Nagyon régen, harminckét éve történt - de az én emlékezetem élesen exponált felvételként őrizte meg egy huszonnégy éves fiatalember képét, aki a korrepetitori próbajátékon lenyűgöző produkcióval, egyhangú pontozással győzött, és vált a Magyar Állami Operaház tagjává. A rendkívül tehetséges, értelemtől és érzelemtől csillogó szemű, kiváló zongoratudással rendelkező ifjú akkora hivatástudattal, olyan szakmai biztonsággal kezdte működését ezen a művészetek közt talán leghálátlanabb pályán, hogy minket, idősebb kollégáit bámulatra késztetett, valamennyiünket szíven ütött.
Miért neveztem ezt a gyönyörű hivatást a leghálátlanabb munkának? A korrepetitor éjt nappallá téve, állandóan tanulva és tanítva, heteken, hónapokon át készíti fel az énekművészeket egy szerep tökéletes technikai, zenei, kifejezésbeli elsajátítására, majd amikor az áldozatos munka gyümölcse beérik, átadja növendékét a karmesternek, a rendezőnek, a színpadnak, és a siker, a tapsvihar, az ünneplés csak belső boldogsággal, elégedettséggel töltheti el: íme, jó munkát végzett, ő is hozzájárult az eredményhez. Szerényen meghúzódik a háttérben, az ünneplő közönség mit sem tud az ő munkájáról, amely valójában oroszlánrészt jelent a művészi sikerből - a legtöbb esetben még a nevét sem ismerik. Igazán csak mi, kollégái és az érintett énekművész tudja értékelni azt a felbecsülhetetlen munkát, segítséget, amit tőle kapott.
Kérem, most engedjenek meg nekem szubjektívabb gondolatokat. Úgy érzem, ez a nagyszerű művész az évek során szakmájának óriásává nőtte ki magát. Azóta, hogy Patkó Józsefet megismerhettem és tisztelhettem, a szó legmélyebb értelmében barátomnak, zenei tejtestvéremnek tartottam, és hálásan mondhatom el: ő éreztette velem, hogy ez a megítélés kölcsönös volt. Szinte minden produkciómban részt vett mint vezető korrepetitor, de ha a hangversenyéletben oratórium vagy zenekari dal előadására készültem, akkor is lehetőleg őrá bíztam közreműködő énekeseimet, mert akkor biztos lehettem a tökéletes felkészítésben. Utolsó együttműködésünk csodáját a Borisz Godunov-premierre való felkészülés alkalmával élhettem át, amikor nagyrészt neki köszönhettem a címszereplő Kováts Kolos nagyszerű produkciójának hónapokon át tartó, áldozatos betanító munkáját.
Véleményem szerint Patkó József énektechnikai, zenei, dramaturgiai tudása az Operaház felbecsülhetetlen értéke volt. Minden törekvése, lelkes vállalása, véka alá soha nem rejtett értékítélete mindig az Operaház érdekeit szolgálta, és ezt most már sohasem tudjuk neki megköszönni, méltón viszonozni, jutalmazni.
Patkó József hosszú évek korrepetitori munkája után néhány esztendeje a Zeneművészeti Főiskolán megkapta az őt megillető, méltó pozíciót az ének tanszék élén. Ki tudná felsorolni a fiatal énekesek végtelen sorát, akiknek nevét az ő több évtizedes, áldozatos, kompromisszumot nem ismerő munkája nyomán a hazai vagy nemzetközi színpadokon, hangversenytermekben ismerhette meg a nagyközönség?
Nagyszerű zongoraművész volt - kísérő, aki karakteresen irányított, és alkalmazkodott, ha kellett. Egyedülálló pedagógus, aki zenei mindentudásán kívül az énekhang kezelésének, alkalmazhatóságának legkiválóbb mestere is volt. Mi, legközelebbi barátai, művésztársai azonban Patkó Józsefet, az embert is kiemelkedően nagyra értékeltük. Kedves, mosolygós lénye, szellemessége, ragyogó intellektusa minden vele töltött órát magasabb színvonalú, baráti együttlétté emelt.
Évek óta fájdalmasan szorongó szívvel figyeltük iszonyatos küzdelmét az alattomos kórral. Kötelességtudása, hivatástudata szinte az utolsó időkig legyőzte a test gyöngeségét, tehetetlenségét: tervezett, dolgozott végső leheletéig.
Rettenetes űrt hagyott maga után. Közismert a mondás, mely szerint pótolhatatlan ember, művész, pedagógus nem létezik. Kérdezzük csak meg tanítványait, barátait, mi erről a véleményük. Bizton felelhetjük: ő volt a nagy kivétel, aki erősíti a szabályt.
Drága Jóska, mindannyiunk legdrágább barátja, tanára, segítője, testvérünk, Isten veled, nyugodj békében!