A Haydn-tolmácsolás egyébként valószínűleg nem ideális alkalom Harnoncourt távolra látó, felfedező zsenijének ünneplésére - én sajnálom legjobban, ha legújabb CD-jéről beszélve esetleg üröm is csöppen a felköszöntő pohárba. Több mint egy évtizede írtam először egy Haydn-tolmácsolásáról, az 1987-ben, a bécsi Konzerthaus előadásán CD-re rögzített Jahreszeitenről, és - megannyi erényét örömmel taglalva - nem leplezhettem bizonyos fokú csalódásomat. Igaz, a történeti hűség terén az a bécsi előadás a jellegzetes "második lépés" vonulatát képviselte: Harnoncourt modern hangszereken játszó zenekar (a Wiener Symphoniker) élén, viszonylag nagy kórussal (Arnold-Schönberg-Chor),¹ részben operai hangú szólistákkal (Blasi, Protschka, Holl) mutatta be élő hangversenyen Bécsnek, hogy mekkora drámai erő, mennyi szövegvonzatú rejtett utalás, micsoda hangfestő invenció bújik meg ennek az éppen Bécsben agyonkoptatott mesterműnek a partitúrájában. Az egész mégis csupán fél lépésnek tűnt.
Akkor úgy gondoltam, Harnoncourt nem a legszerencsésebb ponton ragadta meg a Haydn-életművet: végtére nem lehet "kitalálni" az annyi éve, a historikus játék kezdete óta áhított, felfedezés erejű Haydn-stílust, ha a kései mesterművekkel, az utolsó korszak notációjával kezdjük az újraértelmezést.² Néhány apró ékesítési, kottaolvasási tévedését is arra vezettem vissza, hogy távolról sincs olyan meghitt viszonyban a Haydn-notáció fokozatos kifejlődésével (amelyben azonos értelmű instrukciók Haydn különböző korszakaiban vagy műfajaiban olykor eltérő formulaként jelentkeznek), mint amennyire szinoptikusan látja, kronológiai kifejlésében ismeri például Bach, Monteverdi vagy Mozart kottázását. Amit azután a "londoni" szimfóniák hamarosan híressé vált, Harnoncourt dirigálta előadásaiból hallhattam, számomra az is csak részben hozta meg a nagy áttörést. Annak a széles látókörű művésznek Haydn nagy, elsősorban kései művei iránt érzett kíváncsiságát és szellemi izgalmát tükrözték, aki mára mind többet vesz birtokába vagy készül meghódítani a 19. század német zenéjéből (Beethoven, Schubert, Johann Strauss, Brahms, Bruckner stb.). Vitathatatlan, hogy a különleges effektusok, a drámai fordulatok és tetőpontok valóban talán soha nem hallott erővel szólalnak meg (a 103. szimfónia e tekintetben példa értékű).
Ugyanakkor Haydn kottázásának megannyi apró, de alapvető vonása - azok, amelyek zenéjének pulzálását és dikcióját jellegzetesen megkülönböztetik például Mozartétól, amelyek Haydn "modernségét" másutt jelölik ki, mint ahol a legtöbb zenész (a historikus előadót is beleértve) keresi - részben kiaknázatlan maradt. Hogy csak néhány kiragadott példát említsek: Haydn, ellentétben Mozarttal, szinte minden művében merőben modern (19. századot jósló) artikuláció-féléket írt elő a fontos tematikus pillanatokban: éles metszéssel végződő legatókkal (a kötőív az utolsó hangon kis, akcentus értékű vonással záródik), gyors tempójú tételek egyenletes ritmusú meneteiben a hangok egyenrangú hangsúlyozását kérve (staccato vonások sorozatban), néha valósággal a későbbi végtelen legato effektusát előírva (egymáshoz toldott kötőívekkel), egyes műveiben a szinte metronómként kattogó egyenletes mozgást egyenesen kikényszerítve (nem csak az Óra-szimfóniában, hanem már tíz évvel korábbi kvartettek alla breve "induló"-ritmusú tételeiben is). Őszintén szólva nem tudom, mindezeket ma, a historikus előadókat is beleértve, lényegesen jobban értjük-e, mint Széll György és a clevelandi zenekar értette évtizedekkel ezelőtt, a tizenkét londoni szimfónia tolmácsolásakor.
Visszatérve Harnoncourt 1987-es oratóriumlemezéhez, azóta persze be kellett látnom, hogy Haydnnal mások sem boldogulnak jobban. John Eliot Gardiner budapesti hangversenyen is bemutatott Jahreszeitenje elegánsabb volt, de felszínesebb, a közönséget meghódító, azonban Haydnnak nem kedvező túlhajszolt tempókkal. A régizene-játék különféle guruinak dirigálásával és ad hoc kisegyüttesekkel készült számos szimfónia-lemezfelvétel (köztük az összes Haydn-szimfónia Hogwood vezette produkciójának általam eddig megismert része) nem hozott olyan előrelépést a Haydn-értelmezésben, mint annak idején a Mozart-szimfóniák Schröder-Hogwood-féle lemezösszkiadása, a Harnoncourt dirigálta Mozart (Idomeneo, Entführung, egyes szimfóniák stb.), vagy a Bilson-Gardiner zongoraverseny-lemezösszkiadás. Harnoncourt természetesen régizene-együttese, a Concentus élén is dirigál Haydnt. De talán úgy gondolja, neki szükségtelen végigjárnia a Haydn-iskolát, a korai szimfóniáktól az 1770-es évek kimagasló instrumentális alkotásain át a népszerűbb, a kései Haydnig. 1989-ben például lemezre vette az 1761-ben írt három Napszak-szimfóniát (egyike e zseniális darabok legjobb előadásainak) a Concentus olyan összeállításával, amelyben mintegy 25 zenész játszik, 6-6-4-2-1(2) vonós, jóllehet Haydn legfeljebb fele ekkora együttesre írta ezeket a kompozíciókat, ami a koncertáló szólamok szerepét, a hangzás áttetszőségét-linearitását döntően megváltoztatja. Mellesleg Harnoncourt csembalót is alkalmaz, noha ma már köztudott, hogy Kismartonban-Eszterházán Haydn szimfóniáiban nem játszott csembalista, ő maga nem a billentyűs hangszer mellől, hanem kezében hegedűvel irányította az előadást.

Rátérve az alkalomra: Harnoncourt új Haydn-lemeze - bárkinek köszönhető a tartalom megszerkesztése - harmonikus és filozofikus ünnepi felköszöntőként, egy életút jubilálásaként is felfogható. Középpontjában az 1802-ben komponált Harmoniemesse3 áll, a kései misék sorozatzáró darabja, Haydn legutolsó nagyszabású, befejezett partitúrája. Ezt egészíti ki két, az Esterházyak szolgálatában töltött korai évekből való "alkalmi" mű: az egyik, a Qual dubbio ormai kantáta "Fényes" Miklóst ünnepelte 1764. december 6-án (Nikolaus herceg névnapján; NB: december 6. egyben Nikolaus Harnoncourt születésnapja); a másik az úgynevezett kis C-dúr Te Deum, amely feltehetőleg 1763-ban szólalt meg először Kismartonban. Ha a szükségesnél kétségkívül nagyobb (korhű hangszereken játszó) zenekartól és kórustól, s az ezzel bizonyos fokig feltölcsérezett előadás koncepciójától eltekintünk, a két korai kompozíció előadása igazán briliáns. A négytételes, frappáns kantátában Eva Mei éppoly virtuóz koloraturistának bizonyul, mint Haydn korának legjobb bécsi énekesnői lehettek; az áriabeli, egykor Haydn játszotta obligát orgonaszólam előadásával egyik legrégebbi szövetségesét, Herbert Tachezit jutalmazza Harnoncourt. A tömör Te Deum ragyogó példája Harnoncourt szövegre koncentráló, a kórust teljesen megbabonázva vezetni tudó tolmácsolásainak. Tempói (ellentétben a brit típusú régizene-felfogás inkább gyors és virtuóz tempóival) érteni-követni engedik a szöveg kibontakozását, időt hagynak a Bogenvibrato-kíséretek pulzálására, a trombiták és az üstdob interpunkcióira. A Harmoniemesse egészében véve kimagaslóan szép előadás, ugyanakkor - Haydn iránti elkötelezettségem diktálja kimondani - mégsem állítanám megfellebbezhetetlen mintaként a historikus és nem historikus előadók következő generációja elé. Erényei Harnoncourt vokális zenében mindig lenyűgöző szövegközpontúságában gyökereznek. A bécsi klasszika koncertáló miséjében a tételek-szövegrészek karakterét, a liturgiailag fontos szavak zenei kiemelését a zeneszerző egy sor megkötést felvállalva alakítja. Nagyon ritka az olyan "eretnek" szövegértelmezés, mint ebben a misében a Benedictus pianissimo Molto Allegrója, vagy az Agnus Dei Beethovent jóslóan harcias Dona nobisának Allegro con spiritója - ezek zseniálisak Harnoncourt interpretációjában. Nemkülönben lebilincselők egyes kulcsszavak, amelyeknek kiemelésében a szófestést, a kimondott szó mögötti utalást úgyszólván puszta dinamikával vagy harmóniával biztosítja Haydn. Ezeken a pontokon egészen különleges hangminőségek, gesztusok hallhatók Harnoncourt tolmácsolásában. Két területen lehetnek fenntartásaink. Az egyik néhány tempóval függ össze: az instrumentális anyag természetéhez mérten meglehetősen lassú például a Kyrie Poco Adagiója, a Gloria Vivace assaija, a Credo Vivacéja, vagy az Agnus Dei. Mintha ezúttal hiányoznának az egykor hangszerén játszva és együttesét irányítva stílusokat, egyéni notációkat felfedező kíváncsi muzsikus első kézből való tapasztalatai. A másik fenntartás a hangszeres szólamok artikulációjának nagyon gondos, de végül is részben önkényes berendezésével kapcsolatos. Harnoncourt nagy erényeinek egyike a barokk repertoárban, például Bachnál, hogy talán mindenki másnál biztosabban tudja, mi az, amit nem szabad non legato fűrészeléssel előadni, hanem kötésekkel kell természetessé tenni. A kései Haydn azonban merőben más stílus, és az autográf partitúra, az annak alapján készült összkiadáskötet révén meglehetősen pontosan tudjuk, a zeneszerző hogyan képzelte el a szólamok artikulációját. Még ha vitatható is a közreadó (Friedrich Lippmann) némelyik döntése, vagy ha esetenként értelmezni kell is egyes kötések rövidítés, utalás, per analogiam jelentését. Az azonban szerintem stílusidegen, ahogyan Harnoncourt az Et incarnatus hegedűszólamát átartikulálja, vagy számos helyen a hangszeres szólamokat - Haydn egyértelmű artikulációja ellenére - szövegkövető kötésekre változtatja. Az ilyen, egyébként míves kidolgozásokban javarészt barokk szellem van jelen, ami talán egyik lehetséges (bár szerintem nem legitim) olvasata egy kései Haydn-kéziratnak, de részben éppen annak felmutatása ellen munkál, ami a Harmoniemessében nagyon is eredeti vonás. Végső soron azonban mi mást is kívánhatnék önmagunknak Nikolaus Harnoncourt hetvenedik születésnapján, mint hogy ajándékozzon meg bennünket számos további felfedezéssel, vitatkozni valóval - Haydn, vagy bármelyik nagy mester ürügyén. SOMFAI LÁSZLÓ JEGYZETEK 1. Akkor még ö-vel szerepelt a kórus neve a hanglemezen; a mostani, ugyancsak Teldec lemezen a német név: Arnold Schoenberg Chor. Valamikor az 1970-es évek elején kísérletet tettem arra, hogy meggyőzzem magyar muzsikus társaimat, tiszteljük a hazájukat elvi és politikai okokból elhagyott, nevük helyesírását jó okkal megváltoztatott mesterek akaratát, és írjuk így: Stravinsky, Schoenberg. Az orosz mester esetében végül is kisebbségben maradtak a cirillt transzliterálók, a bécsi mester nevét azonban ma itthon jószerivel már csak én írom oe-vel. Jeles kollégáim erőltetettnek vélték a Schoenberg forma szorgalmazását, annál is inkább, érveltek, mert a német zenetudomány, olyan emblematikus kiadványokon is, mint az összkiadás, visszatért a Schönberg helyesíráshoz. Ma Bécsben, német nyelvterületen, a nemrégiben megnyílt "Arnold Schoenberg Center" nevével is belenyugszik a Schoenberg választotta formába - akár azért, mert Schoenberg három gyermeke patrónusa az új intézménynek, akár azért, mert tudomásul veszik, hogy a történelem kerekét nem illik visszaforgatni. 2. Tudnivaló, hogy Harnoncourt, javarészt lemezcégek repertoárbővítő felkérésére, pályája kezdete óta muzsikált alkalmilag Haydnt (korai kvartett-divertimentót, nagyobb együttesre írt barytondarabot stb.), akkoriban még a cselló pultja mellől irányítva a Concentusból formált különféle kamarazene-felállásokat, de azokban nem mutatkozott különleges affinitás Haydn zenéje iránt. 3. A "Harmoniemesse" utólagos elnevezés, amely e mise különösen gazdag és fontos fúvósanyagára utal (Ausztriában Harmoniemusiknak hívták a fúvósegyüttesre írt zenét). Ugyanakkor a mű minden elemzője hangsúlyozza, milyen különleges és jövőbe mutató a kompozíció harmóniavilága.