Akárcsak tavaly, idén is bécsi klasszikus szerzők termésére összpontosít kamarazenekari sorozatában a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. A színhely ismét az együttes próbaterme, s a ciklus címe ebben az évadban is Haydn-Mozart hangversenyek Óbudán. És ezúttal sem marad el a kitekintés: a programon szerepel Leopold Mozart, Johann Stamitz, Carl Maria von Weber egy-egy kompozíciója. Fontos mozzanat, hogy mindhárom est a Fesztiválzenekar és a magyar karmester-társadalom kapcsolattartásának jegyében zajlik: az első koncertre HAMAR ZSOLT kapott meghívást, a másodikat Kovács János, a harmadikat Héja Domonkos vezényli.
Mozart Esz-dúr divertimentójának (K. 113) nyitótétele energikusan szólalt meg Hamar Zsolt értelmezésében: a fényes és dús tónus, a bátor subito-effektusok, a klarinét- és kürtszólamokban felbukkanó népiesség hangsúlyozása határozott arculatot adott a tételnek. Tagoltság jellemezte az Andantét, friss tempóvétel és szimfonikus hangzásigény a Menüettet. A finálét hallgatva, bevallom, olykor már sokalltam is a sodrást, a dinamizmust és a nagyzenekari megszólalás - időnként nyilvánvalóan eltúlzott - törekvését. Ez a rámenősség aligha a bécsi klasszika sajátja, s aligha jellemző Mozartra. Hasonló szellemben tolmácsolta Hamar Zsolt a zárószámot, Haydn Londoni szimfóniái közül a 98-as B-dúrt: itt is diadalmas hangerő uralta a két saroktételt, s a harsány tuttik erejét, tömörségét gyakran itt is indokolatlannak éreztem (a nyitó Allegro feldolgozási szakaszához érve a hangzás ebben az értelmezésben olykor már-már Schumann korát idézte). A bensőségesség szigeteként érvényesült az Adagio cantabile, s a szilajság és a lágy válaszok váltakozása határozta meg a Menüett előadásának dramaturgiáját.
Csemegeként szerepelt a műsoron - és persze a kitűnő FESZTIVÁL KÜRTKVARTETT (Nagy Miklós, Gál László, Maruzsa Tibor és Rákos László) fellépésére adott alkalmat - Leopold Mozart G-dúr Vadász-szimfóniája, ez a népies-naturalista programzene, mely bukolikus humorával, alaposan kiélvezett visszhangjátékaival (a Menuettóban például két kürt a teremben játszott, kettő az előcsarnokban ekhózott) - finoman fogalmazva - egyszerű lélekként állítja elénk Wolfgang Amadeus édesatyját. A négy kürtös telt hangon, élvezettel szólaltatta meg a szignáltémákat.
Az első rész második számaként Haydn A-dúr hegedűversenyét (Hob.VII:a3) hallottuk. A művet a Fesztiválzenekar koncertmestere, SZUTS PÉTER adta elő szonórusan és ízesen, súlyt helyezve tagoltságra és dinamikai árnyalásra. Tartalmas, kiegyenlített tónusa a nyitótétel moll szakaszában drámaiság hordozójává vált, az Adagióban Szűts a cantabile-játék és a szabad deklamáció képességét mutatta fel, a Fináléban dinamizmusával hódított. (Az Adagio cadenzájához érve felkapta volna a fejét a századforduló amerikai kísérletezője, Charles Ives, aki köztudomásúlag fantáziát látott egymástól független zenék ütköztetésében. Alighanem érdeklődve figyelte volna, hogyan ellenpontozzák Szűts Péter magányos hegedűdallamát az épület egy más pontján szorgosan gyakorló Fesztivál Kürtkvartett négyszólamú fanfárjai.) (Október 9. - a Fesztiválzenekar próbaterme. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

E sorok írója mostanában gyakran kényszerül két nagy budapesti együttes, a Nemzeti Filharmonikusok és a Rádiózenekar koncertjein tapasztalható szakmai mélyrepülésről tudósítani. Hallgatva a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR estjeit, olykor úgy tetszik: ha megfelelő karmester vezényli, ez az muzsikusgárda a másik kettő mellett a nevető harmadik szerepét játszhatja. A dirigensnek nem kell világhírűnek lennie: az orosz származású, de Spanyolországban letelepedett DMITRI LOOS nevét például most hallotta először a budapesti közönség. A Madridi Királyi Zeneakadémia neveltje, aki zeneszerzést és zongorát is tanult, karmesterként pedig 1991-ben mutatkozott be, kettős identitásának orosz felét Csajkovszkij 5. szimfóniájával, a spanyolt de Falla Éjszakák spanyol kertekben című zongoraversenyével illusztrálta.
Kár, hogy e két mű elé nem sikerült olyan bevezetőt találni, amelynek legalább az egyikhez köze lett volna: a Rosamunde-nyitányról ez aligha állítható. Schubert darabját Dmitri Loos még korántsem vezényelte olyan meggyőzőn, mint a szimfóniát. Ígéretesen indult ugyan a lassú bevezetés - plasztikusan formált fúvós, majd vonós dallamokkal, mértéktartó sforzatókkal -, ám a gyors főszakasz fortéit már harsánynak éreztem, és zavart a karmester sok öncélú túlmozgása is - de persze legfőképp az, hogy gyakran pontatlanul taktírozott, és keze alatt olykor megszaladtak a tempók.
Annál kedvezőbb benyomást keltett a Csajkovszkij-opusz. Kissé talán szokványos értelmezés, ám egyúttal összefogottság jellemezte az indítást: kidolgozott, tisztes színvonalú nyitótételt hallottunk, gikszermentes fúvós szólamokkal és telt, magvas vonós hangzással. Szépen hatott az Andante cantabile kürtszólója előtti homofon vonós bevezetés; Dmitri Loos e tételben biztos dramaturgiai érzékkel fokozott, nem esett túlzásokba, s bizonyította azt is, hogy van affinitása a lírai megszólalásmód, az érzelgéstől mentes érzelmesség iránt. A Valse némiképp ismét a konvenciók jegyében, ám szakmai szempontból, el kell ismerni, megint csak kifogástalanul kivitelezve szólalt meg. Végül karmesternek és zenekarának újból sikerült párosítania a gondos megmunkálás és az érzékeny kifejezés erényét: erőteljes, de túlzásoktól mentes megfogalmazásban, a tartással ellensúlyozott pátosz jegyében zárta a hangversenyt a Finálé.
Schubert után és Csajkovszkij előtt, a műsor középpontjában kapott helyet az Éjszakák spanyol kertekben - alcíme szerint szimfonikus impressziók zongorára és zenekarra, három tételben. RUBÉN LORENZO, aki nemzedéktársához, Dmitri Looshoz hasonlóan Spanyolországból érkezett, szolidan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott a zongoraszólam protagonistájaként: billentése az ideálisnál valamivel talán keményebb, ám a művész e korlátok között színesen, hangulatokra fogékonyan játszott. Előadásmódjának mindhárom tételben legfőbb jellemzője volt és maradt az a jellegzetes vibrálás és villódzás, izgatott remegés, mely a 20. századi notturno-zenék védjegye. (Figyelemre méltó, hogy a de Falla-mű magyarországi bemutatóját - Dohnányi Ernő vezényletével - szólistaként Bartók Béla abszolválta: 1924-ben, azaz két esztendővel a Szabadban és az 1. zongoraverseny keletkezése előtt.) (Október 10. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány)

Régi szokása a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR-nak, hogy olykor a változatosság kedvéért kisebb szimfonikus együttessé bővül - olyan zenekarrá, amely alkalmas arra, hogy megszólaltassa - ha nem is Bruckner vagy Mahler - az érett klasszika és a korai romantika néhány mesterművét: Beethoven, Schubert, Mendelssohn, Schumann alkotásait. Ilyen esetekben ROLLA JÁNOS és muzsikustársai természetesen nemcsak vendéghangszereseket: vendégkarmestert is hívnak.
Ezúttal Mendelssohnra esett a választás, a vendég pedig olyasvalaki volt, aki tudomásom szerint mindeddig nem vezényelte a zenekart: RICO SACCANI. Kezdőszámként a Hebridák-nyitányt hallottuk. Az indítást puhaság jellemezte: egymást követő lágy crescendo-hullámok; hajlékonyan éneklő témák; távlatot teremtő fúvós fanfárok - ám mindez nem terelhette el a figyelmet a textúra belsejének kidolgozatlanságáról, a pontatlan töltőszólamokról. Hasonló kettősséget éreztem a programon szereplő másik zenekari alkotás, a Skót szimfónia megszólaltatásában. Saccani és a Liszt Ferenc Kamarazenekar itt is engedte érvényesülni egy-egy téma vokális hajlamait: ilyen volt a nyitótétel Allegro vivace főrészének zárószakasza, vagy az Adagio érzelmes indítása. Itt is megszületett számos tájfestő szín, kort és vidéket a képzelet vásznára vetítő karakter - de nem lehetett nem észrevenni az Andante con moto bevezetés jellegtelenségét és kásás szólamszövetét, ugyanitt a fúvóskar rekedtes tónusát és a gyors főrész tétova indulását. Nem sikerült ritmikailag ráncba szedni a Scherzót - itt is sok pontatlanság terhelte a vendégfúvósok számláját (de a vendéglátó vonósokét is). Öröm volt hallani, milyen akcentusgazdag a finálé - azt azonban már korántsem üdvözölném ilyen lelkesen, hogy a mű befejezésében a rézfúvók megszólalása inkább volt nyers, mint himnikus. A tanulság aligha lehet egyéb: az történt, ami máskor is megesett már - nem sikerült elkerülni a homogén és összehangolt munkájú kamarazenekar alkalmi felduzzasztásában rejlő veszélyeket.
A két zenekari mű között a Hegedűverseny szólalt meg a fiatal SZALAI ANTAL tolmácsolásában. Aki hallotta tőle 1996. október 1-jén, A zene világnapján Yehudi Menuhin vezényletével Bartók Fiatalkori hegedűversenyét, nem felejtette el az akkor még csupán tizenöt esztendős muzsikus játékát. Szalai produkcióját három éve is komolyság és érettség jellemezte - s ma is ezt érzem legfontosabb tulajdonságának. Technikája makulátlan, intonációja kristályos. Magatartása mentes a rosszfajta nagyvonalúságtól: mindent tisztán kijátszik, tételesen elszámol minden kottafejjel. Hangja azonban olykor élesebb a kelleténél. S ami a kritikus legfontosabb bíráló észrevétele: előadásában szinte mindvégig fékezettnek tűnik a személyiség kisugárzása, az érzelmek és indulatok áradása. Vonója alatt először a nyitótétel cadenzájában született testesebb hang, egyúttal a zárkózottság is itt oldódott első ízben. Az Andante értelmezéséről kétféleképp vélekedhetünk: elismerőn mondhatjuk, hogy Szalai kikerülte az érzelgősség csapdáját, ám fájlalhatjuk is, hogy olvasata túlságosan tartózkodó volt. Hasonlót éreztem a Fináléval kapcsolatosan: feszes ritmikával, hangsúlygazdagon zárta a művet, de hiányzott belőle a játékosság könnyed fölénye, a mámor önfeledtsége. Aki ilyen pompásan hegedül, nyugodtan lazíthat az önfegyelem biztonsági övén.
Feltétlenül idekívánkozik egy mondat a kíséretről. Többször is feltűnt, hogy Rico Saccani nem követi elég rugalmasan Szalai játékának lélegzetét, nem igazodik rubatóihoz. Furcsálltam ezt - végtére is versenyműben a szólista az úr, nem az ő dolga, hogy partneréhez alkalmazkodjék. (Október 17. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar Alapítvány)

Közismert a vicc az egyszeri katonáról, akinek elfelejtenek szólni, hogy a háború véget ért, s aki ezért a dzsungel mélyén még évtizedekkel a békekötés után is teljes harckészültségben várja az ellenséget. VLAGYIMIR SZPIVAKOV és a MOSZKVAI VIRTUÓZOK budapesti hangversenye önkéntelenül is felidézte e mulatságos példázatot, mely alaptípust állít elénk: az embert, aki nem veszi észre, hogy körülötte a dolgok döntő módon és végérvényesen megváltoztak.
Adassék illő tisztelet a hangszeres felkészültségnek: kezdődjék a kritika azzal, ami Szpivakov és a Moszkvai Virtuózok közös munkájáról érdemként foglalható össze. Az együttes, mely régen (1985-ben) járt utoljára Magyarországon, valóban helytáll magabiztos nevéért: tagjai külön-külön is virtuózok, s mi több: közös teljesítményük azt is elénk állítja, amit nem könnyű megvalósítani muzsikus-individuumoknak - a kollektív virtuozitás magasrendű eszményét. A (nálunk megszokottnál jóval nagyobb létszámú) kamarazenekar hangzása dúsan zengő és fényes, a technika fölényes, a ritmika acélos, az előadások makulátlan kidolgozással, sőt természetes eleganciával képviselik a zenei interpretáció egy meghatározott irányzatát.
Csak az a "meghatározott irányzat" - csak azt tudnám feledni! Már Szpivakov januári hangversenye után, a hegedűművész Mozart-felfogásáról beszámolva is úgy találtam: vendégünket a jelek szerint meg sem érintette mindaz, amivel a régi zene megszólaltatása terén a historikus gyakorlat az elmúlt évtizedek során felkavarta a zenei előadóművészet állóvizét. Szpivakov Mozartja - folytattam a januári tapasztalatokat összegezve - nem Mozartról, nem is a 18. századról, inkább Szpivakovról és a hegedűről szól. Most mindezen állításaimat más - olasz barokk - stílusterületen szerzett élmények alapján kell megerősítenem.
Boccherini, Benedetto Marcello, Rossini, Vivaldi, Albinoni, majd újból Vivaldi egy-egy műve szólalt meg ezen az estén. Az ördög háza igényes, részletező kidolgozású előadásban tárult fel előttünk - de minden transzparenciát nélkülöző, áthatolhatatlanul tömör textúrával, túlpolírozva és túlfeszítve. A produkció mintegy előlegezte a teljes hangverseny makacsul ismétlődő, legfőbb tapasztalatát: a Moszkvai Virtuózoknak a 18. század zenéjéről alkotott elképzelése 19. századi, s a szimfonizmus túlsúlyától szenved.
Az első részben hallott második és harmadik kompozíció (Marcello: c-moll koncert, Rossini: C-dúr variációk) a zenekar fiatal oboása, ALEKSZEJ UTKIN számára volt hivatott parádés lehetőséggel szolgálni a budapesti bemutatkozáshoz. Utkin Janus-arcú muzsikus: játéka virtuóz, de fürge figurációiban és futamaiban feltűnően sok a besülő, lyukas hang. Tetszett, hogy a Marcello-koncert Adagióját növényi burjánzásra emlékeztető, recitativikus dallamformálással játszotta, ám sajnálkozva hallgattam, hogy öncélúan sportot űz a folyamatos dallamjáték közben megvalósított légzésből (erre a mutatványra fuvolások is képesek, oboások még inkább). Utóbbi következményeként a dallamok tagolatlanná, tésztaszerűen nyúlóssá váltak. Ahol zenekar is, szólista is elemében lubickolhatott, az a Rossini-variációk kifejezésvilága. Nem véletlenül: ez már a csírázó romantika - itt mindaz, amit Szpivakov és gárdája hangzás, gesztusok és arányok terén helyesnek vél, megfelelő stiláris közegben érvényesülhet.
A második rész zenekari bemelegítője, Vivaldi A-dúr concertója (RV 519) mindenekelőtt a gyors saroktételekben szolgált kellemes tapasztalatokkal: a nyitótételt könnyedség, a finálét mértékkel adagolt népiesség jellemezte. Kidolgozottan és lekerekítetten, de érdektelenül szólalt meg viszont a lassú középtétel, az Andante molto. Kidolgozottság, lekerekítettség, érdektelenség - e három tulajdonság uralkodott a két utolsó kompozíció - Albinoni: C-dúr és Vivaldi: e-moll concerto (RV 279) - összhatásában is. Mindez annál szomorúbb, mivel e két mű szólistájaként vette kezébe hangszerét az addig csupán karmesteri szerepkörben pódiumra lépő Szpivakov. Hegedülése, miként januárban, most is csupa könnyedség és választékosság, technikai akadályt nem ismerő elegancia, amelyhez azonban olykor édeskés-érzelgős (Albinoni-Adagio), máskor túlvibrált hang (Vivaldi-Largo) társul. Üdítő ellenpéldaként említem a Vivaldi-koncert Allegro molto nyitótételének szenvedélyes előadásmódját, szabadon kezelt szólórészeit és merész gyorsításait. Sajnos azonban a stílushoz nem illő, feleslegesen lebegtetett tónus itt is minduntalan megzavarta az összhatást.
Hogy az együttes igazi területe a romantika, azt a ráadások között megszólalt két Csajkovszkij-tétel poézise igazolta, s hogy a Moszkvai Virtuózok mennyire nem értik a barokkot, azt a közönségtől vett búcsú, a 147. Bach-kantáta koráljának szirupos előadása példázta legnyilvánvalóbban. (Október 18. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

VÁSÁRY TAMÁS, akit a budapesti közönség évtizedeken át kizárólag zongoraművészként ismert, attól kezdve, hogy a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának főzeneigazgatója lett, mindinkább a vezénylésre helyezte át tevékenysége súlypontját. Ennek fényében akár visszatérésként is értékelhető a művész októberi szólóestje, amelyen Vásáry - aki zongorakísérőként és versenyművek előadójaként természetesen az elmúlt években is pódiumra lépett olykor -, most egy teljes estén át egyedül foglalt helyet a billentyűk mellett. A nagy igényű, reprezentatív műsor három szerző három jelentős szonátáját állította egymás mellé. Beethoventől az op. 27/2-es cisz-moll művet (a Holdfény-szonátát), Liszttől a Zarándokévek második, itáliai kötetének 7. darabját (a Dante-szonátát), végül Chopin h-moll szonátáját hallottuk.
Az esten nem lehettem jelen, benyomásaimról felvétel alapján számolok be - ám a hangszalag semleges közvetítőközegén is átsugárzott, hogy ezen a koncerten művész és közönsége között különlegesen szoros kapcsolat jött létre. Alighanem a forró hangulattal magyarázható az a sajátosan személyes és közvetlen házimuzsika-atmoszféra, amelynek eredményeképpen szokatlan módon már az első rész után is elhangzott két ráadás, ezt pedig a hangverseny végén több mint tucatnyi (!) követte - főként az est hivatalos műsorának három szerzőjétől: Liszttől, Chopintől és Beethoventől származó darabok.
Beethoven szonátájának élén ez olvasható: Sonata quasi una fantasia. Liszt pedig ezt írta a maga művének első kottasorai fölé: Aprés une Lecture du Dante - Fantasia quasi sonata. Mindkét mű fogalmazásmódjában meghatározó tehát a fantáziaszerű elemek jelenléte, csupán a nyomaték kerül máshová itt és ott. Vásáry Tamás nemcsak e két kompozíció előadásakor, hanem a teljes hangversenyen (beleértve a ráadásokat is) a felszabadult rögtönzés szellemében közelített a zenéhez. Akadt tétel, amelynek jót tett ez a magatartás, s akadt, amelynek nem. A szélesen kibontott, éneklő dallamok - általában a lassú tételek - rendre ihletetten szólaltak meg keze alatt: a finom rubato a Mondschein-szonátát indító Adagio sostenutóra éppúgy kedvezőn hatott, mint Chopin h-moll szonátájának Largójára. A gyors tételekben vagy tételszakaszokban azonban sokszor kihagyott a zongoraművész önkontrollja: az indulathullámok teljes tételeket sodortak el - ennek esett áldozatául a Beethoven-szonáta fináléja éppúgy, mint a Dante-szonáta valamennyi élénk részlete. Egyáltalán: a hangverseny egésze azt sugallta, Vásáry Tamás számára manapság (mert emlékeim szerint tizenöt éve ez még nem így volt) felesleges vaskalaposságnak tűnik egy-egy interpretáció hangszeres kimunkálásának igénye - az a művészi felfogás, mely szerint ahol technikai akadályok állják a művész útját, ott azokat az akadályokat le kell győzni. Úgy tetszik, egyedül az előadói hevületet tartja fontosnak - az inspiráció misztikus révületét, amely "úgyis mindent elrendez". A magam zenehallgatói tapasztalata ezzel szemben az, hogy tudatos kontroll és gondos technikai felkészülés nélkül az inspiráció semmit sem rendez el. Ezen a koncerten megdöbbentően sok melléütést, gondatlanul összekent futamot hallottunk - mind a hivatalos műsorban, mind a ráadásokban. Ami pedig a produkciók inspiráltságát, művészi felfogását illeti, vitatkoznom kell ama vélekedéssel, mely ezt indokolatlanul magas polcra helyezi, s aránytévesztőn a legnagyobbakéval hasonlítja össze: Vásáry zenei teljesítménye, úgy vélem, tiszteletreméltó és értékes volt, de nem rendkívüli - semmiképp sem olyan rangú, hogy kárpótolhatott volna az elégtelen kidolgozásért. (Október 25. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Koncertiroda)

Ötvenéves a Rádiókórus - hivatalos nevén a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÉNEKKARA. Ebből az alkalomból adott hangversenyt az együttes, jelenlegi és két korábbi karnagya: STRAUSZ KÁLMÁN illetve SAPSZON FERENC és ERDEI PÉTER vezényletével.
Elismerést érdemel a műsor, melynek összeállítója Bartók, Kodály, Richard Strauss és Schubert műveiből válogatva arról tett tanúságot, jól ismeri a Rádióénekkar lehetőségeit; tudja, mely stílusterületeken tájékozódik legbiztosabban ez a művészi közösség. Az együttes munkájának sok évi megfigyelése alapján magam is úgy érzem, igazi specialitása a 20. századi repertoár s azon belül is a magyar kórusirodalom (kevésbé a klasszika, még kevésbé a barokk és a reneszánsz zenéje - ezt a létszám és a kórus által képviselt hangzásideál egyaránt magyarázza), mindjárt ez után pedig a 19. század termése következik. Bölcs döntés volt az is, hogy az est első részét a szerkesztők kizárólag a cappella műveknek szentelték, a másodikat azonban egyetlen nagyszabású, zenekarkíséretes misekompozíció töltötte ki - szavak nélkül sikerült így emlékeztetni arra, hogy a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának (egy nagy szimfonikus zenekarral szimbiózisban dolgozván) egyik fontos működési területe az oratorikus repertoár. A műsorral kapcsolatban talán egy apró bírálat lehet jogos: érdemes lett volna legalább egyetlen, a szó legszorosabb értelmében vett kortárs kompozíciót is szerepeltetni az ünnepi est kínálatában, hiszen a Rádiókórus a legújabb zene megszólaltatásának feladatkörében is rendszeresen sikereket arat, ilyen tárgyú külföldi meghívásoknak tesz eleget.
A műsor első harmadában Sapszon Ferenc keze alatt szólalt meg Bartók Négy magyar népdala, majd Kodály (Vörösmarty versére komponált) Liszt Ferenchez című kórusa. Mindkét előadásban döntő szerepet játszott a tömör, telt hangzás, a dinamikai kontrasztgazdagság, a lendület, az éles rajzolatú ritmika, a határozott tartás. Ugyanakkor mintha mindkettő azt is kijelölte volna, melyek azok a pontok, ahol e betanítások koncepciója megérdemelné a frissítést. Bármily furcsa, a legelső a népi hanggal kapcsolatos felfogás, amely mintha a magyar kóruskultúrában (s ez alól megítélésem szerint a Rádiókórus sem kivétel) mintha egy sajátos "idegenforgalmi", "reprezentatív" szemlélet hatása alá került volna. A népi hangvétel a magyar kórusok többségének előadásában legtöbbször magán visel valamiféle mázt, mint az iparművészek által gyártott népies dísztárgyak - s ez a máz eltávolít. A kulcsszó a közvetlenség, annak keresése, hogyan frissíthetnék fel a kóruskarnagyok a Bartók- és Kodály-kórusok előadását, hogyan szabadíthatnák meg ezeket a rájuk erőltetett töméntelen sablontól. Sajátos módon a múltba tekintő, történelmi atmoszférájú Kodály-kórusok előadási kultúrájának is megvan a maga sablonvilága, ez pedig a retorikus pátosszal kapcsolatos. Utóbbi sokszor üresedik sztereotípiává - nem azért, mintha a művek pátosza nem volna mély tartalmakat hordozó és ezért hiteles, hanem mert az előadók nem képesek ezt asszimilálni, bensőleg átélni és saját élményükként a közönségre sugározni.
Erdei Péter Richard Strauss hatalmas lélegzetű a cappella alkotását, a Német motettát vezényelte. Batta András írja Strauss-életrajzában az 1913-as keltezésű műről, hogy annak himnikus karaktere Mendelssohn Első Walpurgis-éj című kantátájának hangvételét folytatja (e kompozíciót, figyelmeztet Batta, Richard Strauss már meiningeni tanulóévei során is többször vezényelte), s a mű textúrájának sűrűségét a kései vonószenekari opuszhoz, a Metamorfózisokhoz hasonlítja. Nem tudom, tévedek-e, de a motettaszerző Brahms hatását is kihallani vélem a Német motettából, sőt Brahms közvetítésével a barokk és régebbi német motettahagyomány ösztönző jelenlétét is, miközben (s ez az ellentmondás adja a darab különleges stiláris feszültségét) a Rückert-szöveget megzenésítő, transzcendens gondolatokat megfogalmazó mű eksztázisig fokozódó hevülete Wagnerhez illő. Ez az előadás egyáltalán nem volt sablonos - a formálás széles íve, a szólamok érzelmi telítettsége elismerést érdemel. Ezúttal a teljesítmény sokkal földközelibb részét: a kivitelezést érheti bírálat. A sűrű szövésű kórustextúrát nem mindig sikerült intonációsan kitisztítani, s a szólistagárda (Hamvasi Szilvia, Kovács Mária, Langermann Mónika, Lipták Mária, Lukin Márta, Mukk József, Jekl László) egyes tagjainak operás hangadása, lebegtetett tónusa is kirítt olykor a kórushangzás egészéből, megbontva az értelmezés műfaji egységét.
A teljes hangverseny legkiegyensúlyozottabb produkciójának a második részt kitöltő nagy kompozíció, az Esz-dúr mise előadását éreztem. Schubert műve alkalmas arra, hogy az énekkar példaszerűen elkülönítve, mintegy demonstrálja két alapvető mozgástípusban való jártasságát: az egyik a szillabikusan megzenésített szövegszakaszok homofon recitálásának tömbszerű mozgása, a másik a súlyos veretű, erőteljes szólamrajzú, archaizáló polifónia. A STRAUSZ KÁLMÁN vezényelte Rádióénekkar (az ezúttal szolidan felkészült RÁDIÓZENEKAR közreműködésével) mindkét szerkesztésmódban magas színvonalú teljesítményt nyújtott, kiegészítve ezt a schuberti modulációk iránti érzékenységgel és a személyes hangú, megindítóan lágy lírával, melynek számos ponton liturgikus műhöz képest meglepően nagy szerep jut az Esz-dúr misében. Frankó Tünde, Lukin Márta, Mukk József, Kovácsházi István és Rácz István énekelte a szólókat - ideálisnak a szoprán és az alt közreműködését éreztem; a két tenor viszont olykor kínos disztonálással és operai hangadással kedvetlenített el. (November 1. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)