Malina János

Rövid időn belül másodszor szólalt meg Budapest hangversenytermeiben Csajkovszkij ritkán hallható szimfonikus költeménye, A vihar, melyet a zeneszerző - akárcsak a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát - Shakespeare drámája nyomán komponált. Tavasszal a Nemzeti Filharmonikusok tűzték műsorra a ritkaságot Kocsis Zoltán betanításában, most a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR játszotta el VASZILIJ SZINAJSZKIJ vezényletével. Az orosz karmester 1973-ban startolt a nemzetközi pályán - indulásához a Karajan-verseny első díja adta a kezdősebességet. 1991-től hat éven át a Moszkvai Filharmonikusok zeneigazgatójaként dolgozott; 1995 óta a BBC Filharmonikusok első vendégkarmestere.
Széles körben elterjedt hiedelem szerint bizonyos "nemzeti" repertoárokat az adott nemzet szülötte képes legavatottabban megszólaltatni. Szinajszkij Viharja nem erősíti e tézis igazát. Az érem egyik oldala: Csajkovszkij szimfonikus költeménye a vendég pálcája alatt kétségtelenül szuggesztív kifejezőerővel hatott; helytállónak tetszett a bevezetés természetzeneként történő felfogása; meggyőzőnek érezhettük mind az előadásmód pátoszát (mely egészen Rachmaninovig mutatott előre), mind pedig a műértelmezés ama vonásait, melyekkel Szinajszkij félreérthetetlenül a már említett testvérművel, a Rómeó és Júlia nyitányfantáziával fennálló rokonságot hangsúlyozta. A másik oldal: a produkció egésze (különösen a halk, lírai szakaszokban) nélkülözte azt a pontos kidolgozást, mely a Fesztiválzenekar játékát máskor jellemezni szokta. Az igazán ütőképes előadás elengedhetetlen feltétele lett volna például a fúvósok feszesebb-pontosabb közreműködése (el kell azonban ismerni, hogy a nagy tuttik nem váltak artikulálatlanná, és a magára maradó vonóskar mezzofortéi sem szürkültek el az orosz karmester olvasatában).
Amiért Szinajszkij valóban köszönetet érdemel, az Prokofjev - Csajkovszkij szimfonikus költeményéhez hasonlóan raritásnak minősülő - 3. szimfóniája: a mostohán kezelt alkotás legalább olyan ritkán hangzik fel, mint A vihar. Prokofjev a Harmadikat kezdetben egyik (hazájában és külföldön sokáig barátságtalanul fogadott) operája, a Brjuszov regénye nyomán komponált Tüzes angyal szimfonikus részeiből gyúrt szvitnek szánta - a mű azonban hajlamainak engedelmeskedve túlnőtt a tervezett kereteken, önállóságot követelve. Prokofjev Harmadikja olyan súlyú felfedezés a magyar közönség számára, mint volt áprilisban (szintén a Fesztiválzenekar koncertjén, szintén orosz karmester - Rudolf Barsaj - vezényletével) Sosztakovics 11. szimfóniája ("Az 1905-ös év"). Mindkét alkotás széles vászonra fest sötét tónusokkal, mindkettő felkavaró, jelentős zene, s mindkettőt méltatlanul mellőzi a hangversenygyakorlat - legalábbis mifelénk.
Szinajszkij a nyitó Moderato értelmezésében sikerrel épített a kontrasztokra, a karakterellentétek s a groteszk ábrázolásmód hatására - fokozottan szerephez juttatva a színeket, de nem feledkezve meg a tétel kontrapunktikus vonásairól sem. Vezénylésének fontos erényeként nyugtáztam, hogy intonációkban gondolkodott: ezt jelezte az Andante magas hegedűhangzásainak sejtelmes atmoszférája éppúgy, mint ugyanitt a mélybasszusok harangozás-effektusa. Színeivel gyönyörködtetett a Scherzo (Allegro agitato) előadása: vonós diszkant glisszandók, talajközelben lopakodó sotto vocék, hirtelen fortékkal központozva. Mindehhez a Finálé a drámaiság többletét adta. Itt a hatás meghatározó elemeként a dallamok kíméletlenül éles metszését hallottuk. Ami pedig az intonációkat illeti: ezek sorát a zárótétel karmestere az indulózene szerepének hangsúlyozásával gazdagította.
Az est szólistája, RÁNKI DEZSŐ Liszt A-dúr zongoraversenyét adta elő - "új betanulással" felérő friss értelmezésben. Játéka szembeszállt a sztereotípiával, mely a két Liszt-versenyművet masculinum és femininum gyanánt állítja szembe egymással. E szereposztás szerint az Esz-dúr volna az indulatos fivér, az A-dúr a szelíd nővér. Ránki zongorázása azt mutatta fel, hogy - miként az Esz-dúr koncert sem nélkülözi a gyengédséget - az A-dúr versenymű is a karakterek teljes világát tárja elénk. Különlegesen érzékeny, sőt érzéki játékkal indított, ám a mű energikus formaszakaszait a szokottnál drámaibban, erőteljesebben, élesebb marcatókkal szólaltatta meg. Előadását mindvégig meghatározta a csengő hang és a kristálytiszta faktúra. S ami a legfontosabb: a fölényesen virtuóz hangszeres kidolgozás és a teljes szellemi készenlét, a sugárzóan szuggesztív, inspirált zeneiség egyidejű, egymást feltételező és erősítő jelenléte. Tudom, hogy a közönség ilyen lelkesítő színvonalú produkció után ráadást vár. Nekem mégis nagyon rokonszenves (mert a művész tartását, következetességét érzem megnyilvánulni ebben is), hogy Ránki mint oly sokszor, most is úgy döntött, nem ül újból a zongorához. Talán úgy érezte: amit elmondott, ahhoz nem kell semmit hozzátennie. (November 5. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Vannak termékeny divatok: ezek közé tartozik a tematikus hangversenyprogramok iránt mostanában megfigyelhető érdeklődés. Előadót és közönségét egyaránt inspirálja, ha a koncerten a művek nem találomra követik egymást, hanem egy meghatározott gondolat köré rendeződnek. Különösen elegáns a tematikus esteknek az a fajtája, amelynek hátterében jelen van a rendezőelv, de nincs kimondva: a muzsikus, átengedve a felfedezés örömét, nem rágja didaktikusan hallgatói szájába a maga elképzelését.
Ez utóbbi, sugallatos koncerttípus képviselője volt JANDÓ JENŐ szólóestje, melyen a művész Debussy, Ravel, Bartók, Kodály és Muszorgszkij kompozíciói közül válogatott. A hangversenynek nem volt címe, de aki végighallgatta, annak számára napnál világosabbá vált, hogy itt a központi gondolat a kép, a zenébe foglalt vízió fogalma: hogyan festenek, rajzolnak, készítenek metszeteket különböző stíluskorszakok különféle alkotói pagodákról, granadai estékről, esőben ázó kertekről, hogyan ábrázolják a szomorú madarakat, milyen vonásokat kölcsönöznek a hajnali szerenádot adó bohócnak, milyen eszközökkel jelenítik meg a perpatvart, az árokparton dülöngélő részeget? És hogyan változnak zenévé egy igazi festőművész, Viktor Hartmann igazi képei - az ódon várkastélytól a játszó gyerekek csetepatéján át a hatalmas szekérig és a kijevi nagykapuig - a muzsikus-barát zongoraciklusában? (A koncert után egy zenetörténész kollégámnak elmondtam, hogy a műsorban egyedül Kodály műve nem volt ábrázoló szellemű zene, ő azonban arra figyelmeztetett, hogy a maga eszközeivel még a Marosszéki táncok is megjelenít, víziót vetít elénk: a táncforgatag mögött a dicsőséges nemzeti múlt vágyképe bontakozik ki.) Hogy szándékkal vagy ösztönösen tette, nem tudom, de tény: Jandó még a ráadást is a zenébe foglalt képek kategóriájából válogatta: Bartók darabjával, az Este a székelyeknél hangjaival búcsúzott - mintegy lecsendesítve a Muszorgszkij által felzaklatott lelkeket.
Egy ilyen műsor rendkívüli lehetőség az előadó számára: mivel nem szonátákat, fúgákat vagy variációkat játszik (igaz, Kodály darabja rondó), felszabadultabban fejezheti ki magát, mint azt az abszolút zene elvont formáiban tehetné. Jandó Jenő élt, de nem élt vissza a kötetlen előadásmód nyújtotta lehetőséggel: zongorázásának mindvégig meghatározó eleme maradt az az arányérzék és mértéktartás, amellyel kialakította és megőrizte a festőiség és a tisztán zenei eszközök egyensúlyát. Debussy Metszeteit (Estampes) hallgatva a Pagodák rajzos dallamformálása, a Granadai esték fojtott atmoszférája, a Kertek esőben pergő billentése ragadott meg. Ravel Tükrök (Miroirs) című ciklusának két most megszólaltatott tétele közül a Szomorú madarak előadásában a sok pasztellszín és a harmóniaérzékenység, az Alborada del graciosóban a belső vibrálás, az olykor szimfonikus kitöréseket eredményező nagy lendület vonzott. Ugyanez a szimfonizmus jellemezte Jandó keze alatt Bartók harmadik Burleszkjét, míg az első darab a sodrással, a szabad deklamációval hatott, a Kicsit ázottan pedig mint remekbeszabott karikatúra fegyverezte le hallgatóját.
Akadnak zongoraművészek, akiket Muszorgszkij ciklusa, az Egy kiállítás képei szélsőségekre csábít. Jandó nem tartozik közéjük. Előadásában a sorozat az, aminek lennie kell: hangnemek, színek, zenei megszólalásmódok gazdag enciklopédiája. Túlzáson, aránytévesztésen itt sem érheti a közönség a zongoraművészt. A gnóm kifacsart mozdulatait hitelesen ábrázolják a heves ritmusok; az Ódon várkastély szélesen éneklő, melankolikus dallama alatt monoton zsongással hirdeti az időtlenséget a bal kéz orgonapontja; az ormótlan társzekér, a Bydlo közeledését és távolodását jelző crescendo-diminuendo ív sem túlzott. Jandó keze alatt könnyed csipogást utánoz a zongora a csibék tojásbeli táncát megjelenítve; előadásában drámai kontraszt feszül a gazdag és a szegény zsidó: Samuel Goldenberg és Schmyle párbeszédében - és vérbeli boszorkányszombat hangulatát árasztja a Baba-Jaga. Mint tapasztalt hangversenyező, Jandó azt is tudja, hogy hiába vezet fokozás A kijevi nagykapu kezdőhangjaihoz, ezt a tételt mégis visszafogottan kell indítani, hogy legyen honnan - és főként: hová - eljutni a hatalmas dinamikai emelkedés folyamatában.
Bár az est első részében hangzott el, szándékosan hagytam a beszámoló végére Kodály művét, a Marosszéki táncokat: a magam tetszési skáláján e mű kapta ezen a hangversenyen a legmagasabb pontszámot. Jandó szuggesztív játéka a magyar múlt komor szépségű történelmi tablóját tárta elénk, a táncot a tartás és a méltóság kifejezőjévé avatva. A visszatérő, nagy léptékű kezdődallam széles gesztussal és erős pátosszal szólalt meg zongoráján, az ezt követő színes karakterképekben pedig vonzónak éreztem a billentés kifinomultságát, az aprózó ritmikájú díszítések érzékeny megformálását, a népies hangszerjáték megtévesztő hitelességű imitációját. (November 10. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft., Maestro Koncertiroda)

A budapesti közönség februárban a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR jóvoltából ismerkedett meg a LONDON WINDS alapítója és vezetője, Michael Collins klarinétjátékával. Most szintén ROLLA JÁNOS és muzsikustársai gondoskodtak arról, hogy a kvintett további tagjai is (egy híján valamennyien) bemutatkozhassanak Magyarországon. A Mozart-Weber-Rossini-Marcello-Mozart versenymű-programban először négy szólóprodukció hangzott el, majd finálé gyanánt a négy hangszert egyesítő remekmű, a 297/b Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr sinfonia concertante tette föl az i-re a pontot.
Elsőként RICHARD WATKINS lépett pódiumra a K. 495-ös Esz-dúr kürtverseny szólistájaként. Játéka, mit szépítsem, számomra csalódást okozott: korrekt, szolid hangszeres teljesítmény, hibátlan technika - biztonsági karakterizálás szolgálatában. Watkins játéka nem kifejező, nélkülözi a személyiség zamatát, a közlékenység többletét. Ilyen kürtösünk nekünk is van, mondaná a viccbeli Móricka - és igaza volna. Annál személyesebbnek éreztem ROBIN O'NEILL muzsikálását Weber F-dúr fagottversenyében. A mű kitűnő alkalmat ad arra, hogy a szólista megcsillogtathassa virtuozitását: ezt szolgálják a reprezentatív futamok, a géppuskasorozat-staccatók, s ezt szolgálja a finálé humora is. Robin O'Neill élt az alkalommal: játékát részben mint különleges gonddal, aprólékosan kidolgozott hangszeres teljesítményt, részben mint figyelemreméltó zenei megnyilvánulások sorát élvezhettük. Előadásában a finálé úgy hatott, akár egy pompásan kidolgozott színészi karakteralakítás.
Rossini Téma és variációk című művének is van némi köze a színpadhoz: MICHAEL COLLINS értelmezése joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy a változatok alapjául szolgáló, gazdagon kolorált téma tőrőlmetszett operadallam. Collins vokális közelítésmódja hangsúlyozta ezt a meghatározó tulajdonságot. A variációkban egészen különleges virtuozitásról tett tanúbizonyságot - és akárcsak tavasszal, most is figyelmet keltettek valószínűtlenül szép magas hangjai, leheletpianói. Alessandro Marcello d-moll koncertjének élményét a Mozart-kürtversenyével rokonítanám: GARETH HULSE játéka számomra éppúgy diszkrét csalódás forrása volt, mint Richard Watkinsé. Már a nyitótétel sem kezdődött jól: az oboaszólókat tétovaság jellemezte, a ritmusoknak nem volt vivőerejük, bizonyos szekvenciális fordulatok megformálásakor pedig Hulse kifejezetten "elaludt" - ez a modorossága, a felesleges lassítás később sokat rontott a Sinfonia concertante fináléjának összhatásán is.
Ez utóbbit érzékeny gonddal kidolgozott, arányosan formált, kiegyenlített produkcióként méltathatja a kritika. A négy fúvós a nyitó Allegróban élt a kamarazenei pillanatok nyújtotta lehetőséggel; az Adagio nem nélkülözte a hiteles érzelmeket - a finálé, az Andantino con variazioni pedig mindent beragyogó kedélyével és finoman adagolt humorával örvendeztetett meg. (November 14. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Nyilván akadtak, akik a műsorlapra pillantva először keresettnek érezték CSALOG GÁBOR ötletét: a zongoraművész a Régi Zeneakadémián tartott, két szünettel tagolt estjének első harmadában Kurtág György műveit (a Játékok-sorozat mintegy két tucatnyi darabját, köztük Magyarországon most először elhangzott tételeket) váltogatta Johann Sebastian Bach kompozícióival - a Wohltemperiertes Klavier öt prelúdium és fúgájával. A megszólaló zene azonban alighanem őket is meggyőzte. Olyasmi történt, amiről elméletben, mint lehetőségről gyakran beszélünk, ám aminek kézzelfogható valóságát ritkán nyílik módunk megtapasztalni. Egymástól távoli világok léptek - a technika korában divatos kifejezéssel - interakcióba: hatottak egymásra, és felmutatták, ami közös bennük. Ahogyan az öt-hat (néha csak három) darabból álló Kurtág-műcsoportok és Bach prelúdiumai- fúgái (ezekből mindig csak egy) követték egymást, Csalog játéka egyre világosabban érzékeltette: a zene mindkét esetben alapképleteket fogalmaz meg s jár körül. Ezt teszi Kurtág a maga sokszor irodalmias, ábrázoló szellemű, seregnyi kultúrtörténeti vagy személyes utalást tartalmazó miniatűrjeiben, s ezt Bach a Wohltemperiertes Klavier elvont, abszolút zenéjének prelúdium- és fúgatémáiban. A különbség talán csak annyi, hogy míg Kurtágnál a zene a maga lényegre szorítkozó hajlamát követve gyakran megmarad a bemutatás keretei között, Bachnál mindig jelen van a feldolgozás mozzanata.
Csalog Kurtág Játékait az ezekhez illő végletes érzékenységgel és impulzivitással szólaltatta meg - azzal a koncentrációval, amely minden hangnak fontos szerepet tulajdonít, csakúgy, mint a köztük "megszólaló" csendnek. Ebből a zongorázásból az indulat, az erő, a lendület volt az, ami Bach műveinek megszólaltatásában is fokozottan érvényesült. Csalog a Kurtág társaságába invitált Bachot nem "intellektuális" fúgaszerzőként ábrázolta, sokkal fontosabbnak érezhettük ez alkalommal a zongorázás dinamizmusát. Markáns hang, erőteljes formálás, kontrasztokban gondolkodó karakterizálás jellemezte keze alatt a Wohltemperiertes Klavier tételeit.
Ha valaki azt kérdezi, akadt-e összekötő kapocs a műsor első, illetve második-harmadik része között - mindkét utóbbiban Schubert kapott szót, először a Moments musicaux (D. 780) sorozatát hallottuk, majd a zárórészben a D. 935-ös Négy impromptut -, azt válaszolhatom: igen, az előadásmód, sőt a műfajértelmezés terén. Csalog itt is megőrizte zongorázásának indulatgazdagságát, s így kiderült, hogy a 19. század elején szárnyait bontogató lírai zongoradarab műfajában mennyi dráma, hirtelen kifakadás, éles fordulat lehetősége rejlik. A Moment musicalok közül az 1., C-dúr darab megszólaltatása a keménység-lágyság ellentétét aknázta ki; a 2., Asz-dúr kompozíció hallgatásakor feltűnt, hogy Csalog a főrészben nem törekszik az éneklő, folyamatos dallamjátékra; a 2. füzet cisz-moll tételének jobbkéz-figurációi alatt a basszust szinte ércből kalapálta ki. Feltétlenül említésre méltó a hat tétel közül a 2. füzet 5-ös számot viselő, f-moll darabjának viharzó előadása. Az impromptuk sorából a két f-moll műben (az elsőben és a negyedikben) keltett figyelmet az olykor már-már szimfonikus igényű zongorázás; a 3., B-dúr tételben Csalog a variációs elv jelenlétét érvényesítette gyümölcsözőn, míg a 2., Asz-dúr impromptu megszólaltatásának a koncepció különleges kiérleltsége adott nyomatékot. (November 21. - Régi Zeneakadémia)

Két hónappal ezelőtt csalódottan számoltam be a NEMZETI FILHARMONIKUSOK egyik hangversenyéről. Nem is akármilyen funkciót töltött be a koncert, melyen a zenekar (kiváltképp Liszt művében, a Faust-szimfóniában) feltűnően gyengélkedett: a Budapesti Zenei Hetek ünnepi megnyitója volt a kritika tárgya. Most örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy a zenekar egy újabb, sokkal szerencsésebb csillagzat alatt lezajlott fellépéséről írjak.
KOCSIS ZOLTÁN vezényletével az együttes, amely pár nappal e legutóbbi koncert előtt érkezett haza Franciaországot, Nagy-Britanniát és a Benelux államokat érintő, közel egyhónapos koncertkörútjáról, ahelyett, hogy a turné utáni fáradtság jelei mutatta volna, frissen és lelkesen játszott - kedvezőbb formában, mint az elmúlt hónapok általam hallott koncertjeinek bármelyikén. A hiteles tempókat felsorakoztató, érzékeny karakterizálású Wagner-kezdőszámban, A bolygó hollandi nyitányában még néha feltűnt egy-egy vázlatosan kidolgozott fúvós szólam, ám az összhatás már itt is figyelemreméltó volt. Csajkovszkij "Sors-szimfóniájában", a Negyedikben pedig a zenekarnak sikerült átlépnie önmaga árnyékát. Kocsis sodró temperamentumú, drámaian részletgazdag értelmezését szolgálva a Nemzeti Filharmonikusok mindvégig egységes színvonalon, nemcsak zeneileg, hanem hangszeres kidolgozás tekintetében is igényesen játszottak. Leginkább az keltett figyelmet, milyen jó kondícióban van a vonóskar - ezt jelezte a két saroktétel vérbő szimfonikus hangzása éppúgy, mint a ziccerdarabként is értelmezhető, ám ugyanakkor összjáték szempontjából nagyon kényes, mindvégig pengetett Scherzo pontos kivitelezése.
Csajkovszkij versenyművének értelmezése két táborra osztja a hegedűsök társadalmát: a mű a budapesti koncertpódiumokon az utóbbi évek során mindkét olvasatban felhangzott, világsztárok hangszerén. Maxim Vengerov kétszer is hitet tett (először 1994 decemberében, majd idén tavasszal) ama meggyőződése mellett, hogy a mű emblematikus tétele, a nagyszabású nyitó Allegro moderato hangszeres magatartás tekintetében nem vehető egy kalap alá a fináléval. Játéka arra figyelmeztetett, hogy a nyitótétel a kamarazenei megnyilvánulások, a bensőségesség, a pasztellszínek kikeverésének számos lehetőségét nyújtja. A másik oldalon áll Dmitrij Szitkovetszkij, aki egy évvel Vengerov budapesti bemutatkozása után lépett a Zeneakadémia dobogójára, s az első pillanattól a lehengerlő Csajkovszkij-hegedűverseny ideálját képviselte: hatalmas hang, a technikai megoldásokat előtérbe helyező zenei felfogás és hódító magabiztosság jellemezte szólóit. Meghallgatva VÁCLAV HUDEČEK múlt vasárnapi produkcióját, nem lehetett kétségünk afelől, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vendége melyik párt híve. Hangszerén - a műsorfüzet információja szerint egy 1729-ben készült Stradivarin - mindjárt a mű elején a heroikus-virtuóz előadásmód lehetőségeit kereste. Ez a magatartás az energikus témáknak nyomatékosan délceg karaktert kölcsönöz, ritmikájukat pattanásig feszíti, a lírai dallamokat pedig édesen és behízelgően fogalmazza meg. Nazális színezet, hangsúlyozottan szonórus mély regiszter és állandó, sűrű-erős vibrátó jellemzi a 48 esztendős cseh muzsikus játékát. Szögezzük le, hogy noha ez a zenei értelmezés szokványosabb és kevésbé árnyalt az ideálisnál, Hudeček igen jól hegedül. Igaz, ami a precizitást illeti, e téren nagyvonalúbb a manapság szokottnál: hallhatóan nem zavarja, ha a futamokba, figurációkba néha salakos hangok vegyülnek, ha az intonáció olykor nem tiszta. (November 28. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

A szó eredeti értelmében volt reprezentatív az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES zeneakadémiai koncertjének műsora: a nagy sikerű, teltházas est során BOJTOS KÁROLY, HOLLÓ AURÉL, RÁCZ ZOLTÁN és VÁCZI ZOLTÁN sok és sokféle zenét szólaltatott meg - a válogatás a kvartett által művelt különféle ütőhangszeres műfajoknak szinte teljes skáláját felvonultatta. Itt van mindjárt minden ütőhangszeres művészet alfája, az ősi inspirációforrás: a természeti népek rituális ütőhangszeres zenéje. Ezzel kezdődött és végződött a koncert - ha nem tévedek, óceániai és afrikai gyűjtésű anyagokkal. E mágikus dobolások közül már nem egyet hallottam korábbi Amadinda-koncerteken, mégis újra és újra elámulok azon a rendkívüli energián, amely e zenék előadásakor az együttes játékából árad, azon a teljes odaadáson, amellyel belefeledkeznek ebbe a világba, és persze azon a perfekt virtuozitáson, amely - belefeledkezés ide vagy oda - az intellektuális kontroll egyetlen pillanatnyi szünetét sem engedélyezi.
Azután itt van egy másik nagy fejezet: az ütőhangszeres együttesekben játszó, komponáló muzsikusok zenéje. Úgy látszik, manapság egyre terjedő divat, hogy az ütőegyüttesek részben a saját tagjaik által írt művekkel gazdagítják repertoárjukat. Ennek a jelenségnek pozitív és negatív vetülete egyaránt van. Mert egyfelől ki ismerné jobban az ütőhangszerekben rejlő lehetőségeket, következésképp ki tudna idiomatikusabban komponálni e hangszerekre, mint maga az előadó? Másfelől azonban nem biztos, hogy aki ismeri az instrumentumokat és képes összeütni egy épkézláb darabot, az már zeneszerző. Az est műsorán három olyan kompozíció szerepelt, amely e kategóriába sorolható. Legrokonszenvesebbnek Michael Askill munkáját, a Lemurian Dancest éreztem - könnyed, ritmikus, dallamos, szórakoztatóan virtuóz zene. Keveset ígér, de azt teljesíti. Középütt helyezném el Holló Aurél és Váczi Zoltán közös szerzeményét (A sikerszám), amely nagyigényű vállalkozásnak látszik, de úgy érzem, nem minden mozzanatában átgondolt, s elég nehezen követhető kompozíció. Ami pedig William L. Cahn opuszát, a Birds címűt illeti - ha madár volnék, tudnám, mivel jutalmazzam a szerzőt... Komolyra fordítva a szót: hosszan hallgatva az idétlen-naturális hangutánzást, eleinte arra hajlottam, tréfának kell felfognom e dolgozatot (bár nem éppen szellemes és nem elég rövid), ellentmondani látszott azonban e besorolásnak az újra és újra visszatérő, refrénszerű, melankolikus szignáldallam, amely egyértelműen arra utalt, hogy bizony ezt a sületlenséget William L. Cahn komolyan gondolta.
Még két kategória van hátra az est sokféleségéből: mindkettőben a dallamjátszó ütőhangszereké az abszolút főszerep. Az első a "Klasszikus gyöngyszemek" gyűjtőcím alatt megszólalt két Debussy-, egy Grieg- és három Muszorgszkij-tétel. A második "A harmincas évek" címmel előadott három virtuóz kompozíció: két George Hamilton Green-ragtime, köztük egy húszas évekbeli Broadway-musical részletével - vagyis könnyűzene az értékes fajtából. Ahogyan az Amadinda tagjainak pompás átiratában Debussy Babaszerenádja, Grieg Ariettája vagy az Egy kiállítás képei scherzanydo karakterű tételei színgazdagon, érzékeny dallamformálással, finom rubatókkal megszólalnak, az a legmagasabb rendű kamaramuzsikálás. Ahogyan pedig George Hamilton Green zseniális ragtime-jait életre keltik, az maga a játékos virtuozitás önfeledt öröme - azé a virtuozitásé, amely (mint az igazi mindig) elhiteti a közönséggel, hogy a valószínűtlenül nehéz: könynyű. (December 4. - Zeneakadémia. Rendező: Jacobi Koncert Kft.)

Csengery Kristóf