|
1944. március 5-én - pontosan két héttel az ország német megszállása előtt - három
fiatal zeneszerző, Mihály András, Járdányi Pál, Sugár Rezső és a náluk valamivel
idősebb Székely Endre művei szólaltak meg a Zeneakadémia kistermében. Különös
szövetség, emberi-szakmai tisztesség szimbóluma, hisz munkáskórusok ismert karnagyaival,
az ellenállási mozgalom Hain Péter üldözte aktivistáival vállalt önként közösséget
Sugár és Járdányi. Utóbbi, a műsor Benjáminja, maga játszotta 1940-ben írt Zongoraszonátáját;
1937-ből való Ady-zenésítését, a Kis karácsonyi ének című női kart Paulovics Géza
Budapesti Kamarakórusa mutatta be. Nem volt ismeretlen a szerző, vonószenekari
Szimfoniettáját a Zeneakadémia nagytermében, rádióközvetítéssel egybekötött koncerten
prezentálta 1942. március 2-án az Arató István vezényelte Magyar Női Kamarazenekar,
játszották kisebb darabjait is. S bár az alkalmazott zene csábításának többé soha
nem engedett, Járdányi kísérőzenéjével mutatta be 1943 szeptemberében Pünkösti
Andor Madách Színháza (ma: kis Madách) a Hamletet, az évad legnagyobb színpadi
sikereinek egyikét. Legenda lett a direktor által rendezett előadás, Várkonyi
Zoltánnal a címszerepben (díszlet: Fülöp Zoltán, jelmez: Márk Tivadar). Túlmutatott
Shakespeare-en a törvénytelenül hatalomra jutott gyilkos zsarnok pusztulása, akkor.
Járdányi Pál 1920. január 30-án született. Hatévesen még nem tanult zenét, de
már hegedült-zongorázott. Kósa György nevelt belőle pódiumképes pianistát, Zathureczky
Ede hegedűst. Rajeczky Benjamin tanította a népdal szeretetére a ciszterciek Szent
Imre Gimnáziumában; osztályait három Kossuth-díjas zeneszerző (Dávid Gyula, Járdányi,
Sugár) fémjelezte. Bizonnyal Rajeczky ajánlotta be Járdányi Pált zeneszerzés stúdiumra
Bárdos Lajoshoz, 1933-ban. Bartók zenekari kísérettel ellátott öt egynemű karát
a ciszterciek együttese mutatta be 1937. május 7-én. Figyelemre méltó jelenet
lehetett, amint vonásnemekről tárgyal Bartók az iskolai zenekar Paulovics (később
Járdányi) Pál nevű hangversenymesterével, próbán.
Az átlagos felvételizőknél sokkal többet tudhatott Járdányi, amikor 1938-ban Kodály
Zoltán zeneszerzés-növendéke, egyidejűleg a Tudományegyetem néprajz szakos hallgatója
lett. Igaz, nem Kodály vezette végig a négy akadémiai évfolyamon, mivel 1940 őszétől
nem tanított, Bartók utódaként a népdalkiadványon dolgozott a Tudományos Akadémián.
Siklós Albert vette át a harmadévest, s az új professzor halála után, 1942 áprilisától
vállalta Kodály a végzős osztályt ismét. Zeneszerzői diplomamunkája a Divertimento
concertante lehetett, doktori disszertációja, A kidei magyarság világi
zenéje (Kolozsvár, 1943) majd' tízéves népdalgyűjtő tapasztalataira épült.
1943-tól zenekritikus, ebben is kiváló - bárki meggyőződhet róla, ha egyszer majd
kötetbe gyűjtve végigolvassa az írásait. Kezdte a debreceni Forrás folyóiratnál;
1945-től a Nemzeti Parasztpárt napilapjának, az Szabad Szónak kolumnistája,
az Illyés Gyula által szerkesztett Válasz zenei figyelő rovatának gazdája,
publikál a Zenei Szemlében (1947- 49), 1950-től az Új Zenei Szemlében.
Személyes élményem Zene a Nyugatban című kétrészes tanulmánya (Muzsika,
1966. május-június), a nagybeteg Járdányi hattyúdala; ennek ösztönzésére állítottam
össze 1978-ban, a Nyugat 70. születésnapjára antológiát a folyóirat zenei
írásaiból.
Mintegy kijelölte saját zeneszerzői birodalmának határait is, kemény bírálatban
részesítvén Stravinsky Capriccióját, tépelődő elutasításban Alban Berg Hegedűversenyét
(Zenei Szemle, 1948/VIII., december, 441-442.): "Mi Bartókon és Kodályon
nevelkedtünk s a klaszszikus formálásmód mint kiirthatatlan igény vésődött idegeinkbe.
Nemcsak Kodály, de Bartók forradalmából is azt tanultuk, hogy ritmus, dallam,
harmónia legmerészebb újszerűsége mellett is a formálásban konzervatívoknak kell
maradnunk... A mi fülünk szerint Berg hegedűversenyéből hiányzik a formai rend."
Járdányi nem jogerős ítéletnek, személyes véleménynek szánta ezt, de, bizony,
rossz helyen és időben; Zsdanov tanainak megjelenése után, oly országban, amelyet
megkaparintott a kritikustól oly távol álló perzekutor-esztétika hamarost.
1945-ben, s utána is néhány évig, többet ért szolidaritás és barátság harcias
konfrontációnál. A frissen alakult Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete elnöke
Kodály volt, első főtitkára Székely Endre (Magyar Kommunista Párt), első titkára
Járdányi Pál, s Jemnitztől Lajtháig viseltek benne választott tisztséget nagyon
is különböző felfogású muzsikusok.
Hanem 1948 őszén már megjelentek a nagy összefogáson az első repedések. A Nemzetközi
Bartók Verseny vonósnégyes-kompozíció kategóriájában a beküldött 103 pályamű közül
Járdányi Pál és Tardos Béla kvartettje megosztott második díjban részesült (az
első díjat nem adták ki, ez volt a két győztes kompozíció - természetesen Tátraiék
mutatták be, a versenyt követő Bartók Fesztiválon). Székely Endre szembeállítja
a két győztest, és egyértelműen Tardos művére szavaz: "Járdányi Pál technikai
fejlettsége, túl fiatalon elért érettsége, kialakultsága nemcsak dicséretre késztet,
hanem némiképp - messzebbre tekintve - aggasztó is. Mintha az utóbbi időben minden
egyebet, s főleg az egyéni mondanivalót elsöpörné nála a nagy biztonság, a fölényes
szerkesztési készség. Járdányi utóbbi kompozíciói minden tökéletességük mellett
túl küzdelemmentesek, túl szalonképesek." (Zenei Szemle, 1948/VIII., december,
449.)
Járdányi Pál valószínűleg nem hitte el, hogy a szakmai felkészültség negatívummá
válhat, azt sem - pedig már Zsdanov után vagyunk -, hogy vonósnégyesek értékelésébe
pártpolitika elegyedhet. Ő a maga véleményalkotásából mindenesetre kiiktatta az
efféle zenén kívüli szempontokat. Idézem Szabó Ferenc 1947-ben keletkezett 2.
zongoraszonátájáról írt kottarecenzióját: "A Szabó-szonáta hangvételében igen
sok rokonságot találunk a szerző Lírikus szvitjének, vagy akár Concertójának [Hazatérés.
B. J.] hangvételével. Itt is, mint amazokban, a lírai elem uralkodik. Ez a
líra azonban sötét, feszült, drámai lüktetésű és - ami talán a legnagyobb erőssége
- nagylélegzetű líra. A rendkívülien hosszú szonátaformát igen sikerült és figyelemreméltó
konstrukciónak tartjuk." (Zenei Szemle, 1949 augusztus, 100.) Járdányi egyetlen
kritikai megjegyzést tesz a legteljesebb elismerés hangvételében írt recenzióban.
Villámcsapásként érhette derült égből, mint jelentette ki 1951-ben Szabó Ferenc:
Járdányi "[...] elvi és művészi síkon egy reakciós, haladásellenes zenei
fajelmélet szócsövévé válik".
1951 novemberében, az I. Magyar Zenei Hét vitájában hangzottak el e súlyos szavak.
Négy évtized távlatából Ujfalussy József dolgozta fel, mint süllyedt egy szakmai-esztétikai
eszmecsere a napi politika szintjére ("Járdányi-ügy" a Magyar Zeneművészek Szövetségében
[1951]. Magyar Zene XXXIII. évf. 1. szám, 1992. március, 14-18.). Fodor
András jegyezte fel naplójában (1951. XII. 6.) Sárosi Bálint gondolatmenetét:
"Kodályt találékonyan, a tanítványain keresztül támadták. Járdányit például
azért, mert a pentaton népzene ősibb, értékesebb volta mellett ki mert állni."
Ugyanebben a vitában alaposan elmeszelték a zeneszerzőt is; 1942-ből való zenekari
műve, a Divertimento concertante, melyen 1948-49-ben javítgatott, bűnbakja volt
a Zenei Hét hangversenyeinek, prototípusa a "felszínes divertimentizmusnak".
Mindezt megelőzte egy másik Járdányi- (pontosabban: Járdányi-Kerényi-) "ügy".
1951 novemberében jelent meg a Magyar Népzene Tára I. kötete, a Gyermekjátékok
(sajtó alá Kerényi György rendezte, a dallamrendszerezés módszerét Járdányi dolgozta
ki). A munkálatok finisében ők ketten s mellettük Vargyas Lajos hasztalan bizonyította,
miért lehetetlen a szerkesztésben gyors előrehaladás, s miért a gyermekdalok a
nyitó kötet, mindhárman roppant, sürgető türelmetlenség falába ütköztek (lásd
Új Zenei Szemle I. évf. 1-3. szám, 1950. június-augusztus). Még egy "dolgozói"
levél is előbukkant: "A huzavonát váltsa fel a teremtő munka, melynek eredményeit
dolgozó népünk kellően fogja értékelni. De hozzá kell fűznöm, éberen kell őrködnünk
azon, hogy népdalkutatóink munkája valóban a népet szolgálja. Kötelező ez mindazokra,
kik ezen a téren munkásságot fejtenek ki. Ne féljenek új utakon előretörni! Vegyenek
példát dolgozóinktól, a termelés terén elért eredményeiktől." (I. évf. 2.
szám, 26.). Ide tartozik, hogy 1950 tavaszán vendégszerepelt nálunk a Pjatnyickij-kórus,
s vele érkezett Vlagyimir Zaharov zeneszerző, ki íróasztalán komponálta az énekkar
műsorán szereplő "népdalok" többségét. Ez lett volna követendő példája a népzenével
való új szellemű foglalkozásnak. Zaharov tűvé tette az országot többszólamú magyar
népdalért, s mivel ilyent nem talált, a folkloristákat ösztönözte, keressék több
buzgalommal. (Még szerencse, hogy ez nem adatott napiparancsba!)
Járdányi 1945 őszétől tanított a Zeneakadémián; magam 1951-től három éven át jártam
népzene-óráira. Akkor azt hittem, maximalizmusával, megközelíthetetlenségével
Kodályt játszik. Szigorúan szerkezeti elemzésekre szorítkozó tanfolyamán mintha
népzenetudósokat szándékozott volna felnevelni; személyes sértésnek vette, ha
nem hallottunk az ideig tonális és reális válaszról, különféle hangrendszerekről
(meg is kérdeztem tőle egyszer, nem gondolja-e, azért ülünk a tantermében, hogy
megtanulhassuk, amit nem tudunk még). Nem emlékszem rá, hogy mosolyogni láttam
volna, oly zárkózott volt, mint a szfinx. Csak évtizedek múlva jöttem rá, hogy
egy sokszorosan és mélységesen igaztalanul megtiport, roppant tudású ember védekező
mechanizmusa a távolságtartás.
Hanem Járdányi Pál nem roppant össze a reá kényszerített Prügelknabe szerepkörben.
1952-ben megírta a Vörösmarty-szimfóniát, rövidre szabott élete fő művét,
egyszersmind a korszak legjelentősebb alkotásainak egyikét. Benne Bartók öttételes
nagyformáinak kétscherzós változatát követi. Mottó egy-egy verscím: I. "Hazádnak
rendületlenül"; II. "Virág és pillangó"; III. "Hová merült el szép szemed világa";
IV. "Harci dal"; V. "A vén cigány". Hirdette: "Lesz még egyszer ünnep a világon"
- oly korban, amikor ez fölöttébb valószínűtlennek látszott. Bartók tetszhalott
eszköztárát elsőként keltette szimfóniájában életre. Kihallott a zenéből, hogy
alkotója, a "szfinx" szenvedélyesen érző, ellágyulásra, küzdelemre egyaránt képes
ember.
Emlékezetéből hívta elő Ujfalussy József: "Előttem van a kép, ahogyan a Szövetségben
Járdányi zongorán előjátssza a szimfóniát, és Szabó Ferenc, ahogy üdvözli az új,
kiváló művet. Nem vette volna észre, hogy Járdányi úgy tett, mint Michelangelo,
amikor éppen szobrászni lett volna kedve, de ehelyett a Sixtus-kápolna mennyezetét
kellett kipingálnia, tehát szobrokkal festette tele? Ki tudja?"
A szimfóniának talán még személyesebbre hangolt párdarabja, a két nagy lélegzetű
zenekari tétel, a Vivente e moriente (1963), miniatűr formákban a Szerelmi
dalok-ciklus (1957-58); legmeghittebb kamarazenéje alighanem a Hárfaverseny
(1959). Kórusainak varázslatos hangzásán érzik, hogy Bárdos tanítványa is
volt. Ő is megírta a maga Zrínyi szózatát, két kartételben: Föltámadott a tenger
- vegyeskar; Már vége... - háromszólamú női kar, Tóth Árpád versére. Figyeljünk
a keletkezés évére: 1957!
Akadémiai tantárgyai: népzene, szolfézs, zeneelmélet. De a zeneszerző Járdányi
is tanított, majd' húsz éven át. Elsőként a Gábriel- Vásárhelyi Hegedűiskola
3. kötetében (1944) vett részt műveivel. A fontos zeneműkiadóvá avanzsált
Cserépfalvi három jeles zenepedagógiai antológiájába komponált (Czövek Erna: Zongora
ábécé, 1946; Három év zongoraetűdjei, 1947; Sándor Frigyes: Hegedűmuzsika,
1947). Szerzőként címlapon szerepel neve hamarost (Sándor-Járdányi-Szervánszky:
Hegedűiskola, 1-5. kötet, Zeneműkiadó, 1955-től). Apró darabokkal szolgálta
a magyar fúvóskultúra felívelését (Jeney Zoltán Fuvolaiskolája, a Balassa-Berkes
Klarinétiskola, Hara László: Fagottiskola).
Második akadémiájának - a Tudós Társaságnak - Népzenekutató Csoportjában 1948-tól
munkatárs, 1960-tól osztályvezető. Járdányi volt a rend őre, közelebbről a zenei
logika vezérelte rendszerezésé. A zenefolklórba beavatatlan utókor Vikár Lászlótól
tudhatja: Járdányi Pál dolgozta ki 1953-54 táján az addig lejegyzett népdalanyag
"helyesírási szabályzatát", Vikár terminológiájában "törvénykönyvét" (Magyar
Zene id. szám, 19-22.). A különböző időpontokban, más-más zenei felkészültségű
gyűjtők lejegyzéseinek egységes értelmezését szolgálta Járdányi "kőtáblája". Ugyancsak
ő dolgozott ki olyan rendszerezési szisztémát, amely az úgynevezett Bartók- és
Kodály-rend eltérő szempontjait foglalta össze, tudományosan támadhatatlan egységgé.
Néki köszönhető, hogy - bár nem érte meg -, a Magyar Népzene Tára VI. s
következő kötetei, az alkalomhoz nem kötött dallamanyag publikációi, nem formális,
hanem zenei rendezőelv jegyében készültek. Tudományos fokozattal az MTA soha nem
ismerte el a roppant munkát. A titulust Járdányi nem hajszolta - ezt mondják róla,
akik nálam jobban ismerték; a feladat hajszolta őt. Mintha megérezte volna: sietnie
kell, kimért ideje mindössze 46 és fél esztendő.
Utólag értettem meg, hogy nagyszabású tudományos munkái formálódtak szigorú népzene-óráin:
a Hangnemtípusok a magyar népzenében terjedelmes dolgozata (1953); a Magyar
népdaltípusok két kötete (1961). Nemzetközi kongresszusokra csupán a '60-as
években jutott el. Addig a XVIII-as volt az ő konferenciaterme, a Zeneakadémia
II. emeletén.
1939-ben alakult meg a MIKSZ (Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezete), amelyet joggal
minősített antifasisztának Szabó Helga (Magyar Zene, id. szám). A MIKSZ
rendezte 1939. december 8-án a költő halálának második évfordulójára emlékező
József Attila-estet, s rendelte erre az alkalomra Kadosa Páltól a De amore
fatali kantátát. Hangversenyeinek - 1941-ig valami hatról van cédulám - központi
tartalma Bartók, Kodály, népzene. A szövetkezetnek 19 évesen tagja volt Járdányi
Pál, Szervánszky, Székely Endre, az elválaszthatatlan Török Erzsi-Raics István
duó, Dési Huber István, Szántó Piroska a festészet, Féja Géza, Darvas József az
irodalom képviseletében. Azonban nem evégett idézem fel a MIKSZ emlékét, előlegül,
amíg a zenetudomány ténykedését apróra feldolgozza. A tagok közé tartozott Bibó
István, 1956 őszének Nagy Imre-kormányában államminiszter, utóbb elítélt; és a
kormányfő szűkebb köréhez tartozó Donáth Ferenc, minden magyar rezsim börtönlakója.
Járdányi orientálódhatott volna a Turul felé is, de ő az antifasiszta ellenállás
mellett döntött. Lett belőle - mint láttuk - "a reakciós, haladásellenes zenei
fajelmélet szócsöve", majd, Bibó és Donáth szerepvállalásával összhangban, 1956
októberében a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagja. Szervánszkyval együtt
írta alá a Bizottság október 29-én megjelent kiáltványát: "Mi, a magyar szellem
munkásai méltóak kívánunk lenni a szabadságharcunk hőseihez. Vállaljuk a börtönt,
az elhurcolást s ha kell, a halált is. De amíg hangunk van, szólnunk kell.
Világgá kiáltjuk követelésünket: a szovjet csapatok hagyják el hazánk területét.
E nélkül nincs magyar szabadság, nincs független Magyarország! Ha függetlenségét
vissza nem nyeri, valóra válik Vörösmarty döbbenetes víziója a nemzet temetéséről.
[...] Nem akarjuk a régi rend újraéledését. Nem akarunk ellenforradalmat. Lesz
erőnk, hogy megvédjük a munkások és parasztok államát. Mellettük, értük akarunk
élni a jövőben is. [...]"
Járdányi nem csupán aláíró volt; a világ népeihez intézett kiáltványban olvasható
Vörösmarty-utalás - noha az a világnak semmit sem üzent - az ő keze nyomát viseli.
S nem csupán szimfóniája okán. Vörösmarty 1850-ből való Előszó című versére
készült volna 1966-ban kényszerűen félbemaradt oratóriuma. "S az elsötétült
égnek arcain..." - ez volt az utolsó, zeneileg megformált verssora művének.
A Zeneakadémia Molnár Antal elnökletével összeült fegyelmi bizottsága nem talált
1957 tavaszán Járdányi Pál tevékenységében elmarasztalandó mozzanatot. Két év
múlva páros repülést hajtott végre vádló - aki nem volt az - és vádlott. Molnár
és Járdányi tanár úr egyidejűleg kényszerült elhagyni zeneakadémiai katedráját.
Jóval későbbi nyomtatott dokumentumok állítják, Járdányi Pál eltávolításának formális
oka az volt, hogy a főiskola 1959 évi tanévzáró konferenciáján meleg szavakkal
emlékezett meg egykori hegedűtanáráról, a fizetés nélküli szabadságát Amerikában
töltő Zathureczky Ede igazgatóról, május 31-i halálhírét vévén. Magam másként
(is) tudom: Járdányi a tanári összejövetelen kijelentette, addig nem kíván tanítani,
amíg a szovjet csapatok az országot el nem hagyják. (Oral history, de hiteles
forrásból.) Készséggel teljesítette e kívánságot az MSZMP VI. kerületi első titkára,
ki utóbb volt a Fővárosi Tanács, majd a ritkásan ülésező parlament elnöke. (Cáfolja
ő, ha nem igaz.) Miután a seregek maradtak, Járdányi volt, aki ment.
A lelkét tette ki Kodály, hogy megtarthassa katedráját. Írt hányszor, Aczélnak,
Kállainak - hasztalan. Járdányi Pált nem illette meg többé a Tanár úr megszólítás.
Két Erkel-díj, egy Kossuth-díj birtokában 1966. július 29-én távozott az élők
sorából. Kodály Zoltán búcsúztatta: "»Senki sem pótolhatatlan«
- mondják. De Járdányi Pál korai halála akkora űrt hagy hátra, amelyet a magyar
zeneélet még sokáig érezni fog. Kutatói, zeneszerzői és tanítói hármas tevékenységét
három specialista sem pótolhatja, mert minden munkájára éppen a három funkció
egysége nyomta rá sajátos bélyegét. A kutatónak a zeneszerzői tevékenység inkább
árthat, mint használhat. A komponistának is gyakran csak akadályára van a kutató
és a tanító munka. Járdányiban a különböző tevékenységek egymást támogatták. A
zeneszerzőnek a tudományos képzettség, a kutatónak a művész fantáziája vált javára,
a tanítónak mindkettő. Az egységes, harmonikus egyéniséget csodálhattuk benne.
Működésének minden ágából ugyanaz a legemberibb ember néz ránk, akinek nincs hőbb
vágya, mint másokon segíteni, mások életét könnyebbé és szebbé tenni, még a saját
élete árán is."
|
