Bogyay Katalint aligha kell bemutatni a Muzsika olvasóinak, hiszen nyilván sokan emlékeznek még a tájékozott riporterre abból az időszakból, amelyben a közszolgálati televízió híradói rendszeresen sugározták sokoldalú kulturális-művészeti műsorait. A kilencvenes évek elejétől nemzetközi gálakoncertek háziasszonya, portréfilmek szerkesztője és rendezője. Később a brit kormány ösztöndíjasaként Londonban a szakmájával összefüggő speciális kurzust végzett, kommunikációból szerzett mester fokozatot a Westminster Egyetemen, s szakdolgozatában azt vizsgálta, milyen megjelenési esélyei vannak egy kis ország kultúrájának a brit tömegkommunikációban. 1995-ben elhagyta a Magyar Televíziót, hogy független producerként dolgozzon, londoni székhellyel. A világ számos nagy televíziójának tudósítója és szerkesztője. Ez év tavaszán ismét feltűnt a magyar kultúra horizontján, ezúttal diplomáciai minőségben: őt nevezték ki a Londonban november 6-án megnyílt Magyar Kulturális Központ igazgatójának.
Fölösleges bizonygatni, hogy a világ zenei fővárosában mennyire fontos a magyar kultúra jelenléte és népszerűsítése. Ezt ismerte föl az egykori Zeneműkiadó Vállalat igazgatója, Sarlós László, s az ő harcias fellépése, illetve a vállalat "nagykövetének", Varga Bálint Andrásnak tevékenysége valóban kaput nyitott a magyar zeneszerzés előtt. Azóta, immár évek óta, éppen Londonban nincs képviselete a magyar kultúrának.

-Tudom, hogy egy új központnak a kultúra valamennyi területén helyt kell állnia, de mivel a Muzsika zenei lap, mégis arra kérlek, próbáljunk meg elsősorban a mi művészetünk programjaira koncentrálni. Hogyan indult el ez a csöppet sem könnyű, valódi kihívásnak tekinthető munka?
-A londoni magyar nagykövetség kereskedelmi kirendeltségének legfölső emeletén állt néhány irodahelyiség, ott kezdődött annak a munkának az alapozása, amelynek talán most érik be a gyümölcse. Mint Angliában élő producer, megszállottként hittem, hogy csak akkor tudjuk megjeleníteni a magyar kultúrát a brit piacon, ha keressük a kapcsolódási pontokat. Pályáztam különböző helyeken támogatásért, s végül a Magyar Turizmus Rt. és a Nemzeti Kulturális Alap segítségével hozzákezdtem egy sorozat megszervezéséhez a Café Royalban. Elsőként Solti-emlékestet rendeztünk. (Az eseményről a Muzsika 1998 januári száma tudósított. - A szerk.) Díszvendégnek természetesen meghívtuk Lady Soltit, aki ott jelentette be, hogy zongorákat ajándékoz a pesti Zeneakadémiának. A koncertsorozatnak az volt a célja, hogy a kiszemelt kiváló magyar és angol előadók személyét és művészi teljesítményét összekapcsoljuk. Hadd mondjak néhány példát: Rivka Golani, az otthon is ismert szenzációs brácsaművész Pártos Ödön egyik darabját játszotta el Solti emlékére, Julian Joseph, ez a fantasztikus zongorista a Sebestyén Márta énekelte magyar népdalra improvizált. A művészek szavak nélkül bizonyították, hogy a zene nem névhez, országhoz kötődik, hanem egyetemes. A művészek tudják ezt, de arra is képesek, hogy a tanulságot közvetítsék a hallgatóságnak. A legjobb kulturális diplomaták egyébként is a nagyvilágot járó művészek. Képviselik, ugyanakkor integrálják hazájuk kultúráját. Ezt az elképzelést igyekeztünk megvalósítani további eseményeinken is. Tavaly például Gulyás Dénes és Klukon Edit társaságában Nerys Jones lépett fel; a kitűnő angol mezzoszoprán magyarul énekelte a Székely fonó kettőséből a Lány szólamát. Másik alkalommal egy tipikus angol férfikórus ajkán magyarul csendült fel Kodály Esti dala. A kapcsolódási pontok megtalálásával terjesztett kultúra, az elszigetelés helyett az integrálás igénye, a kommunikáció súlyának és erejének kihasználása jelenlegi munkám háttere.
-Pröhle Gergely, az NKÖM kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkára több fórumon hangoztatta, mennyire fontosnak tartja a külföldi magyar intézetek munkájának megújítását. Nyilván ennek a tervnek része, hogy Bécs, Berlin, Prága, Róma mellett Londonban is épüljön ki egy magyar kulturális centrum. De miként lett éppen egy Londonban élő szakember a londoni központ vezetője? Gondolom, itthon is sokan tülekedtek a pozícióért.
-Talán éppen azért, mert Londonban élve, az itteni igényeket és stílust meg az otthoni lehetőségeket is ismerve magam is hídépítőként gondolkodom. Tavaly december végéig kellett beadni a pályázatot arra témára, hogyan tudná a leendő intézet vezetője virtuálisból valóságossá tenni a londoni Magyar Kulturális Központot. Már két évvel korábban is határozott elképzeléseim voltak arról, hogy a mai körülmények között miként lehetne láthatóvá tenni a magyar kultúrát. Nagy kapcsolatrendszerrel rendelkezem a brit és a magyar művész- és médiavilágban, kulturális diplomáciát (amely ma már a közdiplomácia része) hallgattam Londonban, így beadtam a pályázatot. Januárban az UNESCO megbízásából Dél-Kaliforniában forgattam egy nagy nemzetközi produkcióban készült filmet arról, mekkora a felelőssége a jövő évszázadban a tudósoknak, gondolkodóknak és szellemi vezetőknek. Amikor visszaérkeztem Londonba, várt egy üzenet, hogy megnyertem a pályázatot.
-Mit szóltál hozzá?
-Nagyon örültem, de tudtam: először a Minisztérium vezetőivel kell egyeztetnem, és ha össze tudjuk hangolni elképzeléseinket, akkor szívesen elvállalom a feladatot. Valamennyi beszélgetőpartnerem támogatta elképzeléseimet szellemileg, és ami nem mellékes: anyagilag is.
-Részleteznéd?
-Csak a lényeget mondom: London világváros, igen sokféle kultúra él együtt benne, s ha mi a magunkét akarjuk bemutatni, akkor azt a világ művészi jelenségeivel egyetemben kell tennünk. Hol a britekkel, hol a franciákkal kell szövetkeznünk...
- ...tehát nem szabad provinciálisan gondolkoznunk.
-Pontosan. Londonban úgynevezett nemzeti kultúrát terjeszteni nagyon nehéz. A kis kultúrák intézetei mind ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, sokszor csak vegetálnak, s legfeljebb egy belterjes körben tudnak mozogni. Olyan megközelítési módokat kell tehát kitalálni, amelyekben közvetett módon mutathatjuk meg tehetségünket, s mindezt úgy kell tennünk, hogy izgalmasak, divatosak, figyelemfelkeltők legyünk. Tehát ne úgynevezett "magyar" koncertre várjunk közönséget, hanem olyan eseményekre, amelyeknek minősége vonzó, tálalása európai szintű, jó a sajtója, tehát odafigyelnek rá. Ha ezek mellett derül ki, hogy amit hallottak, magyar, akkor nagy hasznot hajtottunk országunk kultúrájának.
-Ez a koncepció gyökeresen különbözik attól, amelyet eddig módom volt megtapasztalni más magyar intézetek különféle programjain. Régebben vagy protokolláris szempontok diktálták a művészek bemutatását, vagy ügyeskedők bulijaként álltak össze a koncertek. Kivételek természetesen akadtak, s a már említett zeneműkiadós tevékenység - annak ellenére, hogy speciálisan magyar árut kínált - igen nagy hasznot hozott a magyar zeneművészetnek.
-Bizonyára minden országban másként kell felépíteni a munkát. Hiszen éppen a fogadó ország sajátosságai határozzák meg a módszereket. Éppen ezért még véletlenül sem szeretném összehasonlítani az itt követendő munkastílust más országok igényeivel. Nagy-Britannia speciális terület, hiszen sokszor érthetetlennek tűnő útvesztőkben kell tudni eligazodni. Az adott viszonyokat ismerve javasoltam, hogy egyelőre ne vegyünk önálló házat sok-sok pénzért, hiszen ennek semmi haszna addig, amíg be nem járattuk. -Feltételezem, ezt a spórolást nem vette rossz néven a kulturális tárca... De mi a megoldás, ha el akarjuk kerülni a periferikusságot, ugyanakkor ésszerű, vonzó helyszínt kell kiválasztani?
-Egyértelmű, hogy elegáns, kellemes környezetben, szép épületben, jó stílussal és jó helyszínen jelenhetünk csak meg. Londonban az irányítószám mindent elárul egy emberről - úgy, ahogy a kiejtése vagy nyakkendőjének csíkozása. Az első években igen jelentős marketingmunkát kell végezni. Ha létezik egy jó fészek, akkor ebből a fészekből a látogatók fogadásán túl ki kell lépni, tehát nekünk kell aktívan nyitnunk - nem várhatunk arra, hogy kíváncsiak legyenek ránk. Az csak elszigetelődést eredményezne, a cél azonban az integrálás és nem az elszigetelődés. Más a politikai légkör ma, mint volt mondjuk 15 éve, tehát a központ megalakításakor az új politikai viszonyokat kell figyelembe venni. Mi ma már meg akarjuk osztani tudásunkat, tehetségünket a világgal. Olyan helyszínt kerestem, amely a város - szimbolikusan a világ - kultúrájának centrumában áll, s a Covent Garden ilyen. Még februárban megtaláltam azt a különleges helyszínt, amely önmagában egy színház része, mégis független; olyan tágas terme van, amely több funkciót is elláthat; műemléképület; találunk benne helyet egy kis olvasóteremnek; nagyon jó a hangulata, és bérleti díja megegyezik egy londoni lakáséval. A jóisten küldött abba az utcába, ahol beleszerettem a csodálatos ablakokba. Voltaire is itt lakott valaha. Fél évbe telt, amíg sikerült megszereznem, hosszú távú bérlet formájában. Föl kellett újítani, átépíteni, ami csodálatos érzés, mert az ember ilyenkor a saját ízlését, stílusát is meg tudja jeleníteni. Vendégként, mégis saját otthont teremtünk. Ezt szimbolikusnak tartom.
-Vagyis menedzseri feladatokra is vállalkozol?
-Mi afféle bábaszerepet szeretnénk vállalni: kapcsolatokat szervezünk. De hogy ezt megtehessük, tudnunk kell, milyen művészeket kell bemutatnunk, kikre van igény, s kikkel lehet sikert aratni. Tisztában kell tehát lennünk a magyar művészeti élet minőségével.
-Az ugye természetes, hogy a zene áll az első helyen, hiszen ezen a területen nem kell számolni az irodalom vagy a színjátszás nyelvi akadályával.
-Így van, bár azokat az akadályokat is le lehet küzdeni. Az irodalmat tematikusan, "project-orientált" módon lehet megmutatni. Ezt tesszük az első fesztiválunkon is. Ebben az évben 85 éves Határ Győző, természetes hát, hogy őt szeretnénk bemutatni, mert hiába él Angliában ötven éve, és hiába tudjuk mi, hogy mekkora óriás, ő nem angolul ír. Magyar író, aki Wimbledonban él. Tehát megrendeltük egy angol színtársulattól az Elefántcsorda angol nyelvű előadását, és erre a célra kibéreltünk egy olyan színházat, amely valaha börtön volt, hiszen Győző bácsi kétszer is ült börtönben, s a darab is ott játszódik. Magyarul: az eseményt olyan körítéssel tudjuk tálalni, amelyre az angol sajtó is odafigyel. Jövőre nagy Pilinszky-estet rendezünk, Kurtág zenéjével. Igyekszünk tehát olyan kapcsolódási pontokat találni, amelyek érdekesek lehetnek itt is. Szintén 2000-ben felolvasószínház formájában a Guildhall diákjaival az elmúlt tíz év drámatermésébol válogatunk. Persze valóban a magyar muzsikusok prezentálása a legerősebb oldalunk, de azt is tudni kell, hogy mivel Londonban a világ valamennyi jelentős zenésze hallható, nehéz olyan művészt bemutatni, akiről feltételezhető, hogy rendszeresen visszahívják.
-Pályakezdő művészeket akartok bemutatni, vagy már ismert, nagy nevek vonzásával szeretnétek hatni?
-Mindkettőt tervezzük. Természetes, hogy kezdetben a nagy nevekre épít az ember, s a már felkeltett érdeklődést használja fel ahhoz, hogy fiatalokat mutasson be. Tavasszal elindítottam egy "Élőben" (Live with...) című sorozatot, amelyben zenével illusztrált színpadi beszélgetések keretében találkozhatott a közönség Kocsis Zoltánnal, Vásáry Tamással, az Angliában népszerű Sebestyén Mártával. A sorozat most Vukán Györggyel, késobb Rost Andreával folytatódik. Ezek a "talk show"-k azért érdekesek, mert valami többletet adnak a klasszikus koncertformához. A sorozatot 14 újság hirdette, nem fizetett reklám formájában. Egyébként minden rendezvényünk szerepel a hivatalos londoni műsorfüzetekben, ami itt jelentős dolognak számít.
-A Kulturális Központ november 6-i hivatalos megnyitójával egy időben indult egy hathetes "Magyarország fókuszban" című fesztivál. Ennek szervezése elég nehéz feladat lehetett az eddig elmondottak mellett.
-Bár nagyon nehéz az építkezés, költözés, megnyitás mellett még egy fesztivált is rendezni - ezt a munkát profi körülmények között legalább ötvenfős csapat szervezné -, mégis, ha nem most fogunk bele, akkor később nem lenne hírértéke.
-Milyen zenei eseményei vannak a fesztiválnak?
-Nyitókoncertünkön Jandó Jenő játszott, a Központ megnyitásán pedig Berki Sándor és Neumark Zoltán. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a magyar muzsikusok többféle műfajban is jeleskednek, emiatt fontos, hogy a fesztiválon jazzhétvégét szervezünk. Együtt dolgozunk az igen rangos Londoni Jazz Fesztivállal, s rábírtuk őket, hogy saját hivatalos programjukba vegyék fel a mi vendégeinket. Szándékunk, hogy neves muzsikusoknak rendezzünk koncerteket. A kitűnő, de Londonban jószerivel ismeretlen művészek fellépése ezzel eseménnyé válik. Ebben az évben pianistákat hívunk meg, akik tanítanak, játszanak, s ha jól beszélnek angolul, akkor fellépnek a Live with... sorozatban is. Játszik Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Binder Károly és Binder vendégeként a szaxofonos Borbély Mihály. Visszatérve a komolyzenére és a fiatalokra, egyik koncertünkön Mester és tanítványai címmel Pauk György és Rózsa Vera mutatja be növendékeit, s velük együtt adunk teret az Erdélyben élő nagyszerű Székely Bálintnak, aki Zhislin professzor tanítványa. A fiatal művészek segítését egyébként is nagyon fontosnak tartom. Sikerült rábírnom Jeanne Henny nemzetközi hírű zenetudóst és tanárt, hogy ajánlja fel az eredetileg a Covent Garden Opera Baráti Körének szánt Sidney Leon-ösztöndíjat fiatal magyar operaénekeseknek. Ennek az a lényege, hogy Jeanne Henny brit operaszínpadok követelményei szerint foglalkozik fiatal, tehetséges magyar énekesekkel. A Magyar Kulturális Központ adja a kurzus helyszínét, és három koncertet szervez bemutatásukra Londonban.
-Ha jól tudom, ez nagyjából azonos időben zajlik a már említett, "Magyarország fókuszban" című fesztivállal.
-Olyannyira, hogy a hathetes eseménysorozatot a kurzus részvevőinek hangversenye zárja. Itt a fiatalok nem énekelni tanulnak, hanem azt tapasztalhatják meg, milyen a nemzetközi igény, mentalitás, milyen az a profi zenekultúra, amelybe egy énekesnek bele kell illeszkednie. Ezért a hangversenyek helyszíne is változik. A zárókoncert a patinás Leighton House-ban lesz.
-Mindez az jelenti, hogy nem csak a Központ helyszínét használjátok, hanem egyéb termekbe is elviszitek a művészeket? -Természetesen. A saját helyszínünk a motorja az eseményeknek. Kellemes termünk meghallgatásokra, kurzusokra, házi hangversenyekre, előadásokra alkalmas, de a nagyközönségnek szánt koncertekhez különböző ismert termeket veszünk igénybe a Purcell Roomtól a Royal Festival Hallig. A fesztivált most Londonban rendezzük, de a következő években folytatni szeretnénk Nagy-Britannia többi városában. Jövőre jó barátom, Lord Montague of Beaulieu lát vendégül bennünket birtokán, őszre pedig Edinburgh város polgármester-helyettese hívta meg a rendezvénysorozatot - akkor, amikor az idei fesztiválon hivatalosan bejelentettük az új központ megszületését. Az is nagyon fontos eseménye lesz életünknek, hogy megjelenhetünk 2000. augusztus 19-20-án a Millennium Dome-ban, amely szimbolikus helye lesz - Greenwichben - az ezredforduló eseményeinek. Itt a magyar népzenét fogjuk bemutatni.
-A Magyar Intézetekben a rendszerváltás előtt többnyire gyatra munka folyt, de a zeneszerzői estek általában eredményesek voltak. Ezt a vonulatot nem szeretnéd feltámasztani?
-De igen. És nagyon szeretnék fiatalokat bemutatni. Idén a Café Royalban szervezett koncerten például Gulya Róbert fiatal zeneszerzőt mutatjuk be, akire Charles Kaye, Solti György egykori személyi titkára hívta fel a figyelmemet.
-A helyszínek kiválasztása Londonban nagyon fontos. Ez milyen megfontolások szerint történik?
-Alapvető célunk, hogy a programokkal mindig a magyar kultúra ismertségét és integrálódását segítsük elő. Ezért fontos, hogy tudatosan válasszuk ki a helyszíneket és a megjelenítés formáját. A párbeszéd a közönséggel rosszul sülhet el, ha nem a megfelelő helyszínen léptetjük fel a megfelelő embert. London hatalmas város; különböző részein más-más közönséggel kell számolnunk, emiatt az igények is változnak, s ehhez alkalmazkodni kell. A magyarországi zenei élet sokarcú, és szerintem ezt mind meg kell mutatnunk. Szeretnék például egy olyan helyszínt találni, ahol a szombathelyi Bartók-szemináriumok szellemét lehetne feleleveníteni. Éppen erről akarok Kurtág Györggyel tárgyalni Párizsban.
Az eddigi munka legnagyobb része szervezéssel, a helyszín megtalálásával és kialakításával, szponzorok felkutatásával, az imént felsorolt programok tervezésével telt el. Tevékenységünk lényegében a fesztivállal indul. Be fogjuk indítani a londoni kulturális központ "Baráti Kör"-ét, az efféle Friends of... társaságoknak nagy hagyománya él a briteknél. A Királyi Operaház Baráti Köre például a legnehezebb időkben is talpon maradt. Örülök, hogy a mi baráti körünk nemzetközi lesz, egyik alapítónk, Julia Marton-Lefèvre New Yorkból érkezik, hogy átadja a kémiai Nobel-díjas angol tudós, John Kendrew zenei hagyatékát.
-Vajon a magyar zenetudomány is megjelenhet-e a Kulturális Központban, és ha igen, milyen formában?
-Szeretnénk előadásokat, szimpóziumokat tartani.
-További tervek?
-Többször fölmerült, hogyan lehetne bemutatni a Bánk bánt. Válaszom: nagyon nem lenne sikeres; ezt itt nem értik, hiányzik hozzá a közeg. De azon dolgozom, hogy a már említett ösztöndíj segítségével jövőre keresztmetszetszerűen, néhány áriával mutassuk be az operát. A Kékszakállúval más a helyzet. Akadt itt egy fantasztikus ember, Zollmann Péter, aki mérnök létére elkezdte fordítani a magyar irodalmat, Orbán Ottó szerint egészen kitunően. Edinburghban most az ő fordításában adták elő Babits Laodameiáját. A Kékszakállút is lefordította, s most azt próbálom elérni, hogy az Angol Nemzeti Opera - ahol mindent angol nyelven adnak elő - játssza el a Bartók-operát. Emlékszem, milyen sikere volt a Barbicanban a Solti vezényelte Kékszakállúnak Polgár Lászlóval, és meggyőződésem, hogy még nagyobb hatást érhetne el, ha az emberek a szöveget is pontosan értenék.
Úgy érzem, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma méltányolja erőfeszítésemet, és mellettem áll. Ami az anyagi hátteret illeti: a kulturális kormányzat eldöntötte, hogy kell egy észrevehető kulturális központ Londonban, tehát áldoz is rá. De a megszabott költségvetést kiegészítendő mindent elkövetek, hogy egyéb anyagi forrásokkal is segítsünk magunkon. Pályázunk, támogatókat keresünk. De támogató csak akkor akad, ha már valamit bizonyítottunk. Ma már vége annak a mentalitásnak, hogy segítsük "szegény Magyarországot". Hála istennek, van mit nyújtanunk a világnak. Zongoránk például - éppen anyagi okok miatt - nincs még, ezért a fesztiválra azt találtam ki, hogy egy barátom közremuködésével ingyen kölcsönkapunk egy Broadwood hangszert, ami a cégnek persze reklámlehetőség, hiszen szeretnének piacot találni Magyarországon.