|
Sebők Györggyel hatvan évvel ezelőtt, egy hangverseny próbáján találkoztam
először. Szűk helyiségben, kissé elhangolódott zongorával kellett dolgoznunk,
de azért játszottunk. Máig tartó partneri kapcsolat jött létre közöttünk. Négy
földrészen léptünk fel közösen, és öt kontinensen külön-külön. A hangversenytermek
nagyobbak lettek, a zongorák egyre jobbak, a művészi teljesítmény elmélyült,
a sikerek, elismerések, díjak szaporodtak, de két célunk nem változott: muzsikálni
és tanítani, hogy továbbadhassuk az igazságot, úgy, ahogy megtanultuk.
Sebők György a zene és a zongorázás óriása volt. Finom úr, aki ritkán emelte
föl a hangját, ha megtette egyáltalán, de amikor szólt, nem lehetett tétlennek
maradni. Meg volt győződve kvalitásairól, és tisztában volt a gyöngéivel. Egész
életében a tudást szomjazta, és nagyobb tudásra tett szert, mint legtöbb embertársunk.
Akárcsak mások, akik megjárták a poklot, Sebők is kerülte a szentimentalizmust.
Akivel törődött, az tudta, hogy szereti, s hogy egy simogatás vagy kézfogás
többet jelent, mint másnál a hosszú ömlengés. Gyermekeimnek és unokáimnak bátyja
és pótpapája lett. Közösen éltünk át sok örömöt, bánatot, együtt ünnepeltünk
és gyászoltunk. Most, hogy elment, fülsiketítő a csönd, a zene és az emlékek
még nagyszerűbbnek tűnnek. A sok ezer ember, akit szolgált, továbbviszi Sebők
György örökségét.
"Milyen kár, hogy éppen most, amikor végre úgy játszom, ahogy mindig is szerettem
volna... szegény Vica..." (imádott felesége) - ezek voltak utolsó szavai, és
a hangja elenyészett.
Mozart, Liszt, Bartók és a többiek bizonyára nagy ünnepséggel várják az elíziumi
mezőkön.
Drága, öreg partnerem, Isten veled!
Bloomington, 1999. november 16.
Starker János
Lényének rendkívülisége tanulóéveink első percétől kezdve nyilvánvaló
volt valamennyiünk számára, akik hozzá járhattunk.
Tudásának csak száraz alapját veszi tekintetbe, aki azt mondja: ismerte a zongorázó
ember testi működéseinek legapróbb részleteit, legrejtettebb - számunkra meglepő
- összefüggéseit.
Mindannyiunkat lenyűgözött, ahogyan folyamatosan gondolkodott test és psziché,
idegsejtek és lélek mechanizmusainak kölcsönhatásáról, s mindezt egy keleti
bölcs módján tette.
Babonás tiszteletet váltott ki a szem- és fültanúkból, ahogyan legendás mesterkurzusain
belelátott a sok-sok frissen megismert zongoristába, rejtett pontokra
és akadályokra tapintva - olykor hajlamosak voltunk varázslót látni benne. (Mintha
róla magáról szólt volna az a történet is, amelyet zongoraórán mesélt a japán
orvosról, aki a páciens fülcimpáját megvizsgálva évtizedes betegségekre derített
fényt.)
De a legfőbb jó, amit tőle kaptunk (a legkülönbözőbb alkatú és tudású zenészek):
a hit abban, hogy lehet változni. (Itthoni körülmények között tanult
sok reflexünk, öröklött alkatunk nem mindig kedvező táptalaja ennek a hitnek.)
"Lehet változni" - ez a két szó az ő szájából varázslatos értelmet nyert. Elhittük
neki, mert ő is állandó keresésben, változásban élt. Ezen kívül is voltak persze
visszatérő kulcsmondatai: "Zongorázni könnyű. Csak nehézzé tesszük.
" És az első mondat: "Nincs zongoratechnikád. Ezt fel kell építeni." Nem az
egyetlen voltam, akinek így vagy ehhez hasonlóan kezdődtek a bloomingtoni órái.
Általában valamilyen főiskola elvégzése után kerültünk hozzá, sokféle országból.
Bloomington zenei paradicsom volt, de azok, akik a svájci Ernenben jártak Sebőknél,
állítják, hogy az ottani Zenefalu létrehozása volt élete egyik főműve: ott lehetett
legteljesebben önmaga.
Hatására megváltozott az életünk, és néha a zongorázásunk is. Az anatómialeckékkel,
a meditáció sajátos módjával, filozófiával, pszichoanalízissel, néha talán még
hipnózissal is teljes órákon a végső cél az eszközök megtalálása és legkivált
az akadályok elhárítása volt - hogy önmagunk módján zenélhessünk.
Sebők György közelében a szelíd figyelem és a szabadság levegője vett körül
bennünket. Életünk szép évei voltak.
Csalog Gábor
|
