|
- A hetvenes évek végén rengeteg művész hagyta el a Szovjetuniót; ön a kivándorlási
hullám lecsengésekor, 1981-ben emigrált. Úgy képzelem, hogy abban az időszakban,
amelyet a brezsnyevi pangás néven tartanak számon a hozzáértők, művészembereknek
nem lehetett könnyű elviselni, hogy ritkul körülöttük a levegő, és egyre kilátástalanabb
az életük. Önt mi motiválta, hogy disszidáljon, miért épp akkor távozott, és miért
éppen Bécset választotta?
- Legtöbbünk számára az egykori Szovjetunióban az volt a legelviselhetetlenebb,
hogy nagyon jól képzett hangszeres művészként nem kaptunk tudásunkhoz méltó lehetőségeket.
Nagyon nagy tehetségek hevertek parlagon, elkeserítő állapotok uralkodtak a kulturális
életben, a kultúra néhány város kivételével szinte nem is létezett. A hatalmas
országban szinte mindenütt katasztrofálisak voltak a közállapotok. Elég, ha a
hangszerállomány állapotára gondolunk - arra, hogy világszínvonalú művészek rossz
akusztikájú és az ürességtől kongó termekben, pocsék zongorákon játszottak. Turnéikon
rettenetes szállodákban laktak, és a kutya sem törődött velük. Nagyon sokan emiatt
távoztak. Mások beadták a derekukat, elfogadták, ami van, vagy lemondtak a művészpályáról.
Engem egyebek mellett ez is vezérelt, de szociálisan érzékeny emberként nagyon
frusztrálónak éreztem a társadalmi és politikai helyzetet is. Volt, aki visszahúzódott,
úgy döntött, neki semmi köze az egészhez, de ez önáltatás lehetett csupán, hiszen
aki ott élt, annak időnként óhatatlanul volt köze a dolgokhoz. Hogy miért csak
1981-ben? Nagyon szerettem a hazámat és a családomat, barátaimat, akiket nem vihettem
magammal. Úgy gondoltam, őket nagyon rosszul érintette volna a távozásom, ezért
haboztam oly sokáig. De aztán eljött a pillanat, amikor éreztem, nem bírom tovább,
el innen, különben meghal bennem a művész. Bécs tudatos választás volt, fiatalon
jártam ott, és beleszerettem, különösen a századfordulós Bécs iránt éreztem affinitást.
Érdekelt az építészete, festészete, zenéje. Tizenöt évesen azt gondoltam - vagy
csak képzeltem -, hogy ha egyszer külföldön élnék, csakis Bécsben tudnék letelepedni.
Tizenkilencedik éve ott élek.
- Ön a Gnyeszin Intézet növendéke volt. Az orosz pianisták többsége azonban
a Csajkovszkij Konzervatóriumot látogatta, vagy Leningrádban végzett. A Gnyeszin
Intézet nem vált annyira híressé.
- A Gnyeszin Intézet mindig a Csajkovszkij Konzervatórium árnyékában maradt,
a híres professzorok ott tanítottak, a híres szólisták ott diplomáztak, ami nem
jelenti, hogy a Gnyeszin Intézet színvonala alacsonyabb lett volna. Engem egy
nagyszerű professzor, Alekszandr Johlesz tanított, aki Oroszországban nagy
névnek számított, de külföldön nem ismerték. Ő Konsztantyin Igumnov iskoláját
folytatta, melyet Goldenweiser, Igumnov és Neuhaus neve fémjelzett.
Miután befejeztem a tanulmányaimat, ott maradtam tanárként az Intézetben, mint
Johlesz asszisztense. De az említetteken kívül is egy sor nagy tanár- és művészegyéniség
működött a Gnyeszinben. Az iskola a hangszeres oktatáson kívül is nagyon sokat
adott. Alaposabb volt a képzés, mint a Konzervatóriumban, ahol inkább virtuózokat
akartak nevelni, és a technikára összpontosítottak. A Szovjetunióban mindenkitől
elvárták, hogy első díjat nyerjen a versenyen, ahová benevezték, hiszen ez is
a kommunizmus felsőbbrendűségét bizonyította. A Gnyeszin Intézetben természetesen
szintén fontos volt a hangszertudás, de sokkal több szó esett zenetörténetről,
-elméletről, és fontosabbnak tartották a személyiség kibontakoztatását, mint a
Konzervatóriumban. Ez az alapvető különbség. A Gnyeszint tanárképzőnek hívták,
tehát a fő profilja - hivatalosan - a művész-tanárok képzése volt, de természetesen
indítottak szólistaosztályokat is.
- A Szovjetunióban a zenei képzés hihetetlen eredményeket ért el. Ez nyilván
a katonai kiképzésre emlékeztető módszereknek is köszönhető, és annak, hogy a
zenei pálya a társadalmi felemelkedés lehetőségét adta, akár az élsport.
- Pontosan. A politikai rendszer elvárta, megkövetelte, hogy az országot képviselő
emberek sikeresek legyenek. Ezért nagyon erős volt a dresszúra. A felsőbbség el
sem tudta képzelni, hogy ne mi győzzünk, ezért volt olyan szigorú az oktatás.
Másfelől - ezt nem szabad elfelejteni - az ország óriási, 280 millió ember közül
sokkal könnyebb nagyszámú - mondjuk ötszáz - tehetséget kiválasztani, mint kevésből.
Ráadásul az oroszok nagyon muzikálisak, érzelmesek, temperamentumosak és extrovertáltak.
Nem azt mondom, hogy egy introvertált ember rosszabbul zongorázik, de ezek a tulajdonságok
általában hasznosak a művészi pályán. Sokat segít az is, ha nagyon erős a konkurenciaharc.
Egyáltalán, ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy főiskolára, roppant tehetségesnek
kell lennie.
- De a verseny már kisgyermekkorban kezdődik...
- Hogyne. Hatéves gyerekek bekerülnek a tehetséggondozó iskolákba, ahol tudásuk
alapján érvényesülnek.
- Csodagyerekeket nevelnek?
- Többé-kevésbé. Minden köztársaság fővárosában működött egy ilyen speciális
iskola. Én hétévesen a kisinyoviba kerültem, harmincadmagammal. Tíz év után kilencen
maradtunk. Minden évben szűrővizsgán kellett keresztülmennünk.
- Misha Maisky mesélte egy interjúban, hogy kölyökkorában már együtt
játszott Gidon Kremerrel. Ez azért - katonás fegyelem ide vagy oda - nagyon
inspiráló is lehetett.
- Az is volt, mint ahogy az egészséges rivalizálás is inspirál.
- Amikor 1981-ben új életet kezdett, mire alapozta, mennyire érezte biztosnak
a jövőjét?
- Csak az járt az eszemben, hogy ott kell hagynom a Szovjetuniót, mert nem
bírom tovább. Történjék bármi, nekem el kell mennem. Aztán Bécsben elkezdtem töprengeni,
hogyan építek fel egy új egzisztenciát, hogyan tanulok meg létezni és kommunikálni
ebben a teljesen más világban. Szerencsére valamelyest ismertek Nyugaton. Kremerrel
sokat koncerteztünk külföldön, tehát az ő partnereként és kamarazenészként volt
bizonyos nevem. Bécsben szeretett a közönség. Ezért amikor megérkeztem, két-három
hónap múlva már koncertet adtam, amelynek nagy sikere volt. Viszonylag gyorsan
talpra álltam.
- Rengeteg orosz emigráns él Nyugat-Európában. Létezik-e olyan "orosz maffia",
amelynek tagjai segítik egymást?
- Én erről nem sokat tudok. Nem tartozom semmilyen körhöz, ahol a Rosztropovics-féle
"nagyágyúk" vannak. Létezik nagylelkű segítség és támogatás, de nem hiszem, hogy
ezt speciálisan oroszok adnák oroszoknak. Itt van például Isaac Stern,
aki sokak jótevője. Én soha semmilyen segítséget nem kértem és nem is kaptam -
jártam a magam útját.
- Ma Beethoven G-dúr zongoraversenyét adta elő. Az volt a benyomásom, hogy
a pódium kissé túlnépesedett: tíz első és tíz második hegedűs játszott, nyolc
brácsa és ugyanannyi cselló. A produkció nagyon elütött a szokásostól, hiszen
a historikus irányzat hatására ma sokkal kisebb zenekarral szólalnak meg a klasszikus
versenyművek. Bizonyára nem véletlen, hogy ekkora apparátus kísérte.
- Nekem nagyon tetszenek a régi hangszeres és a historikus irányzat által
befolyásolt előadások, de nem hiszem, hogy a régi zenéről szerzett ismereteinket
szó szerint kellene venni. Nem szabad elfelejtenünk, ami Beethoven és a mai kor
között lezajlott. Én azt tartom természetesnek, ha ekkora apparátussal adjuk elő
a Beethoven-koncerteket. A legfontosabb, hogy mi történik szellemileg a művekkel.
A Budapesti Fesztiválzenekar roppant transzparensen játszik, a muzsikusok
nagyon jól hallják egymást, odafigyelnek a másikra. Fel sem tűnik, hogy sokan
zenélnek, csak azt halljuk, hogy szépen szólnak. Ugyanez áll a Steinway zongorára.
Finoman és áttetszően is lehet rajta muzsikálni, nem csak dübörögve.
- Régi barátja és kamarapartnere, Gidon Kremer a hagyományos repertoár mellett
merész műsor-összeállításairól is nevezetes. Az ön repertoárjában is találunk
hasonlót?
- Az én műsorom meglehetősen konzervatív, nagyon ritkán játszom régi, elfeledett
vagy egészen új zenét. Ezen az úton sosem követtem Gidon Kremert. Én a zeneirodalom
nagy műveit játszom, az utolsó három évszázad zenéje éppen elegendő. Egy emberélet
is rövid ahhoz, hogy csak a legfontosabb zongoraműveket eljátsszam. A 20. századból
szívesen adok elő modern klasszikusokat, de nagyon válogatós vagyok, mert gyakran
támad olyan érzésem, hogy az új mű nem belső parancsra jött létre. Sok kísérlettel
nem tudok mit kezdeni. Nem zárkózom el semmi elől, csak óvatoskodom, gyanakszom.
- A közelmúltban súlyos baleset után tért vissza a pódiumra.
- Ez életem legszomorúbb története. Két és fél éve hajszál híján meghaltam
egy autóbalesetben. Össze-vissza törtem magam, agyrázkódásom volt, de mindez semmi
ahhoz képest, hogy a jobb karom több helyen is eltört. A törések következtében
súlyosan megsérültek az idegek, és teljesen érzéketlenné vált a jobb kezem. A
második műtét után hat hónapba telt, míg meg tudtam mozdítani a karom. Hosszú,
szomorú történet, úgy éreztem, vége az életemnek. Hihetetlen energiákat emésztett
fel, amíg túltettem magam rajta. Egy évvel ezelőtt kezdtem el újra két kézzel
zongorázni. Kezdetben balkezes darabokat tanultam, aztán fáradságos munkával tanultam
meg újra használni a jobbomat. Most körülbelül a 65-70 százalékát tudja a jobb
kezem annak, amit korábban tudott. Ebben a korban már nehezen gyógyulnak az idegek.
A jobb hüvelykujjam és a csuklóm között van egy hét centiméteres rész, amely még
ma is érzéketlen. Csoda, hogy egyáltalán tudok zongorázni, hiszen a kezem még
mindig merev, rugalmatlan és nem elég gyors.
- Ez talán a legrosszabb, ami egy zongoristával történhet. Mire számított,
amikor még nem lehetett tudni, hogy meggyógyul-e? Hogy tanítani fog, esetleg vezényelni?
- A tanítást mindenképpen folytatni akartam, hiszen valamiből meg kellett
élnem. A pódiumról nem szerettem volna lemondani, emiatt kezdtem el tanulni a
balkezes repertoárt, de bármilyen furcsán hangzik, soha nem gondoltam komolyan
arra, hogy nem fogok ugyanúgy zongorázni, mint régen. Az én életemben minden más
eltörpül a zongorázás mellett. Az ördög tudja, lehet, hogy írhatnék könyveket,
vagy vezényelhetnék, de engem csak egy dolog érdekelt: a visszatérés.
|
