Az antik mítosz szerint Orfeusznak, Kalliopé múzsa és Apollón isten fiának varázslatosan szép éneke megbabonázta a természet erőit, sőt még az alvilág kérlelhetetlen urait is megindította. Jól ismert a csodálatos, örök érvényű példázat a zene múzsájának győzelméről. Orfeusz reménytelennek látszó helyzetében azzal a fegyverrel küzdött, melyet örökifjú, boldog istenek leheltek belé. A valódi művészetet a válságos időkben naivitás és feltétlen múzsai szolgálatvállalás vértezi fel; a példázat különösen időszerű a válsággal terhes ezredfordulón, amikor zavarodottan tekintünk vissza szédítő változásokat hozó 20. századunkra, és kétségbeesve keressük, mi az, amit időtállón megőrizhetnénk magunknak. A múzsai komoly muzsikát művelők és kedvelők számára nem lehet kétséges, hogy a Hangzó zenetörténet 32 kompaktlemezén az orfeuszi dal szól, amelyet a sötét és homályos jövendő túlpartjára tud menteni, aki sajátjaként birtokolja.
A ma és a jövendő Magyarországának ifjúságát hivatott megszelídíteni a Nemzeti Kulturális Alap kiadványa. Hogy multimédiás világunk közepette lehessen esélye a csábításra, a most még legkorszerűbb hanghordozón és a lehető legvonzóbb külső megjelenéssel indította útra szülöttjét az Alap Zenei Szakmai Kollégiuma. Csak remélhető, hogy nem vadállatok elvetemültségével vagy kősziklák emberi hangokra érzéketlen keménységével kell harcba szállnia. A tét mindenesetre nem sokkal kisebb. A magyar zenésztársadalom felelős tagjai időről időre hangot adnak aggodalmuknak az immár ellenőrizhetetlenül züllő általános zenei nevelést illetően, féltőn hívják fel a figyelmet a körülmények esetlegességeinek és a divatos pluralista szemléletnek áldozatul eső alapvető értékekre és azok lehetséges hordozóira, valamint annak veszélyére, hogy a piaci kínálat szinte áttekinthetetlenné szélesedésével párhuzamosan éppen a magas kultúrát fogyasztók anyagi ereje csökken drasztikusan. Ebben a helyzetben van hát terep bőven, ahol betöltse küldetését a Hangzó zenetörténet.
A múzsáknak látszólag nem kedvező viszonyok ugyanakkor orfeuszi módon képtelennek és "haszontalannak" tüntetik fel a létrehozók tettét. Az ötletadó és irányító Dobszay László és a lemezkísérőket gondozó Kovács Sándor a szerkesztésre felkért szakmai bizottsággal egyetemben szándéka szerint nem apellál máshoz, hogy hathasson, mint magukhoz a gyönyörű vagy megrendítő művekhez. A kiadó pedig a lebonyolításnak minden szintjén igyekezett kizárni az anyagi haszonszerzés lehetőségét (például a zártkörű terjesztéssel); így a tetemes összegű állami támogatás befektetésétől kizárólag előre aligha felmérhető, megfoghatatlan szellemi hozam várható.
Vannak azonban a vállalkozásnak a jámbor óhajtásokon kívül kifejezetten heroikus vonásai is. Harcos elszántsággal, célratörő fogásokkal lép a nyilvánosság elé, mint a homéroszi eposzok énekese. Őt "hősök híréről késztette dalolni a Múzsa" (Homérosz: Odüszszeia, VIII. 73., Devecseri Gábor fordítása), a halhatatlan nagyságról pedig csak heroikus kifejezőeszközökkel lehet szólni. Óriási a felelőssége az ének továbbadóinak, mert a "mézizű dallás" hatalma elől nem lehet kitérni. Az antik görögök máig ható bölcsessége szerint a dal is, a mi zengő antológiánk is a múlt megidézése, amely művel, átformál, és értelmes emberlétünknek biztonságos szellemi és lelki kikötőt nyújt.
A szerkesztők legfőbb hőstettének a válogatás elvégzése tekinthető: a teljes írott európai zeneművészet durván 32 órányi (a magyaré ezen kívül még 260 percnyi) hangzó antológiába sűrítése. Az európai jelző sokkal pontosabb, mint az egyetemes, hiszen alóla amolyan félig-meddig kivételt csupán egy kevés 20. századi amerikai zene képez, míg Ázsia egészen eltérő jellegű zenekultúrája természetesen teljesen kívül reked e szerint a nyugati kultúrkörre koncentráló művészetszemlélet szerint. Írottnak nevezhető továbbá ez a bemutatott zeneművészet, mert a hallhatóan reprodukálható műzene leghamarabb a lejegyzett, könyvekbe foglalt latin nyelvű liturgikus énekekkel jelent meg, mintegy ezer évvel ezelőtt. Hét egységben, egyenként négy-négy lemezzel ezer év zenéje elevenedik meg tehát! (A nyolcadik egység a magyar zenetörténet összefoglalását tartalmazza, kivételképpen - tekintettel sajátos adottságainkra - a népzenei illusztrációkat sem nélkülözve.) Már megszokásból alig-alig tűnhet fel, máskor meg annál inkább megdöbbenthet, milyen következetesen perspektivikus látással tekintünk vissza a régi korok felé. A hangzó zenetörténeti sorozatban egyaránt egy-egy egység foglalja magába a középkort és a reneszánszot - szűken értelmezve is legalább 700 évnyi zenetörténetet -, a 150 évnyi barokkot, valamint a nagyjából ötven évre kiterjedő klasszikát. A romantika zenéjét és az utóbbi száz év fejleményeit már két-két rész öleli fel. Hiába a régi zenetörténet kutatásának előretörése és megannyi eredménye, haladása a távolabbi korszakokról alkotott képünk részletezése, árnyalása felé, ha az elmúlt száz év információs robbanása minduntalan arra kényszerít bennünket, kíváncsi 20. század végieket, hogy közelmúltunkat sokkal gyakrabban és alaposabban vegyük górcső alá. Bele kell törődnünk ugyanakkor, hogy (zene-)történetszemléletünk minden törvényszerűsége ellenére sosem lesznek megfelelő számaink vagy mértékegységeink kifejezhetni, mondjuk, Bach két remekművének, a Máté-passiónak és a h-moll misének - ezekből néhány tétel szerepel a válogatásban (6. CD) - és Anton Webern zenekari opuszainak (op. 1, 6, 10, 30; valamennyi a 22. CD-n) "súlyviszonyait".
A Hangzó zenetörténethez fogható nagyra hivatott művészettörténeti vázlatoknak mintha jótékony íratlan szabálya lenne, hogy szerzőiknek ajánlatos óvakodniuk a relatív és egyéni értékítéletektől. Mégis: a műfaj megkerülhetetlenül magában rejti az értékelést. A döntés pillanatában, amikor a történetíró elhatározza, miről beszél és miről nem, megszületik a közönségnek szóló, felelősségteljes üzenet. Nincs, nem lehet ez másképpen az ifjú zenehallgatóknak szánt Orfeusz-sorozatnál sem, sőt a zeneművészet sajátosságánál fogva az előző szempont még kiegészül az interpretációkról való ítélkezéssel. A szóban forgó zenetörténeti antológia szerkesztői, mentségükre legyen mondva, szokatlanul összetett döntésekre kényszerültek, hiszen végül is számos, az anyagtól idegen önkorlátozást kellett bevezetniük. (Ismeretes, hogy a lemezek műsorának összeállításánál mennyi minden megkötötte a kezüket: az időkereten kívül a lemezcégek ajánlataitól kezdve a lemezek egységes műfaji összeállításának szükségességén át mű és tolmácsolás adott, szétválaszthatatlan párosításáig, a gazdaságossági megfontolásokról nem is beszélve.) Kívülállók és bennfentesek vég nélküli, fölösleges vitát tudnának nyitni arról, mi mindennek kellene még benne lennie.
Anélkül, hogy kívánságlistát állítana öszsze, talán szabad a recenzensnek néhány józan és szubjektív megjegyzést tennie arról, minek a hiányát nyugtázta némi szomorúsággal. Heinrich Schütztől, a barokk észak-itáliai vívmányainak nagyhatású német közvetítőjétől egyetlen mű sem került az antológiába, s ezzel betöltetlen űr érzetét kelti a barokk kantáták és oratóriumok lemezén még a meglévő két szerény egyházi koncert is Monteverditől (6. CD). Tudván tudva, hogy az imitt-amott felbukkanó csonkításoknak terjedelmi okai voltak, nem hagyható szó nélkül az egyik legértelmetlenebb: Schubert nagy B-dúr szonátájának (D. 960) elbűvölő IV. tétele magában árválkodik egy Impromptu és Schumann Karneválja között (14. CD). Zongoraszonáta egyébként korábban, a klasszika példatárában sem szerepelt, ami pedig a beethoveni hangszeres forma szemléltetéséhez szinte elengedhetetlen lenne. Végül a mai zenekari koncertrepertoár ismeretében talán nem tűnik telhetetlen kívánságnak: Schumann terjedelmes, teljes ciklusai (Dichterliebe és Karnevál; 13. és 14. CD) szomszédságában bárcsak elhangozhatott volna valami Brahms szimfonikus alkotásai közül. Akit Schumann megtört életének egyik utolsó gesztusával keblére ölelt, annak itt, lemezvágások és műsoridők szigorú kategóriái között nem jutott csak három percnél rövidebb tisztelgés a Ständchen és a Wiegenlied örökzöld melódiájával...
Az a 170 kompozíció pedig, amely mint a zeneirodalom sűrítménye a lemezeken hallható, önmagáért beszél. Milyen szerencse, hogy stílusok, zeneszerzők és művek e végtelenül színes forgatagában nem kell illedelmesen rejtőzködnie a pátosznak, és hogy legalább annyi egyéniség emelkedhet szólásra megrendültséggel és megszállottsággal, mint ahány előadó szót kér magának. A sokféleség alkalmas arra, hogy törésmentes panorámát adjon - ahogyan háromféle hangfaj és ötféle énekes a német romantikus dalirodalomról (13. CD), vagy fordítva: egy és ugyanaz a Palestrina-misetétel képes megformálni és provokálni egészen különböző, higgadt és vérbő zenei folyamatokat és előadói gesztusokat egyaránt (4. CD). A túlzott távlatok adhatják, hogy egy-egy zenedarab egyéni tulajdonságai összezsugorodnak a szemünk előtt, és csak a személyes stílus félreismerhetetlen jegyei világítanak: mint a dallamok természetes, megigéző lejtése Josquin motettáiban (3-4. CD). Másutt kevésbé egyszerű a magyarázata, miért érezzük, hogy ugyanolyan elégedettséggel töltene el bármelyik másik remekmű hallása. A bécsi klasszika szemelvényei ilyenek; az illusztrált műfajok és formák megválasztásával - szimfónia, vonósnégyes és zongoraverseny - olyan kiegyensúlyozott útmutatást adnak Haydn és Mozart stílusáról, amelyen belül a részletszépségek ajándéka meg nem érdemelt ráadásként már-már zavarba ejt (9-11. CD). Ehhez a teljességérzethez nagyban hozzájárul az interpretáció. A Mozart-zongoraversenyeket (K. 466, 467) alázat és világos elme csiszolja ízlésessé, vonzóvá, de nem tolakodóvá Schiff András és Végh Sándor előadásában, a salzburgi Mozarteum Cameratájának felvételén (11. CD). Nem akar mást - s ez a legtöbb, amit tehet -, mint tökéletességre törekvő kidolgozottságával magához láncolni a Solti György vezényelte Chicagói Szimfonikusok Berlioz-tolmácsolása, hogy kiragadjunk még egyet az élményként elénk tóduló alkotások közül. (Fantasztikus szimfónia, 15. CD). A művek valóban olykor velük egészen egybeforrt, avatott szószólóikra akadnak. Így győznek meg többek között Webern és Boulez zenekari opuszainak megszólalásai, Claudio Abbado kiérlelt e századi zenekari tónusa, szenvedélytől izzó akusztikus rajzolatai által (Bécsi Filharmonikusok, 22. és 27. CD).
Csodálatos adottság, hogy a zenehallgatási anyag ilyen gazdag tárháza sok mindenben szabadságot engedhet a befogadónak. Mindegy, hogy közönsége elfogult vagy elfogulatlan vele szemben, hogy művelődésre, szórakozásra vagy meghatódásra vágyik, számítását így is, úgy is megtalálhatja. A töretlen népszerűségre hivatott művek remek előadásokkal állják meg a helyüket a Hangzó zenetörténetben: Purcell Dido és Aeneasa Janet Bakerrel és az Anthony Lewis irányította Angol Kamarazenekarral; Liszt Les Préludes-je Soltival; Verdi Aidája egy leporolt régi olasz felvételen Renata Tebaldival; Ravel Bolerója a Giuseppe Sinopoli vezényelte Philharmonia Zenekarral. Fogódzókat találhatnak továbbá - akár Schoenberg Varsói menekültjében, akár a híres botrányokat kiváltó művekben (Stravinsky: Tavaszi áldozat, Webern: Hat zenekari darab, op. 6) - a 20. század zenéjével még csak távolról barátkozók, akik szívesebben tévednek a zenén kívül eső kerülőutakra annak érdekében, hogy hamarabb célt érjenek. Bizonyára vannak azonban a hangzó antológiának olyan példái is, amelyekről csak kinek-kinek saját tapasztalata bizonyíthatja majd be, tudnak-e hódítani, vagy, bármily sajnálatos is kimondani, a kevesebb talán több lett volna belőlük (mint Ravel Daphnis és Chloéjából vagy Honegger Jeanne d'Arcjából).
Némely felvételének kora és minősége révén az Orfeusz hangzó zenetörténet a hősi aranykor magasztos és nosztalgikus felidézése. Heroikus megnyilatkozás ez is: felelevenítése azon évtizedek előadóművészetének, amelyekre már a mai középkorúak is hátratekintenek, nemhogy a ma és a jövő fiataljai. Íme, a bizonyság, hogy soha nem veszthet időszerűségéből Cziffra György és Fischer Annie nemes egyszerűséggel kimunkált, ihletett zongorázása, Leonard Bernstein atmoszférateremtő ereje és gigantikus látomásai, Peter Schreier könnyfakasztóan hiteles daléneklése, az Amadeus Kvartett sallangtalan vonósjátéka. Az egyéniség kivételes kisugárzása, a tolmácsolás ámulatba ejtő mozzanatai nem hagynak kétséget afelől, hogy ezt a fontos dolgokra emlékeztető és lelkesítő örökséget óvni és továbbadni kell és érdemes.
Az Orfeusz-sorozat sugallata szerint rövidesen múlttá válhatnak sokkal frissebb interpretációk is. A nemrég még hajnalát élő historikus szemléletű régizene-játszás olyan szuggesztív előadói mint Nikolaus Harnoncourt, a Frans Brüggen vezette 18. Század Zenekara és a billentyűs előadóként hajdan meghökkentő fenegyerekként berobbant Ton Koopman mára a "klasszikusok" soraiba léptek. Figyelmeztető jel, hogy eljárni látszik viszont az idő például az Harnoncourt és Jürgen Jürgens nevével fémjelzett nevezetes Monteverdi Vespro-bemutató felett.
Végül, de nem utolsósorban szólni kell a lemezeket kísérő, fényűző kiállítású könyvekről. Felütve őket, rögtön némi üröm vegyül örömünkbe, mert a rafinált tipográfiai megoldások közé becsúszott egy-két hiba is. Köztük a legszembetűnőbb, de a tartalmat nem érintő furcsaság a kolofonoldal vándorlása, és három kötetben (1, 2, 8.) végképp szabálytalan elhelyezkedése. Nem ennyire feltűnő, annál bosszantóbb hanyagság a precíz képaláírások elmaradása a pompás illusztrációk mellől itt-ott; a 4. (Romantika I.) kötetben ráadásul hat, meglehetősen fontos helyről. A kötettervet és a magyarázatokat többnyire a lemezek műsora tartja szűk mederben, ami nagyfokú áttekinthetőséget tesz lehetővé, bár az ettől eltérő szerkesztés a zeneszerzők életrajzának különválasztásával (2. kötet: Barokk) szintén példás elrendezés. Aligha lehet receptbe foglalni, milyennek kellene lennie az ideális kísérőszövegnek, hogy betölthesse összetett feladatát: minél könnyebben befogadható módon tájékoztasson, ugyanakkor komoly, alapos támaszul szolgáljon az értő zenehallgatáshoz. A zenetörténészek (Kovács Sándor - 1., 6., Malina János - 2., Farkas Zoltán - 3., Halász Péter - 4., Papp Márta - 5., Dalos Anna - 7., Szitha Tünde - 8.) önálló munkáiként napvilágot látott ismertetők többnyire valahol azon a legjobb középúton járnak, melyet egyaránt jellemez szakmai igényesség és fegyelem, valamint átgondolt, közérthető stílus. Egyes szakaszok stílusában és szabatosságában tapasztalhatók azért eltérések ettől az optimumtól: vagy a szándékoltan érdekfeszítő, lazább elbeszélő stílus (1.), vagy a nyelvi elnagyoltság (8.) felé. Sajnálatos, hogy tárgyi tévedésekre éppen a magyar zenetörténetet tárgyaló fejezetekben bukkanhatunk, miközben a lemezek Bakfark, Istvánffy, Esterházy, Erkel, Bartók, Kodály, Dohnányi, Szervánszky, Maros Rudolf, Durkó, Kurtág és Szőllősy muzsikájával megnyerő biztonsággal kalauzolnak végig a magyar zene évszázadain (8. kötet, 29-32. CD).
Talán hamarosan megalapozott lehet a remény, hogy akad majd hallgató és olvasó, aki a maga módján pótolni szeretné a hiányzó láncszemeket, aki fogékony lesz még a barokkot bemutató 2. kötet tiszteletre méltóan koncentrált összefoglalásaira vagy a hosszadalmasabb, szellemes műelemzésekre is (3. kötet), és aki nem riad vissza az amúgy diákos bliccelésre sarkalló, változatos komolyságú apró betűs részek átböngészésétől sem. Mindazonáltal bizonyosra vehető, hogy a Hangzó zenetörténetben publikált sokszínű és komplex ismeretanyag áldozatkész tanítók, értelmezők segítsége nélkül nem juthat el azokhoz, akiknek szerkesztői szánták. Ezért haszonnal forgathatják mind, akiknek vállán a jövő nemzedék nevelésének, a dal továbbvitelének felelőssége, és ínséges időkben - Szerb Antal szavaival élve - összebújhatnak felette azok, "akik a Múzsákat tisztelik". (Nemzeti Kulturális Alap - Mágus Kiadó)