Aki évek, hovatovább évtizedek óta rendszeresen kínlódik azzal, hogy beszámolókat írjon új kompozíciók premierjéről, előbb-utóbb kénytelen belátni: alapvető baj van bizonyos fogalmakkal. "Kortárs zene" címszó alatt olyan dolgokat próbálunk közös nevezőre hozni, amelyeket valójában nem szabadna összevetni. A fő probléma az, hogy nincs megfelelő terminológia. Az ember igen körülményes körülírásokra kényszerül, amitől persze a recenzió olvashatatlanná válik. Holott, profán hasonlattal élve, a franciakrémes és borjúpaprikás között nincs más összefüggés, minthogy étel ez is, az is. Ha az egyik cukorszintjét kezdjük számon kérni a másikon, hajmeresztő butaság lehet a végkövetkeztetés.
PETROVICS EMIL új Zongoraversenye jó alkalmat kínál az efféle elmélkedésre. Ha kizárólag azt tekintjük értéknek a mai zenében, ami újszerű, akkor erről a darabról csak negatívumokat mondhatnánk. Már a műfajválasztás is homlokráncolásra késztetheti az avantgarde művészet híveit. A versenymű egyértelműen a régi korok hangversenyéletének reprezentáns műfaja. Olyan rendezvényekre illik, amelyekre rendesen kiöltözik a közönség, s amelyeken a program egyebekben nagyrészt 19. századi művekből áll. 1880 (a nagy európai hangversenytermek építésének időszaka) a képzeletbeli centrum, ettől lehet visszamenni nagyjából száz évet (Mozartig, de persze a romantikus módon játszott Mozartig) és előre legfeljebb hatvan-valahányat, Bartók Concertójáig. Darmstadt fiataljai az ötvenes években dührohamot vagy kacagógörcsöt kaptak volna, ha valaki azt javasolja nekik, komponáljanak zongoraversenyt három tételben. És szelíden elnéző mosollyal ingatta volna a fejét a hetvenes esztendők minimalizmusának némely jeles egyénisége is, a képtelen ötletet hallván. A Szovjetunióban, ott változatlanul keletkeztek versenyművek - de kit érdekeltek azok? Kit érdekelt Sosztakovics negyedszázaddal ezelőtt?
Petrovics zongoraversenye esetében ráadásul az sem hozható fel "mentségként", hogy részleteiben, szerkezetében, hangvételében "merész" volna. Cseppet sem az. A három tétel szerkesztése hagyományos mintákat követ. Az első szonáta sémájú (a fő- és melléktémarész közt elég világos a választóvonal), a középső elmélkedő lassú zene, némi polifóniával, a finálé pedig, ha nem is fergeteges és vígoperai módon vidám, de energikus, ritmikus, ahogy illik. A szövésmód jellegzetesen motivikus-fejlesztéses, az alapmotívum újbóli megjelenéseit, alakváltásait már első hallásra jól követheti a hallgató. A harmónia- és dallamvilág távolról Bartókra, Prokofjevre, Sosztakovicsra emlékeztet, időnként enyhe jazzes ízekkel. Lehet, szabad ilyesmit a 21. század küszöbén alkotni? Nem az volna az alkotó feladata, hogy ismeretlen hangzásbirodalmakat tárjon fel, hogy kiaknázatlan területeket keressen, hogy komputerrel kísérletezzen?
Biztos vagyok benne, hogy akadnak, akik az utóbbi kérdésre egyértelmű "de igen"-nel felelnek, következésképp elvetik azt a fajta művészetet, amelyet Petrovics Emil az utóbbi időkben egyre tudatosabban képvisel. Nincs igazuk. Pontosan azt csinálják, amit fentebb a gasztronómia területéről vett, kissé ügyefogyott hasonlattal szerettem volna érzékeltetni. A francia krémes cukorszintjét kérik számon a borjúpörköltön. És persze diadalmasan megállapítják: nincs benne porcukor. Holott végre egyszer figyelembe kellene venni azt is, hogy egy komponista voltaképp mit akar. Milyen keretek közt, milyen közönséghez kíván szólni. E tekintetben, azt hiszem, alapvető, hogy valaki elfogadja, vállalja-e a hangverseny hagyományos kereteit, külsőségeit, közönségét, vagy mindebbe csak jobb híján törődik bele, valójában újfajta szervezeti formákra vágyik, s mindenekfelett egy olyan réteg elvárásait igyekszik kielégíteni, amely az előbbinél feltétlenül szűkebb, legnagyobbrészt szakmabeliekből, új iránt különlegesen fogékony értelmiségiekből, meg persze az elmaradhatatlan sznobokból áll.
Petrovics Emil sokszor kijelentette már a vele készült interjúkban: nem szereti, ha művei modern zenének szentelt fesztiválokon kerülnek a közönség elé; inkább egyszerű, "hétköznapi" rendezvényeket választ. Olyan publikum előtt vállalja tehát a megmérettetést, amely érzékeny a zenére, járatos a művészetek világában, de nincsenek különleges elvárásai. Hadd tegyem mindehhez hozzá magánvéleményemet (tessék szíves lenni írói munkásságom részének tekinteni az alábbi gondolatokat). Úgy hiszem, ez a mai magyar társadalom leginkább elhanyagolt és megszorongatott rétege. Az avantgárdnak mindig voltak, s lesznek hívei. Kevesen az értők, többen a sznobok. A bóvlira, bunkóságra, a giccsre is mindig akad majd bőséggel vevő. A monarchiáról egykor kissé gúnyosan azt mondták: a zsenik országa. Mi most részben a zsenik, részben a rossz tanulók országa lettünk. Van elitkultúra - és mellette tenyészik az általánost is alig végzettek diktatúrája az élet minden területén. Ők seftelnek, valutáznak, őriznek-védenek (s lopják el a rájuk bízott szállítmányt). Ők járnak sportkocsiban úgy, hogy düssögtetik az úgynevezett "zenét". A társadalomnak az a része válik egyre csekélyebb súlyúvá, amely valójában az egészséges kultúra fenntartója lehetne. Amely alapot adhatna az avantgárdnak is. A tisztességes, művelt, ízléses közép fogyatkozik rohamosan. Petrovics Emil zenéje ezekhez az emberekhez szól. Ezeknek akar örömet adni. Rosszabb (vagy jobb?) pillanataimban hajlok rá, hogy ezt ma, itt és most fontosabb és nehezebb feladatnak tartsam, mint az avantgárd kísérletezését.
Cseppet sem mellékes, sőt, éppen ez a legfontosabb: a MATÁV bérleti koncertjének közönsége november 19-én a Zeneakadémián vastapssal fogadta a darabot. Ünnepelte a zeneszerzőt, s persze az előadókat. A jól teljesítő zenekart, a karmestert, Hamar Zsoltot és a káprázatos pianistát, Prunyi Ilonát.