|
Hogyan írhat egy zenét szerető, de valójában zenei analfabéta a zene tudósáról?
Alázattal és vonzalommal.
Ugyanabban a korban nőttem fel, jártam iskoláimat, mint ő, de olyan világban,
amelyben a zene tanulása csak a miénknél sokkal módosabb polgári otthonokban volt
természetes, a rádió is csak ebben az időben kezdett terjedni, a mai zenehordozóknak
pedig csak primitív őse, a kézzel felhúzható gramofon létezett. Az iskolában az
ének, az előmenetelbe nem beszámító melléktárgy képviselte a zenét, eleve elriasztva
azokat, akiknek hallása és hangja nem felelt meg a karének követelményeinek. A
zenekultúra az átlagos középiskolában sem szerepelt az ismeretek között. Úgy jártam,
mint azok a kisgyermekek, akiknek valamiféle testi akadályoztatás miatt, megfelelő
gondoskodás hiányában tökéletlenné válik a mozgásuk, a korai ingergazdag környezet
hiányában nem fejlődik szellemük. A későbbi időszakok, hacsak nem segít valami
természetadta tehetség, már csak gyenge pótlást tudnak nyújtani.
Tizenhat-tizennyolc éves voltam, amikor olyanok közé kerültem, akik e neveltetéshiányt
pótolni kezdték. László Zsigmond, a kitűnő zenetudós, megélhetési bajait enyhítendő,
nyelvtanítással foglalkozva lelkemet is igyekezett gondozni. Köves Oszkár, a kiemelkedő
műgyűjtő, osztálytársam apja otthonában találkoztam először értékes zenét hordozó
lemezekkel, az ő kezdeményezésére kezdtem koncertekre járni, az analfabéta állapot
azonban már megmaradt, a zene mély értése továbbra is a titkok birodalmának minősült
számomra. Ebben a birodalomban inkább a nekem eleve adott olvasás és a később
megnyíló képkultúra kínált több megfejthetőt, és így több örömöt is.
Miért írok hosszasan magamról és másokról Ujfalussy Józsefet köszöntve? Mert ő
hivatásának érezte, hogy a magamfajta, a lélek titkai iránt vonzódó analfabétákat
segítse, és gyönyörű képessége van arra, hogy ezt hatékonnyá tegye. Nekem ő közvetíti
a zene üzenetét, ő segít abban, hogy a zenét hozzákapcsoljam mindahhoz,
ami bennem - és minden valószínűség szerint oly sok hasonló, tartalmakra szomjas
analfabétában, vagy legalábbis képzetlenben - szomjúságként él a megközelíthetetlen
megközelítendők iránt.
Barátsága különös ajándék lett számomra. Az ember olyantól képes értelmet és érzelmet
befogadni, aki személyiségként is példa számára. Ő ilyen volt és maradt történelmünk
számos irányváltása között, nem lett szüksége egyik szerepének a megtagadására
sem. A másik vonzerő az a kultúrahíd, melyet ő személyesít meg számomra:
elvezet mindazokhoz a jó időben felismert gyökerekhez, amelyek számomra tájékozódási
teret nyitottak, így a klasszikus antikvitás világához, e híddal építve kapcsolódásomat
a zenéhez. Ez a szellemi folyamatosságunkat ma is éltető kultúra benne nem műveltség-szépségflastromként
működik, hanem abba a szövetbe illeszkedik, amely lelkünk, gondolkodásunk teljességét
fogja át. Bármily különös, naiv is számunkra a püthagoraszi világszemlélet, a
gyökér valahol arrafelé kereshető, a természettudomány, a matematika, a szelíd
zene és az együttélés erkölcsi normáit kutató törekvésben. Nekem Ujfalussy Jóska
ilyesféle, modern püthagoraszi alak. Hol vagyunk még ettől a mai világban érvényes
szintézistől? Nagyon messze, de ő sokat tud erről, és képes ehhez hozzátenni.
Így sok még a tartozása. Legyen sok ideje és ereje törleszteni!
|
