1995-ben abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy a fenti címmel portréfilmet készíthettem Kistétényi Melindáról, aki végzettsége szerint egyszerre volt orgonaművész (tanára: Pécsi Sebestyén), középiskolai ének- és zenetanár (tanárai: Ádám Jenő, Bárdos Lajos), karmester (tanárai: Ferencsik János, Kórodi András, Somogyi László) és zeneszerző (tanára: Viski János). Melinda néniről, aki mindezeken felül az improvizáció egyik legnagyobb magyar mestere volt - tüneményes, kamaszosan hebrencs idős hölgy, és sajnos, már évek óta betegségtől szenvedő ember.
Nem vagyok szakzenész, filmesként, elbűvölt magánemberként hallgattam őt akkor és csak e minőségemben szólalhatok meg most is. De ha a szívemre apellálok, ahogy őis egész életében, meg kell szólalnom, hogy legalább azt felidézzem, amit a videótechnika megőrzött számunkra.
Látom őt, amint vastag, norvég mintás pulóverjében ott ül az otthoni fotelban, és félig csukott szemmel mesél az életéről. Maria Hicker nagymamácskájáról, aki bécsi környezetből származott, és - nyugodtan mondhatjuk - a családban a zene iránti imádat egyik korai reprezentánsa volt. Anyukáról, "aki szigorú volt, jóságos és bölcs", s aki növendékeit zongorán korrepetálta. "Állandóan muzsikát hallottam anyuka szíve alatt. Hétvégeken Bach, Bach és Bach. Ez valahogy belemegy az idegszálakba..." Apukáról, akinek szép hangja volt, Wagner-szerepeket tudott, de lámpaláza végül is megakadályozta abban, hogy az Operában énekeljen.
Látom őt, amint szenvedélyes jósággal tanít. A modalitásról beszél két főiskolásnak, s közben úgy emlegeti a lídet és a mixolídet, mint nagyon kedves, közeli ismerőseit, akiktol épp az imént vált el, és persze csak néhány percre. Énekel, orgonál, elojátszik, megértően hallgat. "Minden ősi zene fent kezdődik: beszívom a levegőt, kifújom, nyitok, zárok" - mondja, mutatja lelkesen, hektikus félmondatokban, aztán hirtelen megdühödik, és szenvedélyesen kitör bizonyos modern kompozíciók ellen, amelyekben nem véli felfedezni az ősi világrendező elveket. "Mert én ezt nem tartom okosnak!" (Könyökkel püföli az orgonát.) "És ha kell, szívesen meghalok mint vértanú, hogy bizonyítsam!"
Látom, ahogyan a régi Tabán - egykori szűkebb pátriája - valaha volt köveinek örül Zórád Ernő Tabán-képein. "Igen, itt, itt kellett lemenni, ezen az utcán, aztán befordulni balra, és az ember máris ott volt a mi házunk elott!" Valódi köveket mutogat, amelyek a földről mosolyognak rá, s ha őveszi föl őket, kiderül, hogy mindenféle értelmes alakzatokat rejtenek. Megmutatja azt a hokedlit, amelyre kifolyt a kávé, de nem akárhogy ám, mert a foltból - kis segítséggel - Szent Család lett, igazán bárki első látásra felfedezhette volna.
És persze mindenekelőtt arra emlékszem, ahogyan muzsikál. Bach-korálelőjátékot (BWV 622) a Váci utcai barokk templomban, amely az angolkisasszonyoknál töltött évekre emlékezteti. Prelúdiumot (B-dúr partita BWV 825), amely a mindennapi gyönyört jelenti az otthoni zongorán. - Ahogyan improvizál: bármire, bármikor, bárhol. Hiszen biztos, hogy amikor az anyanyelvet osztogatták, ő nem a magyar, német stb., hanem a zene felirat alatt állt sorba. Emlékszem rá, hogyan énekelte-orgonálta a Laudamust (h-moll mise, BWV 232) önfeledt, rajongó boldogsággal a Zeneakadémia nagy orgonáján, a kivételes pillanatok eksztázisát idézve.
Mert mint mondja: "Én hívom a Bachot, hogy állj mellém, mert mindig téged szerettelek a legjobban. Miért ne hallhatná meg? Nagy a csillagvilág körülöttünk! Engem elvitt a mennyországig. Lehet, hogy ezen röhögni fognak, de nekem Bach a szentség maga!"
Nem hiszem, hogy bárkinek kedve lett volna akár csak mosolyogni is ezen. Megérintett szívvel, szemérmesen lehajtottuk inkább a fejünket mindannyian, akik láttuk-hallottuk őt így kitárulkozni. Mert, bár Kistétényi Melinda mindig a tenyerén, messzire előrenyújtva hordta a szívét, mint valami utazó nagykövetet, a boldogságban és szeretetben való megdicsőülésnek olyan ritka pillanata volt ez a Laudamus, mint amikor mondjuk egy szent feje körül hirtelen szabad szemmel is láthatóvá válik a dicsfény.
Az ember szeretné azt hinni, a világ nem hiábavaló. Ami jót csinálunk, nem enyészik el. Én mint egyszerű tanú remélem: a randevú sikerülhet.