(1999.november 26-27.)

A tudományok születésének idején, mikor Arisztotelész és tanítványai még együtt járták az Apollón Lükeion temploma mellett fekvő szent ligeteket, a személyes találkozás számított a valóban fontos dolgokról való értekezés legmegfelelőbb formájának. Oktatásunk szerencsére a mai napig megőrizte e személyes kapcsolat fontosságát, maga a tudomány és egyszersmind az egész európai kultúra kommunikációja azonban idővel egyre kizárólagosabban írásossá vált. Manapság már pszichológusok kísérleteivel is kimutatható, hogy csaknem mindnyájan jobban emlékszünk a látott, mint a hallott információkra; következésképp inkább megragad bennünk egy általunk olvasott, mint egy számunkra felolvasott előadás tartalma. Egy konferencia tehát, ahol az előre megszabott időbeli korlátok miatt szinte kizárólag előre megírt dolgozatok felolvasását hallhatjuk, tulajdonképpen kevéssé praktikus fóruma az új eredmények közlésének: az elhangzó előadások szövegének átolvasásával rövidebb idő alatt több ismeretre tehetnénk szert. S hogy a konferencia mint "műfaj" ennek ellenére sem látszik kihalni (sőt), csakis azzal magyarázhatjuk, hogy egy-egy ilyen találkozás igazi lényege sohasem az ott hallott elsődleges információ, az új (vagy kevésbé új) kutatási eredmény, hanem sokkal inkább bizonyos metakommunikáció, legelsősorban is az arcoknak, az alkotó személyiségeknek a szövegekhez társítása. Mára szinte lehetetlenné vált akár csak egy-egy kisebb szakterületen is az új cikkek és könyvek áradatának áttekintése, és ezáltal (ez a nagyobbik baj) egyre nehezebb az óriási választékból felfedezni magunknak a valóban eredeti, tanulmányozásra érdemes gondolkodókat, akiket pedig személyes találkozás alkalmával (így például egy konferencián) valószínűleg egyetlen szempillantással felismerhetnénk. Mi persze "kis ország vagyunk", ahol a maga tudományágában néhány év alatt mindenki mindenkit megismer; de a mostani konferenciának volt egy másik, mögöttes tartalma is, mely éppúgy a személyiség jelenlétének fontosságát idézte: a szűkebb szakma Szabolcsi Bence születésének századik évfordulójára emlékezett. Az idősebb és a középgeneráció tagjai közül többen - mint az ilyenkor szokásos - igyekeztek is kapcsolódni Szabolcsi személyéhez vagy kedves témáihoz, mások - főként a fiatalabbak, akiket már nem taníthatott - a maguk épp folyamatban lévő munkájának egy-egy részletét mutatták be. A magyar zenetörténettel kapcsolatos témák egyértelmű túlsúlya folytán azonban még az ilyen, nem kifejezetten hozzá kapcsolódó témák sem bontották meg a két nap egységét, hiszen Szabolcsi épp e területen valóban mindennel foglalkozott.
Tallián Tibor rövid megnyitója után az előadások sorát Falvy Zoltán indította, aki a korábban általa közreadott Codex Albensis Visitatio Sepulchriját mutatta be. E liturgikus drámának épp a liturgiában való elhelyezkedése a legtitokzatosabb vonása, bár Dobszay László kiegészítése szerint ez a furcsaság talán csupán látszólagos, amennyiben a lejegyző önkénye folytán a kódexbeli hely nem felel meg szükségképpen a liturgiabéli funkciónak. Lampert Vera Lasso egy ötszólamú chansonjáról szólt, melynek különös magyar vonatkozást ad a refrén szövege: Bestia kurva fia. Ezt a disztichon pentameterébe tökéletesen simuló szövegrészletet a nyugati Lassus-irodalom értelmetlen halandzsának tartotta, annak ellenére, hogy - mint a jelen volt karvezetők hozzászólásából kitűnt - körükben már évtizedekkel ezelőtt felfigyeltek e műre. Az említett refrénszöveg egyébként Lassónál egy fáradhatatlan bolhát aposztrofál, s a témájából fakadóan igen jó hangulatú előadás részben a közismert bolhakeresés-toposz történetét, irodalmi és képzőművészeti ábrázolásait tekintette át. Komlós Katalin Haydn egyetlen Shakespeare-megzenésítését, az 1795-ös canzonetta-sorozat She never told her love című darabját elemezte. Érdekes volt a zongoraszólam az énekes helyzetét, s ezáltal a szöveg jelentését is újrainterpretáló szerepének kiemelése, de maradandó élményem mégis a mű felvételének meghallgatása maradt, Komlós Katalin és Zádori Mária kiváló előadásában.
Somfai László Zenei köznyelv a 18. században címmel Szabolcsi egyik központi gondolatának utóéletét tekintette át, a külföldi értetlenség két fő okaként a teória túlságosan szűkre szabott, s ily módon önmagában aligha igazán meggyőző kifejtését, illetve a kedvezőtlen zenetudományos "klímát" - nevezetesen a köznyelvet beszélő és megalkotó kismesterekkel szemben épp a nagy zsenik stílusformáló szerepét hangsúlyozó gondolkodás eluralkodását - emelve ki. Ez utóbbi tényezőt aligha sikerülhetett volna akkor kiküszöbölni, de a gondolat bővebb kifejtésének és elszántabb népszerűsítésének elmulasztásával Szabolcsi maga is felelős a viszonylag csekély elismertségért. "A szellemi terméket nem elég csupán létrehozni, el is kell adni" - sugallta a ma éppoly igaz konklúziót, ha szabad úgy mondanom, Somfai egyik "makámját" az előadás gondolatmenete. A péntek délelőttöt záró két utolsó előadás szorosan összetartozó párt képezett. Előbb Szacsvai Katalin ismertette a kismartoni plébániatemplom 18. századi kottatárát, majd - mintegy apológia- és magyarázatképpen a témájából adódóan elkerülhetetlenül kissé száraz bemutatás után - Farkas Zoltán beszélt Istvánffy Benedek két újonnan felfedezett kompozíciójáról, melyek épp az előbbi "kissé száraz" kutatásnak köszönhetően kerültek napvilágra. (Istvánffyról tudni kell, hogy - jóllehet kompaktlemezei révén a korszak legismertebb zeneszerzője - eddig mindössze tíz művét ismertük, s ez a csekély szám nőtt a most felbukkant két offertóriummal tizenkettőre.)
A magyar témájú beszámolók sora délután is folytatódott. Murányi Róbert a gyöngyösi ferencesek néhány kéziratát mutatta be, hangzó illusztrációval. Papp Géza Bihari János egy, a maga idejében igen népszerű verbunkosának különböző forrásokban fennmaradt változatait gyűjtötte össze, felhíva a figyelmet a verbunkos stílus népzenét idéző vonásaira. A zeneszerző szerepe e repertoárban valóban csupán az eleve adott formulák egyedi összekapcsolására látszik korlátozódni, olyannyira, hogy az előadást követően már egyenesen arról indult vita, szabad-e egyáltalán a "zeneszerző" terminussal élni a Biharihoz hasonló prímások művészetének jellemzésekor. Ugyancsak a verbunkos témához kapcsolódott Tari Lujza előadása, melyben a 19. századi magyar hangvétel változását próbálta figyelemmel kísérni Carl Maria von Weber Magyar rondójától egészen a végső "elburjánzás és elsekélyesedés" fázisáig.
A kávészünetet követő három előadás a 19. század jelentősebb alkotóihoz kapcsolódott, akikkel kapcsolatban immár nem vetődhetett fel a zeneszerző minősítés jogszerűségének kérdése. Bónis Ferenc Mosonyi Mihály művészetének az 1850-es évek második felében bekövetkezett fordulatát elemezve mutatott rá a gyakran emlegetett Liszt-élmények befolyása mellett kissé elhanyagolt Schumann-hatás fontosságára. A Magyar gyermekvilág-sorozat hátterében eléggé kézenfekvő a Kinderszenen ihletését sejtenünk, de feltételezhetjük más művek ismeretét is, melyek némelyikével Mosonyi talán épp Clara Schumann magyarországi szereplésekor találkozhatott első ízben. Dolinszky Miklós a Bátori Mária készülő kritikai kiadásának problémáiról számolt be, magát a kitűzött feladatot, az operaközreadást már előadása címében is lényegében reménytelen vállalkozásnak, contradictio in nominénak ítélve. A többféle, egészen különböző célt szolgáló forrást összehasonlítgató közreadónak ugyanis e speciális műfaj esetében a mű "eredeti" formáját többnyire nem rekonstruálnia, hanem konstruálnia kell, mivel az a komponista fejében valójában egyetlen pillanatban sem létezett. A Bátori Mária kiadása egyébként egy majdani Erkel-összkiadás első lépése szeretne lenni, de e rendkívüli nehézségek ismeretében egyelőre érjük be annyival, hogy az első kötetért szorítunk. Hamburger Klára Liszt Anna és fia, Ferenc levelezéséből vett idézetekre épített "kettős arcképvázlatot", némi bepillantást engedve Liszt életének egyik legfontosabb, s többnyire mégis homályban maradó szereplőjére. Az édesanya leveleinek be-betoldott francia szavakkal és helyesírási hibákkal telezsúfolt szövege persze derültséget keltett a közönség körében, ugyanakkor meghatottságot is ébreszthettek bennünk ezek az írások, közeli, gyakran civódó, de mindig megbocsátani kész emberi kapcsolatot tárva elénk.
És lőn este és lőn reggel: második nap. Elsőként Dalos Anna Kodály-kutatásainak újabb fejezetét ismerhettük meg, mely a zeneszerző és zeneakadémiai tanára, "a jó öreg Koessler" kapcsolatát értékelte újra. Koessler, akit a Bartók-életrajzok kifejezetten rossz tanárként állítanak elénk, Kodályra, úgy tűnik, jóval nagyobb hatást gyakorolt - ha nem is épp zeneszerzőként, de tanári személyiségként; modellül szolgálva a tanítvány később felépítendő saját tanár-imázsához. Cáfolódni látszik viszont az a legenda, hogy Koessler óráin állandóan Brahmsot elemeztetett volna növendékeivel. A Brahms-művek technikáinak alapos elsajátítása - melyről az 1903-ban komponált, és a konferencián Csalog Gábor előadásában ősbemutatóként megszólalt Szonatina is egyértelműen tanúskodott - inkább Kodály önképző munkájának része lehetett. Tallián Tibor Operai olvasmányok címmel tartott tartalmas, de aligha néhány soros summázásra termett felolvasása többek között Arany, Reviczky, Vajda, Kosztolányi, Juhász Gyula, Szép Ernő és mindenekelőtt Krúdy Gyula műveiből vett bőséges idézetekkel szemléltette, milyen szimbolikus jelentőségre tett szert az opera és maga a budapesti Opera (annak épülete, híres művészei stb.) a tág értelemben vett századforduló magyar irodalmában. Breuer János a Die Musik 1910 és 1934 között megjelent kottarecenzióinak Bartók-művekre vonatkozó részleteit ismertette. Kiinduló gondolata, mely szerint a kottarecenziók - kottát olvasni tudó, képzett zenészek írásai lévén - eredendően megbízhatóbb ítéleteket tartalmaznak, mint a csekélyebb képzettséggel is megírható hangversenykritikák, kezdetben meggyőzően hangzott. A konkrét írások megállapításait hallgatva azonban egyre inkább úgy tűnt, hogy e forrongó korszaknak még értőbb zenészei is inkább bizonyos zenétől független esztétikai-ideológiai kritériumok, s nem a leírt hangjegyek alapján hozták meg ítéleteiket.
Kárpáti János talán már a jövő év eleji kisebb Lendvai-évfordulóra is előretekintve fogalmazta meg ismét ellenérveit Lendvai Ernő Bartók-elemzéseinek néhány alapgondolatával szemben. Mindenekelőtt a tengelyrendszer egyes belső ellentmondásait (így az egymástól tritonusz távolságra fekvő hangzatok funkciójának azonosságát) és az aranymetszés-arányok mindenáron való alkalmazását bírálta, kimondva a vitathatatlan tényt, hogy Lendvai elemzési módszere korántsem olyan támadhatatlan, zárt rendszer, mint azt alkalmazói hinni szeretnék. Az előadást követő néhány hozzászólás azonban eléggé világosan körvonalazta a "másik oldal" lehetséges válaszát is, mely szerint mind az előadóművészeknek, mind pedig a Lendvai módszereit tananyagként továbbadó pedagógusoknak nem annyira tudományosan zárt rendszerekre, mint inkább egy-egy inspiráló erejű gondolatra van szükségük. Batta András a 20. századi német operatörténet egy alig ismert műfajáról, az úgynevezett Zeitoperről tartott - fantasztikus díszlettervek bemutatásával is színesített -, helyenként fergeteges előadást. Batta szerint a műfajt igazából (a Rózsalovag után korántsem merész újításairól közismert) Richard Strauss Intermezzo című műve teremtette meg, művészi csúcspontját viszont Křenek Húzd rá, Jonnyja jelenti. (A "művészi csúcspontot" persze ez esetben a maga közegében kell értenünk, hisz ez a saját korát gyakorta parodisztikus módon színpadra állító műfaj - Offenbach operettjeihez hasonlóan - valójában "romlott kor romlott apoteózisa".)
A közösen elköltött ebéd után Papp Márta következett, aki Szabolcsi Bence rádiófelvételeit, illetve a felolvasott szövegek másutt nyomtatásban megjelent verzióit vette számba. Hangfelvételről Szabolcsi zongorajátékát is hallhattuk, és az egész előadás - sőt talán az egész konferencia - legdrámaibb pillanata lett, mikor egy elzongorázott részletet magyarázva a teremben egy pillanatra megcsendült Szabolcsi jellegzetes, magas orgánuma. Wilheim András - bizonyos értelemben a Holmiban megjelent Szabolcsi-újraértékeléséhez fűzött egyetlen nagy lábjegyzetként - azt a kérdést járta körül, miért maradtak el a könyv későbbi kiadásaiban A zene története utolsó, a 20. századdal foglalkozó fejezetei. A talán legmeggyőzőbb magyarázat érdekes (de jobban belegondolva egészen logikus) módon, lényegében megegyezett Breuer János előadásának már említett gondolatával: német kortársaihoz hasonlóan Szabolcsi sem elsősorban a hangok, hanem néhány, az egész zenetörténetre alkalmazhatónak vélt prekoncepció alapján ítélte meg a hozzá legközelebb eső korszak zenéjét. A folytatás, az immáron az ő életében zajló további átalakulás azonban egyre kevésbé támasztotta alá elméleteit, s talán ezért döntött végül az immár lényegében "elavult", és a mű addigi szellemében "újraírhatatlannak" tűnő fejezetek elhagyása mellett. Wilheim azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen "elavulás" nem feltétlenül jelenti egyben a mű értéktelenné válását, hiszen egy történeti mű önmagában rejlő esztétikai értékkel is bírhat. A Franciaországban élő Grabócz Márta néhány kortárs operán mutatta be a statikus állapot kifejezésének zenei lehetőségeit. Az ismeretlen zene és az itthon ugyancsak szinte ismeretlen narratológiai megközelítés alkalmazása ezúttal is alaposan megnehezítette a hallgatóság dolgát, de ezek a nehézségek idővel bizonyára enyhülni fognak. Mindenesetre azok a zenetudomány szakos hallgatók, akik részt vettek Grabócz Márta a konferenciát követő héten tartott kurzusán, a jövőben már aligha fognak megrettenni egy-egy Propp-, Barthes- vagy Greimas-műre hivatkozó lábjegyzettől.
Berlász Melinda előadása az előadó saját kérésére került a délelőtti programból a délután második felébe. A Veress Sándor egyetlen Chorale-tételét, a hat Hesse-költeményre komponált Glassklängespiel záródarabját bemutató dolgozat valóban kevésbé hatott volna eredeti helyén, Batta András "műsora" után. Halász Péter merész elhatározással a közelmúlt, "az utolsó évtized", tehát voltaképpen a rendszerváltozás utáni évek magyar zenéjének áttekintésére vállalkozott vázlatosságában is termékenyítő, szubjektív előadásában. Megfigyeléseinek egyike, melyben párhuzamot vont Kurtág 1993 utáni huzamosabb külföldi tartózkodása és Bartók emigrációja között, ki is hívta maga ellen a többség határozott ellenvéleményét. A konferencia utolsó, huszonharmadik előadásában Ujfalussy József a Szabolcsi Bence és Tóth Aladár szerkesztésében 1930-ban megjelent Zenei Lexikont próbálta elhelyezni egy ellentmondásokkal terhes korszak szellemi térképén. Mint megtudtuk, maga a Zenei Lexikon csupán egyetlen tagja volt egy lényegében valamennyi művészeti ágat felölelő sorozatnak, ami a látszólag csaknem megoldhatatlan gazdasági-politikai problémákkal küszködő ország művészeti életének, kulturális igényeinek óriási fellendüléséről tanúskodik. E fellendülés legfontosabb, szinte egyetlen fedezeteként Ujfalussy a "személyi feltételek" meglétét, a rendkívüli feladatok elvégzéséhez felnőni tudó nagy egyéniségek felbukkanását emelte ki. Kárpáti János zárszava közvetlenül Ujfalussy József iménti gondolatához kapcsolódott, mikor arra emlékeztette hallgatóit, milyen elévülhetetlen érdemeket szerzett Szabolcsi mind a Zeneakadémia zenetudományi tanszaka, mind a későbbi Zenetudományi Intézet életre hívásában - s ezzel a magyarországi zenetudományos élet és így közvetve a mostanihoz hasonló konferenciák lehetőségének megteremtésében.