A Decca még 1987-ben lemezfelvételt készített az Ernaniból, de csak tizenegy év múltán, 1998-ban adta ki. A Welsh National Opera zenekarát és kórusát Richard Bonynge vezényelte, s mint ebből már sejthető, a női főszerepet Joan Sutherland énekelte. Mellette Ernani: Luciano Pavarotti, Don Carlos: Leo Nucci, Silva: Paata Burchuladze. A CD-t a Decca úgy reklámozta, mint Sutherland és Pavarotti utolsó közös felvételét. Ez a reklám azonban valószínűleg a lemez kibocsátása körüli időhúzás okát van hivatva elfedni. A produkció problematikus pontja tudniillik nyilvánvaló: Sutherland hangjának elfáradása, megkopása, már-már kritikus lebegése. De az énekesnő jelentősebb művész annál, hogy csak ennyit állapítsunk meg róla. Szerződtetése a szerepre, s ami ezzel együtt járt, Bonynge-é a produkció vezénylésére, azt jelenti, hogy az interpretáció a bel canto felől közelíti meg a művet. Ez - Verdi korai operájáról lévén szó - nem indokolatlan, hanem termékeny szándék. Bonynge lendületesen és drámaian vezényli az operát, de érzékenyen közvetíti kantabilitását is. A bel canto- kultúrát Sutherland képviseli autentikusan az előadásban. Igen, a hang kopott, fakó és lebeg, de nem akárki az, akinek hangja ezeket a tüneteket mutatja, hanem azé az énekesnőé, aki a hatvanas évektől rehabilitálta, felelevenítette és a legmagasabb fokon művelte a bel cantót. Sutherland tudja, hogy a korszak operáit nem szolgai kottahűséggel kell megszólaltatni. Azt kutatja, hol vannak azok a pontok, ahol az énekes fel van hatalmazva, hogy ékítményeket, variánsokat énekeljen. Ezeket stílusosan dolgozza ki és adja elő, s a szólam szerves részévé teszi. Hogy itt egy igazi kultúra, az énekesnő művészi világának legsajátabb invenciója működik, az is mutatja, hogy a hang ezeken a pontokon mintegy visszafiatalodik, visszanyeri fényét, gazdag minőségét. Sutherlandnek eredeti és teljes képe van a szerepről, s ez természetesen nem merül ki a szólam feldíszítésében, hanem annak drámaiságát, sőt misztikumát is magában foglalja - gondolok itt az "Ogni cor serba un mistero" dimenziójára. Hiba volna ezt a hangi alakítást elhamarkodottan leírni. Bármilyen romos az orgánum, a muzikális megformálás pontossága és kultúrája mindenképpen elismerést érdemel. Pavarotti, valaha oly sokszor Sutherland bel canto-partnere ezen a felvételen még hangja teljében énekel, de már felsejlenek artikulációjában azok a rámenős modorosságok, amelyek mindinkább a múltba távolították az artisztikusan formáló tenoristát. Ennek a rámenősségnek következtében hangi alakításában nem a születés arisztokratizmusa, hanem a választott haramiaszerep plebejus közönségessége dominál, s ez a színezet összemérhetetlenné teszi teljesítményét a Domingóéval. Megemlítendő, hogy a felvételen a második felvonás eredeti fináléja helyett az 1844. márciusi velencei bemutató után az őszi pármai bemutatóra, Nicola Ivanoff tenorista számára komponált nagy Ernani-ária hangzik el. Pavarotti attraktívan adja elő, de ez sem feledteti, hogy az eredeti finálé jobb. Don Carlost Leo Nucci énekli (?) - ez a szűkös, száraz, erőltetett hang bennem nem annyira az éneklés, mint inkább a szálkás deszka képzetét idézi fel. Paata Burchuladze jóvoltából igazi testes, sötét basszust lehet hallani, mely azonban valahogy függőben maradva lebeg a legnagyszerűbben Boris Christoff által képviselt érces szláv basszus és a mondjuk Nicolai Ghiaurov által képviselt olaszosabb basso cantante között. Elismerendő, hogy a mai viszonyok között öröm egy ilyen igazi, "minőségi" baszszust hallani, még ha nem képvisel is valamilyen határozottan eldöntött s mégis összetett karaktert. A felvétel végül is azt mutatja, hogy a Deccának már 1987-ben sem sikerült olyan szereposztást összehozni az Ernanihoz, mint amilyent a milánói Scalának öt évvel korábban még igen. Azóta a helyzet csak romlott.

A Hungaroton kompaktlemezen újra megjelentette 1965-ös Rigoletto-felvételét. Lamberto Gardelli vezényel, egyszerre építve az Operazenekar rutinjának pozitívumaira és lehántva e rutin negatívumait, az igénytelen, hozzávetőleges megoldásokat. Az előadás még így sem éri el a hangzásnak azt a nemességét és intenzitását, amelyet Gardelli Verdi fiatalkori operáinak a hetvenes évek folyamán külföldön készített felvételeinél különböző zenekarokkal elért, de a mű mégis tisztán és határozottan, dinamikailag árnyaltan szólal meg a keze alatt. A címszerepet Melis György énekli, mellette László Margitot halljuk Gilda és Ilosfalvy Róbertet a mantuai herceg szerepében. Melis színpadon sohasem alakította Rigolettót, annál imponálóbb, hogy ez egyszeri előadásra tökéletesen kidolgozta és megérlelte a szerepet. Rigolettóként nem könnyű újat nyújtani. Több mint egy évszázad baritonistáinak légiója dolgozta ki a szerep sztereotip hangszíneit, a gúny, a tragédia, az ellágyulás, a bensőségesség, a kétségbeesettség vokális árnyalatait. A legtöbb Rigoletto-alakítás olyan, mint olcsó olajnyomat egy talán sohasem létezett eredeti remekműről. Melis nagy érdeme, hogy távol tudta tartani magától ezeket a vokális sztereotípiákat, mindvégig a maga hangján szólal meg, s így mintegy újra felfedezi számunkra Rigolettót. Annak ellenére, hogy színpadon sohasem alakította a figurát, hangja színpadot varázsol elénk, ahol egy mindenkor cselekvő ember idéződik fel; a szavak és dallamfrázisok konkrét szituációkból születnek meg, eleven, spontán reakciókként hatnak, és mindig szólnak valakihez. Melis Rigolettójának minden megnyilvánulása drámai interakció része. Ez az alakítás komoly érv az operák nem eredeti, hanem az énekesek anyanyelvén történő előadása mellett. A nem egyszer suta magyar szöveg Melis előadásában olyan elevenségre, plaszticitásra, drámai aktivitásra tesz szert, amilyenre az olasz eredeti sohasem tehetne, s a nyelvi árnyaltság és erő maximálisan felfokozza az énekszólam elevenségét és hatását. Az orgánum ekkor - a hatvanas évek közepén - lehetőségeinek teljességében mutatkozott meg, a legfinomabb árnyalattól a leggrandiózusabb megnyilatkozásig kifejezőkészsége szinte végtelennek látszik. A formátum és az árnyaltság szintézise jóvoltából a tragikus bohóc alakja Melis vokális megformálásában egyrészt óriásivá nő, másrészt mélyen személyessé válik. Rigoletto szerepe hangsúlyozottan szerep, mintegy maszk, s ezért ez a személyesség, egyéni hitel különösen nagy érték. Melis ezen a felvételen az általam ismert legnagyobb (tehát nem a legrutinosabb, hanem valóban legnagyobb) Rigolettók, a Lawrence Tibbettek, Leonard Warrenek és Tito Gobbik sorába emelkedett. A László Margit által teremtett lányfigura ugyancsak emberi hitelességével emelkedik ki a Gilda-alakítások tömegéből. A naiv, jólelkű, szívének parancsolni nem tudó, önfeláldozó fiatal lány egyszerien poétikus alakja ritkán születik meg a szólamot elsősorban koloratúrszopránjuk alkalmassága miatt éneklő énekesnők előadásában. László Margit Gildája viszont pontosan az az egyéniség, amelyet a darab emberi viszonylatrendszere önmaga hitelesítéséül megkövetel. Az ő Gildájának naivitásában nincsen semmi megjátszottság, hanem teljesen őszinte, önfeláldozásában nincsen semmi póz; a figura mindvégig azonos rokonszenves, szeretetreméltó önmagával. Az a szívet melengető poézis pedig, amely László Margit hangjából és előadásmódjából sugárzik, analizálhatatlan - olyan ihletettségre való képességből fakad, mely a természet, az egyéniség adománya. Ilosfalvy Róbert világkarrierje küszöbén énekelte lemezre a mantuai herceget. A hang, a személyiség dinamizmusa magával ragadó. A vokalitás még némileg nyers, külföldi pályafutása alatt Ilosfalvy vokális kultúrája még nagyon sokat csiszolódott, de a figura megvan és ellenállhatatlan, az éneklés könnyedsége és szárnyalása igazi belső szabadság és mindent-elérni-tudás kifejeződése, s így a benne megnyilvánuló energia jóvoltából, minden trükk nélkül hódító. De Ilosfalvy hercegének lírája is van, mely nem is annyira az udvarlási jelenetekben, mint inkább a második felvonást megnyitó áriában mutatkozik meg. Gardelli és a három főszereplő jóvoltából ez a Rigoletto-produkció ma, harmincnégy év múltán újrahallgatva nem kelt csalódást, ellenkezőleg: felvillanyozó meglepetés. A partitúrában rejlő emberi drámák elevenen, hitelesen és szuggesztíven szólalnak meg ezen a Hungaroton-felvételen.

1998-ban a Deutsche Grammophon új felvételt jelentetett meg a Rigolettóból - természetesen sztárszereposztással. A Metropolitan zenekara játszik, James Levine vezényel, Rigoletto: Vladimir Chernov, Gilda: Cheryl Studer, a mantuai herceg: Luciano Pavarotti. Chernov ma élvonalbeli bariton. A hang, bár meglehetősen vibrál, sötét és hősies. Az énekes, mint igazi profi, intelligensen formál és pontosan adagolva szolgáltatja a Rigoletto-sztereotípiák készletét. Természetesen mindig a zenei kifejezésnek megfelelő színezetet produkálja, hibán nem lehet rajtacsípni, a vokális megformálásban minden a helyén van. Csak éppen minden személyesség, minden emberi hitel hiányzik a produkcióból, s ezért a szükséges hangváltások ellenére monoton, érdektelen, unalmas. A baritonista papírforma szerint pontosan énekli el Rigoletto szólamát, ám fáradozásából Rigoletto figurája nem születik meg. Chernov ma az egyik legkeresettebb Verdi-bariton, de Rigolettója a nyomába sem ér Melis 1965-ös teljesítményének. Mivel sztárprodukció alig jöhet létre Cheryl Studer nélkül, tekintet nélkül hangjának ma már nyilvánvaló hanyatlására, a hangkarakterétől távol álló Gildát is ő énekli. Studer, aki A bolygó Hollandi Sentájaként még oly üdítően fiatal lánynak hatott a Deutsche Grammophon felvételén, e fiatal lányszerepben minden, csak nem az. Vokális produkciója az első felvonásban teljesen inadekvát, a hang vastag, az előadásmód személytelen, a magas hangok kínos visítássá torzulnak. Aztán a második felvonástól pozitív változás történik. A lányságát elvesztett Gilda helyzetében egyszerre jelentést, értelmet tulajdoníthatunk a hang érettségének: a sorsfordító élmény hatására a naiv fiatal lány felnőtté vált. A második felvonásban az apjával való párjelenetben és a harmadik felvonás tragikus hősnőjeként - amikor már könnyű hangot követelő kényes, mozgékony magasságokkal sem kell megküzdenie - Studer Gildája meggyőzőbb. Persze ez a változás nem annyira az énekesnő, mint inkább a hallgató jóindulatú interpretációja. Pavarotti hercege egyfelől imponáló, másfelől kiábrándító. Imponáló, hogy hatvan éven felül mennyire ép és hatásos még az orgánuma, s hogy milyen rafináltan ért a hang, a hatás optimalizálásához. De kiábrándító az a rámenősség és modorosság, amelylyel ezt teszi. Mindenütt eltúlzott akcentusok, a frázisok után emfatikus nyögések. Hol van már a mélyen muzikálisan, választékosan, artisztikusan formáló, elegáns frázisokat éneklő Pavarotti! Jó néhányszor lemezre énekelte a szerepet, belsőleg érezhetően túl van már rajta. A hódítás már erőszakos, a stílus közönséges.
Mint látható, más-más módon, de mindhárom főszereplővel baj van. Létrejöhet-e ilyen körülmények között az emberi drámák tekintetében adekvát, hiteles Rigoletto-előadás? Természetesen nem. S ezen az sem segít, hogy Levine hatásosan vezényel, a Met zenekara káprázatosan játszik. A hiteles emocionális légkör hiányában a karmesteri-zenekari teljesítmény hideg tökélynek, tartalmatlannak hat. Ez a sztárprodukció egyike a legfölöslegesebb Rigoletto-felvételeknek, melyeket valaha is hallottam. Reprezentáció dolgában persze árnyékba borítja a mi harmincnégy évvel ezelőtti felvételünket - művészi igazság tekintetében azonban a nyomába sem ér annak.

A Warner Music forgalomba hozta a Simon Boccanegra egy videófelvételét, mely a Glyndebourne-i Operafesztiválon készült 1998 júliusában. A Decca és a Deutsche Grammophon felvételei után néhány éven belül ez a harmadik Simon Boccanegra-videó, mely nálunk elérhetővé vált, s ez nagyon örvendetes, kivált mert az Opera műsorán most nem szerepel Verdinek ez a mély remekműve. A produkciót a nagy tudású és kultúrájú Peter Hall rendezte, Mark Elder vezényli. A rendezés a modernséggel kacérkodó, egyszerű szcenika ellenére hagyományos, de pontos, kidolgozott, és azt célozza, hogy az énekesek belső állapotokból kiindulva oldják meg ábrázolási feladataikat. Mark Elder feltűnően jól, határozott zenei karakterekkel formálja meg az előadást, mely a drámai pillatokban feszültségteljes és erős, a kontemplatívakban - s ilyen a Boccanegrában több van, mint más Verdi-operákban - érzékeny és gyöngéd.
A Glydebourne-i Operafesztivál nem a sztároké. A szereposztásból korábban csupán két névvel találkoztam, Alastair Mileséval és Elena Prokináéval, hangzó élményem azonban csak az előbbi viselőjéhez kapcsolódik. A rögzített előadás nem kezdődik túl meggyőzően. Alastair Miles, aki éppen mostanság válik világklasszissá (a bécsi Staatsoper októberben az ő Brogni bíborosával mutatta be Halévy Zsidónőjét), meglehetősen szűkös hangon kezdi el felépíteni Fiesco figuráját. A címszerepben Giancarlo Pasquetto fakó, szorított hangja, bizonytalan intonációja nem kelt nagy reményeket, a Gabriele Adornót éneklő David Rendall pedig mindvégig egyenetlen: tenorja hol felfénylik, hol elhomályosodik, nem egyszer kellemetlenül hamissá is válik. Az egyetlen főszereplő, aki az első pillanattól az utolsóig feladata magaslatán mozog: Elena Prokina. Szép, sötét árnyalatú szopránja minden fekvésben egyneműen és kiegyenlítetten szól, az énekesnő intelligensen, muzikálisan, szépen formál. Az előjátékban és az első felvonás elején még az a benyomásunk, hogy provinciális előadással van dolgunk. Aztán Simon és Amelia/Maria kettősében - ebben az érzelmileg rendkívül intenzív jelenetben - minőségi ugrás következik be. Pasquetto Simon megrendült, befelé forduló szólamában egyszer csak magára talál, a hang mély érzések közvetítőjévé válik, megtelik valőrrel és élettel. A szenátusi színben azután már a dózse feltétlen autoritása sugárzik személyiségéből, hangütéséből és hanghordozásából. De az előadás igazi elmélyülése még csak ezután következik, a második és harmadik felvonásban. Amilyen mértékben kontemplatívvá, befelé fordulóvá válik Boccanegra figurája, úgy lesz Pasquetto vokális szerepformálása (és persze színészi játéka is) egyre ihletettebbé, spirituálisabbá. Itt kiderül, hogy az olasz baritonista nem hangfenomén ugyan, de igazi művész. A második és harmadik felvonásban személyiségének atmoszférája, egyszerű, póztalan viselkedése, minden zenei frázisa mély belső élet kisugárzásának élményét kelti. S mivel Prokina érzékenyen követi partnere alakításának elmélyülését, sőt egy-egy pillanatra még Rendall Adornója is méltó társsá válik apa és leánya erős összetartozásában, az előadásnak ebben a szakaszában bensőséges és átlelkesült jelenetek sora jön létre. Végül a harmadik felvonás nagy Simon-Fiesco-jelenetében Alastair Miles képességei is felszabadultan bontakoznak ki, a hang teltté és kifejezővé válik, s az énekes megrendülten-megrendítően vezeti végig azt a folyamatot, amelyben Fiesco, az ércember megolvad, és képes emberi, bensőséges viszonyba lépni régi ellenfelével. Az előadás második és harmadik felvonása egyenletes emelkedés, a produkció minden provincializmust levet magáról, s olyan lelki mélységeket és magasságokat jár be, amilyeneket mind a Decca, mind a Deutsche Grammophon Boccanegra-videóin, e Covent Garden- és metropolitanbeli előadásokban hiába keresünk. Ha korábban a Don Giovanni és a Manon Lescaut glyndebourne-i videófelvételei aggodalmat keltettek az új operaházban kibontakozó művészi irányt illetően, most ez a Simon Boccanegra-dokumentum arról tanúskodik, hogy a Glyndebourne-i Operafesztivál hagyományos, nem divatokat követő, hanem elmélyült művészi munkára koncentráló szelleme ma is él. Manapság, amikor egyre kevesebb ilyen műhely van az operavilágban, ez különösen nagy érték.

A Warner Music már másodszor adott közre Aida-videót; a veronai Aréna 1981-es produkciója után a San Francisco Opera előadásának felvételét ugyanabból az évből. Az interpretáció erőssége az énekes szereposztás. García Navarro invenciótlanul vezényel, de korrektül lebonyolítja az előadást, Sam Wanamaker rendezése minimális, szinte csak a látványos tablók beállítására szorítkozik, az énekesek azokat a pózokat és gesztusokat ismétlik, amelyeket egy évszázada a hagyományos Aida-előadások bárhol és bármikor a világon. E pózok és gesztusok némelyike drámailag célirányos, más részük azonban csak az éneklés fizikai teljesítményének gesztikus-mimikus kísérőjelensége. Ez azonban egyáltalán nem zavaró, mert az énekesek, az énekprodukciók többnyire jók - Aida: Margaret Price, Radames: Luciano Pavarotti, Amneris: Stefania Toczyska, Amonasro: Simon Estes, Ramfis: Kurt Rydl. Margaret Price drámai hősnőt ígérő alkata ellenére alapvetően lírai Aidát formál, intakt hangon, biztos énektechnikával, muzikálisan. Alakítása a Nílus-parti jelenetben és a zárószínben emelkedik az ihletettség magas fokára. Igazi drámai ellenfele viszont Amneris szerepében Stefania Toczyska, aki a mély és a magas fekvésben egyaránt átütő hanggal, erős pátosszal, azaz szenvedéllyel forrósítja fel szólamát, jeleneteit. Az előadás igazi hőse azonban Pavarotti. Fentebb azt írtam: hol van a mélyen muzikálisan, választékosan, artisztikusan formáló, elegáns frázisokat éneklő Pavarotti? Hát itt van. 1981-ben még ilyen volt. Alig játszik; csak áll és énekel. De a tisztán zenei kifejezés mindvégig koncentrálja Radames belső életét, a remekül sikerült románc Aida iránti átszellemült szerelmét, nemes hanghordozása a templomjelenetben és győztesként való visszatérése után a hadvezér lelkesültségét és felelősségét, egyszersmind emberségét, a Nílus-parti jelenet megannyi hangváltása a hős heves érzelmi-lelki drámáját, az Amnerisszel közös jelenet emelkedett pátosza Aida iránti szerelmének feltétlenségét, a halálraszántságot, végül a sziklasírban a hang transzcendens fénye a megnyugvást valami életen túli boldogságban. Pavarotti e sokrétű szerep minden árnyalatát kibontja, s feddhetetlen ízléssel, tökéletes muzikalitással, előkelő művészettel teszi a hallgató emlékezetes élményévé. Ezt a vokális emberábrázolást figyelve és összehasonlítva az újabb lemezprodukciókkal tűnik csak fel igazán, hogy Pavarotti pályáján a korral nem is annyira a hang, mint inkább az ízlés hanyatlása jár együtt. Ez a tizennyolc évvel ezelőtti Aida-előadás azonban megint figyelmeztet rá, hogy Pavarotti nem egyszerűen hangfenomén, hanem az opera igazi nagy művésze - volt(?). A három kiváló főszereplő mellett Kurt Rydl korrekt, de nem elég erőteljes Ramfis, Simon Estes viszont nagyon is erőteljes Amonasro, csakhogy amit művel, nem igazán zenei megnyilatkozás: inkább elsüvíti, mint elénekli szólamát. Mindent összevéve azonban ez az 1981-es San Francisco-i Aida-előadás igen jó interpretációja a műnek - akik elfogadják a lehető legkonzervatívabb operajátszást, sok gyönyörűséget találhatnak benne.

Ugyancsak a Warner Musicnak köszönhető az a Falstaff-videó, amely a Covent Garden egy 1982 júliusi előadását rögzíti. A produkciót Ronald Eyre rendezte, realisztikus, egyszersmind poétikus stílusban, Hayden Griffin díszleteinek és Michael Stennett jelmezeinek segítségével is nagyon pontosan karakterizálva a figurákat és szituációkat. A rózsalovag és a Bohémélet videója után ez a felvétel is bizonyítja, hogy a realista-poétikus tradíciónak és a nagyon pontos darabelemzésnek, jellemzésnek ez a szintézise volt még a közelmúltban is a Covent Garden stílusának legnagyobb erőssége. Hogy a színház a rekonstrukció után milyen irányban folytatja majd működését, egyelőre nem tudni. A stílusnak ezt a választékosságát, kifinomultságát és előkelőségét zeneileg Carlo Maria Giulini személye is garantálja. Kár, hogy a videó hangminősége nagyon hozzávetőleges képet ad csak a zenekari hangzásról, de így is kivehető, hogy ez az elegáns és arisztokratikus karmester az elementáris komédia ellenére folytonos auditív élménnyé teszi a mű summázó-visszatekintő, sok tekintetben szublimált jellegét. Az énekesek minden meghatározó szerepben pontosan érzik és biztos ízléssel viszik végig alakításaikban a vaskos komédiának és az emelkedett költőiségnek ezt az egyensúlyát. Az élen a talán utolsó nagy baritonistával, Renato Brusonnal, akinek arisztokratikus lénye semmiféle olcsó komikumot nem tűr, de akinek szeméből és arcáról szinte sohasem tűnik el a huncutság, s aki pompás iróniával idézi elénk Falstaff figuráját, romlottsága és esendősége mögött is állandóan éreztetve lovagi lényét. Ragyogó alakítás ez, mégpedig nemcsak metaforikus értelemben - a nemesség valóban fénylik. Bruson tökéletes éneklése mellett végtelenül változatos arcjátéka az előadás talán legnagyobb élménye. Akinek a színházi ingerküszöbe még nincs olyan magasan, hogy szinte csak a gyomronvágó effektusokat tudja érzékelni, aki tud egy színpadi művész arcáról olvasni, az azt is tudhatja, hogy ez az arcjáték legalább annyira Musiktheater, mint ha a német iskola valamely rendezője egy nyilvános vécébe helyezné a darabot, s Falstaffot joggingban és hintalovon mutatná. De Bruson Falstaffja még ragyogó alakításnál is több: paradigmatikus figura, az idős Verdi világnézetének és életszemléletének sajátosan stilizált, komikusan distanciált, mégis mélyen komolyan vett eszenciája. Az alakítás nem kevesebb, mint kongeniális. S az előadásban van még néhány kiváló teljesítmény. Az Alice Fordot alakító Katia Ricciarelli hangja 1982-ben még ép volt, s az énekesnő szépsége, bája nem marad csupán vizuális élmény, hanem énekké is lényegül. Barbara Hendricks Annuska szólamát kristálytisztán, szinte látható rajzolattal formálja meg, s ez a zenei minőség emberi jellemmé válik, a fiatal lány tiszta figurájává. Az azóta elhunyt Lucia Valentini-Terrani karakterisztikus és színes Mrs. Quickly. S végre egyszer elismerően írhatok Leo Nucciról. Hangjának színe, zenei minősége van, szólamformálása nem prózaian beszédszerű, hanem csakugyan ének, a figura, melyet eljátszik, pontos. Talán éppen a szereposztás adekvát voltában rejlik a titok nyitja: Nucci nem Falstaff (s most sorolhatnám tovább Verdi baritonhőseit), hanem Ford. Megvan a személyiség dinamizmusa, a kifejezés szenvedélye, csak az a reprezentativitás, az a fény hiányzik a személyiségből és a hangból egyaránt, amely többnyire szükséges a nagy baritonszerepekhez, s amely Bruson személyiségében és hangjában megvan. Ezeken a kiváló alakításokon túl minden szereplő jellegzetes és pontos. William Wildermann Pistolja, Francis Egerton Bardolph-ja, John Dobson Caius doktora, Brenda Boozer Meg Page-e, Dalmacio Gonzalez Fentonja, még az egy-egy pillanatra megjelenő néma szereplő, George Macpherson kocsmárosa is gondosan kiválasztott, beszédes, emlékezetes figura. Ebben az előadásban igazi, tökéletesen összecsiszolt együttest látunk, s ez minden adekvát Falstaff-produkció egyik alapfeltétele. Annál többet pedig aligha lehet mondani operaelőadásról, mint hogy adekvát Verdi művével.

Négy videó, három CD; hét Verdi-előadás, melyből hat a pozitív értékek skálájának valamely fokán helyezkedik el - nem rossz egyenleg. Legfeljebb az árnyékolja be, hogy a legjobbak nem a legújabbak.