésnek arra az ágára hivatkozik, amely a nemzetközi tudományosság elméleti, filozófiai, pszichológiai és pedagógiai eredményeit hozta magával az együttesbe. Itt lett volna a helye a korábban elhunyt Kovács Sándor munkásságának. Tóth Aladár kritikusi és írói tevékenysége a kortárs magyar és európai zenét vonta be, de a neves külföldi szaktekintélyek részvételét, s általuk az egyes nemzeti zenekultúrák szócikkeit is alig tudnók elképzelni a kortárs magyar zenei alkotás háború utáni nemzetközi elismertsége nélkül. Mindehhez járul a társtudományok elismert magyar és nem magyar szakértőinek részvétele a Lexikon köteteiben.
A szerkesztők igen nagy gondot fordítottak az adatok naprakész állapotára. Már a Lexikon 1930. októberében megjelent II. kötete 77 pótlást, részben korrekciót, részben új adatot csatolt az I. kötethez. Kiegészítő adatokkal kezdődik a Lexikon 2. kiadása is, 1935-ben. Magukban az eredeti kötetekben is, a kiegészítésekben is valóban friss adatokkal találkozik az olvasó, köztük a kortárs zeneszerzők, köztük a legifjabb magyar nemzedék újabb műveinek számontartásával.
Az egykorú magyar közvélemény és a sajtó a jelek szerint érdeklődéssel és általában elismeréssel nyugtázta a Lexikon megjelenését. De Jemnitz Sándor a Népszava hasábjain heves támadást intézett ellene, különösen az első kötet megjelenése alkalmával, 1930. március 22-én. A hitelesség nevében leckéztette a szerkesztőket. Bár a tárgyi adatok körül is talált mulasztásokat, de az igazi veszélyt abban látta, hogy "az elfogult szövegmagyarázatból vezető szempont éleződik ki, amely magát az olvasó gondolkodásmódját akarja befolyásolni, s az ál-objektivitás örve alatt voltaképpen kapacitál" - írta.² "A lexikonírónak helyes fogalmat kell adnia még a neki nem tetsző jelenségekről is" - olvassuk kritikájában.³ A lexikonszerkesztőket a lexikon és a sajtókritika műfajának elkülönítésére intette: "Aki csak azért szerkeszt lexikont, hogy kénye-kedve szerint csaponghasson, dogmáit fitogtassa s külön erre a célra kotyvasztott világrendben barátait megjutalmazza és ellenfeleit megbüntesse, az visszaélt a rábízott lehetőségekkel."⁴
A II. kötetet 1930. november 7-én békülékenyebben fogadta, és úgy vélte, hogy az I. kötet bírálata kedvezően hatott a II.-ra. Példaképpen mégis hiányolta a fiatal cseh zeneszerzőket a Lexikonból, különösen Bohuslav Martinůt.⁵
Nyilvánvaló, hogy a Lexikon elfogultságát hangoztató vádak egy régebbi és maradandó nézetkülönbség mélyéről törtek fel a két kötet megjelenése alkalmából. Megdöbbentően pallérozatlan hangjának igazi indítékát Jemnitz Sándor akkor mondta ki, amikor az I. kötet bírálatában azt állította, hogy "itt Kodály Zoltán szűkebb környezete lejtett fegyvertáncot".⁶
A Zenei Lexikon szerkesztői nem titkolták, nyíltan vállalták és öntudatosan hirdették az új magyar zene képviseletét, olyan zenetörténeti helyzetben, amikor Bartók és Kodály nagy művei egymás után láttak napvilágot, szólaltak meg, amikor egyre világosabbá vált a feltáruló nemzeti zenei hagyomány, a népzene értéke, amikor az új magyar zene - s annak már fiatalabb nemzedéke is - a nemzetközi élvonalban jelent meg, akár viták kereszttüzében is. Szabolcsi Bence Debussy Pelléas és Mélisande-jának 1925. évi budapesti operaházi bemutatásáról írott tanulmányában, a Nyugatban már azt írta, hogy "a legnagyobb tett azóta [ti. Debussy óta] az új magyar zene".⁷
A sajtóvita és Jemnitz elutasító véleményének, a Lexikon kritikájában felszínre tört ellenzésének mélyén valójában az a kettősség feszített, amely az új magyar zene, akár Bartók zenéjének megítélésben Kurt Westphaltól és Adornótól kezdve még évtizedekig, ilyen vagy olyan előjellel napirenden volt. A lexikonszerkesztők állásfoglalását olyan új zenei érték felismerése határozta meg, amelyet a történelem egyre inkább értékként igazolt, s amelynek felismerésétől Jemnitz Sándort is elzárta ellenkező irányú elkötelezettsége és meggyőződése.
Jemnitz Sándor kritikáira Szabolcsi Bence a sajtóban nem válaszolt, de Kroó György közli egy, a hagyatékban maradt kézirata szövegét, amely félreérthetetlen válasz a bírálatokra, természetesen nem Jemnitz érthetetlenül magafeledt stílusában.
Bartha Dénes ugyan olyankor tért haza német egyetemen végzett tanulmányaiból, amikor már a lexikon munkálataiban nem vehetett részt, de a sajtóban, a Pester Lloyd 1930. október 25-i számában cikkével már beleszólt annak vitájába. Higgadt méltatása sok tekintetben válasz Jemnitz kritikájára, ha nem is ad hominem. Nem csodálkozott azon, hogy a szerkesztők "a fő hangsúlyt, mint várható volt, Magyarország zenetörténetének és népzenéjének problémáira helyezték".⁸ Bár "néhány túlságosan reklámízű epitheton"-t⁹ ő is szóvá tett, véleménye egészében elismerő volt. Kiemelte, hogy "az értékes kézikönyv... megjelenése különösen hasznára válik majd az újabb intenzitással megindult törekvéseknek, amelyek egy magyarországi zenetörténet megteremtésére irányulnak". A kötetek tudományszervező értékének méltatása mellett közművelődési érdemeikre céloz: "Az új lexikon most már lehetőséget ad a nagyközönségnek, hogy a zenetudomány minden területén gyorsan és megbízhatóan tájékozódjék, anélkül, hogy idegen nyelvű enciklopédiákat kellene igénybe vennie." Végül "az új enciklopédia tájékoztató, felvilágosító s korszerű tudományos színvonalra felemelő hatásáról" szólt. Ebben az összefüggésben utalt a Lexikon enciklopédikus jellegű tanulmányaira.¹⁰
Végül most kell még egynéhány gondolattal visszatérnünk ahhoz a korábbi kérdésünkhöz, hogy mennyiben kell és lehet a Zenei Lexikont Szabolcsi Bence munkájának tekintenünk, jelentőségét őrá emlékezve méltatnunk. Nem kétséges, hogy személyében a feladatot arra mindenképpen alkalmas fiatal muzikológus kapta és vállalta. Az új magyar zene szellemében, Kodály Zoltán tanítványaként, mestere ösztönzésére megjárta a német zenetudományi diszciplína egyetemi grádusait. Áldozatos munkával szentelte magát a magyar zenetörténet forrásainak felkutatására és feltárására, egyben jól tájékozódott Európa új zenei irányzataiban. Rendszeresen publikált mind a hazai, mind a külföldi sajtóban, egyebek között a rangos Musikblätter des Anbruchban. Nevét méltán olvassuk már az Irodalmi Lexikon munkatársai között. Idézzük Kroó Györgyöt: "A magyar zene tudósa itt összefoglalja mindazt, amit feltárt és értelmezett, ugyanakkor jelzi érdeklődését az egyetemes zenetörténet problémái iránt, sőt szócikkíróként és szerkesztőként egyaránt olyan megbízható tájékozódást, biztos tudást árul el ezekben, hogy ettől kezdve a magyar zenei közvéleményben és az úgynevezett művelt nagyközönség szemében ő testesíti meg Magyarországon a zenetörténész fogalmát."¹¹
Mindehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy Szabolcsi Bence a Zenei Lexikont szinte manuálisan is maga csinálta meg. Kroó György jelzi azt is, hogy csak a T betűig is mintegy 630 szócikket kell neki tulajdonítanunk. És a lexikon nem csak a szócikkek megírásából áll. A külföldi munkatársak idegen nyelvű cikkeinek magyarul kell a lexikonban megjelenniük. A korrektúrák is a szerkesztőt terhelik. Egyszer-egyszer beszélgetés közben emlékezett vissza a megterhelő munkák közti 10-15 perces, továbbsegítő mély alvásokra. Munkatársai közül különös szeretettel emlegette Molnár Antalt és jótékony segítségét, aki egyébként egy évszám nélküli, "III. 10."-re datált levelében, a Zenei Lexikon új, 1965-ös változatával kapcsolatban azt panaszolta Szabolcsi Bencének, hogy nem vonták be a megbeszélésekbe, "holott az 1. kiadáshoz 800-nál több címszavat dolgoztam ki" - írta.¹²
Úgy gondoltam, hiba lett volna, ha ez alkalommal nem méltatjuk a magyar zenetudomány szervezeti-intézményi fejlődésének útján is oly fontos Zenei Lexikont, Szabolcsi Bence és munkatársainak máig maradandó értékű alkotását.

Szabolcsi Bence és Tóth Aladár -
Kodály Zoltán és Szabó Ferenc társaságában
Harmath István felvétele