Ujfalussy József anekdotáit ötven éve visszhangozzák magyar s európai zenei, művelődési és tudományos intézmények helyiségei - folyosók, irodák, munkaszobák, tan- és előadó-, ülés- és dísztermek, igazgatói, rektori és elnöki szobák. Pontosabban mondva, visszhangozzák nem az anekdotát, mert az, ahogy kell, az előadás csendjével véteti észre magát, hanem a kacajt, amely a csattanó nyomán kirobban az előadás hallgatóiból. Csak részben a pointe hálás értékeléseképpen, részben mintegy utólagos igazolásaképpen az anekdota első szava, vagy még előbb, az anekdota ütemelőzője, a kópé mosoly, a kezek egymásra illesztése mellmagasságban, kissé előretartva, a pillanatnyi szünet, a megszólaló első hangzó sajátos, leszárított tónusa érzékelésekor ellenállhatatlanul feltámadó hilaritásnak. Gesztus és tónus, a megjelenés játéka őt magát jeleníti meg, az előadót, a személyt, személyiséget, aki tud, tudja és tudja előadni az anekdotát. Az anekdota eseményt mond el, mely megtörtént, de nem került lejegyzésre, kiadásra (úgy tudom, ezt jelenti a görög név); voltaképpen akkor születik meg, azáltal jön létre, hogy előadják, hogy valaki előadja: az előadás a voltnak, amely sose jött létre, a megteremtése azáltal, aki van, hiszen íme, előttünk eljátssza önmagát. Az anekdota personája világot teremt. Alakok és események ismeretlen jelentése fölragyog az előadó értékelő és formáló tekintetében: valóban csak az van, ami jelent valamit. A jelentést adó, életre keltő pillantás váratlanul éri az amorf léttelenségben sötétlő kiadatlan epizódot, az zavarba jön a ráeső fénytől, attól, hogy világra jön - látjuk, amint hirtelen összekapja magán rongyait, pózt vesz fel, formát ölt. Igyekszik, siet, mivel tudja, a forma fényszórója csak töredék időre pihen meg rajta, aztán visszaejti az emlékezetbe. Többekébe, igaz, a hallgatókéba, de ott megint a puszta, nem reprezentatív, képtelen eseményszerűségébe: mások, a hallgatók, érthetik, emlékezhetnek rá, de felidézni nem tudják - a látás, a jelentés, a forma, az igazság varázsa feltámaszthatatlan. (Próbálja valaki utánamondani Ujfalussy József anekdotáit!)
Az anekdota az úri világ műfaja. Az mellékes, sőt irreleváns, hogy az úri világ létezett-e valaha; fő dolog, hogy létezik, aki megteremti, az úriember. Az még csak nem is kérdéses, hogy az a gyakorlati világ, amelyben Ujfalussy József pályáját járta-járja, nem volt úri világ, annyira köztudottan és megélten nem, hogy abból puszta ellenpróbával ki lehet következtetni, milyen is az úri világ. És le lehet olvasni az Ujfalussy-hieroglifákról. Küldetései között nem a legutolsó, sikerei között nem a legkisebb, hogy személyiségével, a stílussal, ami tudvalévőleg az embert teszi, tapasztalhatóvá tette a fikciót, hogy a világ nem lehet más, csak úri világ - valósággá tette az illúziót a maga mitologikus munkáiban, gondolatban, szóban és cselekedetben. Legutóbbival kezdem: azzal, hogy évtizedeken át közszolgálatot látott el, a nemes családi- és csoporthagyomány, meg a személyes alkat, egymástól elválaszthatatlan ambíció és kötelességtudat hívásának engedett. A hivatal szó, a hivatás-elhivatás párja, a magyarban nem véletlenül tükröz passzív szemléletet, szemben az aktív szemléletet kifejező latin professióval. A hivatalvállalás hagyományos kötelessége a magyar úriembert megkülönbözteti teszem azt az angol gentlemantől; utóbbi alapjában független, szabad ember, aki öntörvényű személyiségként viszi életét - gondozza kertjét, műveli a tudományt, hódítja meg a világot. Ilyesmire a magyar hivatal kevés lehetőséget ad; a magyar tiszt-viselő katonaként mindig engedelmeskedik, bizonyos szempontból mindig defenzívában van, álljon bár a ranglétra legmagasabb fokán. Azoknál a tisztségviselőknél azonban, akik ezt a tisztességgel rokon nevet valóban joggal viselik, a defenzív magatartás mindenekelőtt az engedelmességre való nagy erejű belső kényszerrel szemben véd: a magunk szervilizmusa ellen. Aki pedig védve van önmaga hajlamai ellen, az független marad, és függetlensége jutalmaképpen támogatni és védeni tud másokat, egyéneket és elveket, éppenséggel offenzív módon. Valamikor százával olvastam át az immár néhány hete elmúlt század küzdelmes-gyötrelmes középső évtizedeiben, az 1940-es és 1950-es években keletkezett aktákat Ujfalussy akkori szereplésének fő színtereiről, a Népművelési Minisztériumból és a Magyar Zeneművészek Szövetségéből. Akták, mint a megtetteket rögzítő korabeli iratok, megvesztegethetetlen tanúként beszélnek egykori cselekedetekről. Vallomásuk nyomán Ujfalussy József élet-tárgyalásán akkori viselt dolgairól minden esküdtszék vagy pártatlan igazolóbizottság felmentő ítéletet hozna politikai inkriminációk alól (persze nem szentté avatási tárgyalásról beszélünk); a szolgálat szorgalmáért, a képviselt álláspontok választékosságáért pedig dicséretben részesítené. Legújabban futólag áttekintettem első hivatali vezetői periódusát, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének élén leszolgált öt évet Szabolcsi Bence halálától saját rektori kinevezéséig a Zeneakadémiára. Két fő folyamatot látok kiemelkedni az elődintézmények (a korábbi Bartók Archívum és a korábbi Népzenekutató Csoport) egyesítésével frissiben létrehozott új Zenetudományi Intézetben történtekből, amibe magam is involválódtam, de zöldfülűként nem láttam át. Egyiket sem ő kezdeményezte a szó szoros értelmében, de mindkettőt ő tisztázta ki és segítette a megvalósuláshoz. Az ő idejére esett a szisztematikus magyar zenetörténeti kutatás soha nem látott fellendülése a kezdetektől a 20. századig. Az új intézet másik nagy munkaterületén, a népzenerendezésben és -közreadásban Ujfalussy módot adott élesen eltérő tudományos szemléletek kibontakozására úgy, hogy kordában tartotta azok egymást kizáró szenvedélyeit. Salamoni ítélete mindkét koncepció publikálását lehetővé tette a szellemének megfelelő formában; mondani sem kell, éppen emiatt hirdetik mindkettő hívei máig, hogy a koncepció megvalósításában az igazgató megakadályozta őket.
Az, hogy a Gesinnung, a nyelv, a modor fékevesztett parlagiasodásának évtizedei alatt Ujfalussy kényesen (soha nem kínosan) őrizte a gondolkodás, a nyelv és a viselkedés logikáját, tisztaságát, elvontságát, világosságát, pallérozottságát, finomságát, olyannyira magától értődik, hogy ezt méltó módon csakis egy Ujfalussy-anekdota érzékeltethetné. Ugyanezen tulajdonok, és ezeknél mélyebbek és magasabbak avatják Ujfalussy tudományos munkásságát az úriasság - a szuverenitás - megtestesülésévé: munkásságában feltétlen tárgyszerűség, érdeknélküliség, pártatlanság érvényesül. Aggályok nélkül minősítem pártatlannak az ötvenes évek első felében írott publicisztikáit, holott többségük már címében magán viseli a zeneideológiai diktandó minden jelét. Már címében, de szinte csak címében: elvi és vitacikkei, előadásai, minisztériumi és szövetségbeli állásfoglalásai mindenkor igyekeztek elvonatkoztatni a politikai követelménytől, mely fogalmazásukat kétségkívül motiválta; Ujfalussy előtt már akkor valódi esztétikai problémák jelentek meg, ha egyelőre elmosódottan is. Benne élt a doktrína által történelemnek hazudott politikai manipulációban, de tekintete fenomenológiai távlatokat keresett. A zeneesztétikában azután (A valóság zenei képe) a jelenségek egyszerre kristálytisztán jelentek meg a vizsgálódó tekintet előtt; hogy az író (talán csak a bevezetésben) egyáltalában használta a marxizmus fogalmát, azzal ugyan engedményt tett a kor terminológiájának, de nem a politikai marxizmusnak, illetve az annak fedőpajzsa mögé bebújtatott leninizmusnak. Hiszen sosem tévedt a politikai utilitarizmus mocsaras talajára.
Ujfalussy esztétikájában - az alapműben, a későbbi elemző tanulmányok hosszú és jelentékeny sorában, valamint az esztétika gyakorlati-analitikus alkalmazásának kompendiumában, a nagy Bartók-monográfiában - termékeny, tárgyias arisztotelészi szellem vizsgálja a forma és funkció kapcsolatának kérdéskörét, mégpedig egyre határozottabban és egyre magasabban, a tiszta teória szférájában. Goethe (vagyishogy Mephistopheles) szürkének bélyegezte a teóriát, szemben az élet aranyló fájával, gondolom, azért, mert azt értette teórián, amit a magyar elmélet szó kifejez: a koponya légüres terébe zárt szürkeállomány által, magán belül, világ nélkül létrehozott testetlen, színtelen és képtelen logikai szerkezeteket. De a teória eredetileg nem öngerjesztő rendszer, hanem gondolkodó szemlélése (az érzékelésen túl aktív és elemző tudomásulvétele) annak, ami látható és látott. Abból a meggyőződésből indul ki, hogy minden mindig látható annak, akinek szeme van a látásra. Minden: ez persze isteni túlzás, az ember számára (legalábbis diesseits) térben, időben és gyakorlatban korlátozott potencialitás. A szűk gyűrűben, mely az emberi életet határolja, a teoretikus nem tölti azzal idejét, hogy izzadságosan kitermelje, amit majd megnéz - ezért is hiányzik magatartásából a heurisztikus pátosz; a teoretikus nemcsak a társadalmi megbízatástól nem függ, de független a maga szenvedélyeitől is. Igaz, hogy a teória elvonatkoztat, de nem a látványtól, ellenkezőleg, a szemlélőtől. A teoretikus körülhordozza pillantását, és felfogja a fényben fürdő dolgok üzenetét. Ebben az értelemben a teória nem szürke, hanem színes, örömteli, vidám tudomány: La gaya scienza. A könyvek és írások különböznek az egyes gondolkozók szerint: az egyik könyvébe gyűjtötte a fényt, amelyet hirtelen el tudott csenni és haza tudott vinni egy előtte föllobogó megismerés sugaraiból; egy másik csak árnyék-mását, szürke-feketében tartott éji képét adja annak, ami előző nap lelkében fölépült. (Nietzsche, i. m.)
Ujfalussy sugaras könyvének középpontjában, tárgyként, a jó hír áll, amit a zene hordoz, ezerféle hangon, mégis egységesen: ahogy Mozart, Haydn, Beethoven, a romantika, Liszt, Bizet, Debussy, Bartók, Kodály megfogalmazta, Európa szava. Kétség nélkül mutatja a lista: Ujfalussy, a klasszika-filológus szelleme nem keresi a mást, a másikat, a barbárt, hogy piedesztálra állítsa, belébeszélje: ő az egyik, az egyetlen. Nincsen szüksége a túllépésre, hamisságnak, hazugságnak érzi, a képtelenség bevallásának, hogy a saját világot teljes körnek lássuk, amely, mivel kör, zárt ugyan, ám végtelen; korlátos, de kimeríthetetlen. Mélyen alapozott boldogság van abban, hogy a tudomány olyan dolgokat kutat ki, amelyek kitartanak... (uo.). A kitartó dolgok tartalmát kutatja Ujfalussynak a zene szavát, logoszát évtizedek szakadatlan munkájával felfogó és értelmező életműve. Az utóbbi években a legboldogítóbb gazdagsággal a rövid rádióelőadások végtelen sorozatában: A zene üzenete. Egyszer majd megjelennek egybegyűjtve az éjszakai sejtelmes órán sugárzott negyedórák, a zenének csak Ujfalussy által ismert, csak általa elevenné tett egyszeri, titkos történetei, anekdotái. Akkor ugyan meglepetés nélkül, de attól nem kisebb örömmel ismerjük fel zárt s végtelen egységükben a zene üzenetének teljes, embernevelő körét - enciklopédiáját. Amin a mester egész életében dolgozott, abban a nyugodt tudatban, hogy nem vétheti el befejezését, mert már a kezdeteknél készen volt.