A nyitóhangversenyt a Festetics Vonósnégyes adta, az op. 50-es "porosz" kvartettek első (B-dúr) és utolsó (D-dúr, "A béka") darabját, majd - a szünet után - "A napkelte" (op.76/4) kvartettet szólaltatva meg. Ezen az estén is úgy éreztem, hogy az együttes érzékeny pontja, talán mondhatjuk úgy, Achilles-sarka a primárius, Kertész István. Ezt nem úgy kell érteni, hogy az ő teljesítménye folyamatosan "lehúzná" a többiek produkcióját; inkább arról van szó, hogy ő a kvartett motorja, lelke. Amikor jól muzsikál, az együttes hangzása egészen világossá válik, társai figyelnek rá, és engedelmesen követik. Amikor viszont elbizonytalanodik - s ennek többnyire, mint a D-dúr vonósnégyes több pontján is, játéktechnikai oka van -, mintha egy másik vonósnégyest hallanánk. Petőfi Erika, Ligeti Péter és Pertorini Rezső remekül kísérik Kertész inspirált pillanatait, de nem szívesen lépnek előtérbe, hogy átvegyék a kezdeményezést egy-egy széteső részletnél. (Petőfi hegedűjének és Ligeti brácsájának hangja ilyenkor egyébként már önmagában is túl tompának, aszólisztikusnak tűnik.) Az estéről azért sok szép momentum ragadt meg emlékezetemben, leginkább az a pillanat, mikor "A napkelte" nyitótémájában (a művészet csodájaként, este nyolc óra után) Kertész István vonója alól valóban felkelt a nap - a tétel folyamán többször is.

Szombaton Spányi Miklós játékát hallgathattuk. Ez a semleges megfogalmazás korántsem véletlen, Spányi ugyanis többszörösen nyilvánvalóvá tette, hogy ezt az estét nem a hagyományos értelemben vett koncertnek, hanem (ha nem túl fellengzős itt e szó) a hallgatókkal való "együttgondolkodásnak" szánja - az elegáns, de otthonos ruházat és a diszkrét fényviszonyok a szokottnál intimebb estére készítettek elő bennünket. Ezzel összhangban, a Hoboken-jegyzék szerint 36-os számú cisz-moll szonáta nyitótételét visszafogott tempóban, a műben kétségtelenül felfedezhető fantáziaszerű vonásokra összpontosító, szinte meditatív előadásban hallottuk. A menüett is feszült figyelemre ösztökélt, amint követni próbáltam az eredeti formájától a variációk során végül szinte felismerhetetlen távolságba jutó téma apró változásait. Amikor pedig a következő szám, a 45-ös számú Esz-dúr szonáta eljátszásához Spányi átült a klavikordhoz (a cisz-moll szonátánál úgynevezett tangenszongorát használt, melyben a húrokat nem kalapácsok, hanem tangensek, azaz érintők szólaltatják meg), az eddig is feszült figyelem egészen a pattanásig fokozódott. A klavikord ugyanis a valóságban még annál is halkabb, mint azt az ember a megtévesztő, elektronikusan tetszőlegesen felerősíthető CD-felvételek hallgatása után gondolná, s így ezután már nem csupán a zenei folyamatok, de az egyes megszólaló hangok követése is fokozott koncentrációt követelt. E szonáta közben kicsit úgy éreztem magam, mintha egy üvegházban ülnék, valamilyen végtelenül törékeny orchidea-ritkaságot tartva a kezemben, mely a legapróbb figyelmetlenség, a legkisebb oda nem illő mozdulat következtében elpusztulhat. Szokatlan érzés, de feltétlenül maradandó élmény.
Az est második felében, a 24-es D-dúr és a 44-es g-moll szonáta hallgatása közben is új felfedezéssel gazdagodtam, nevezetesen azzal, hogy a közhelyszerű és többnyire unalomba fúló zárlati késleltetést nem egy, de hetvenhétféleképpen lehet oldani. A program dramaturgiájával azonban nem értettem egyet. Spányi a klavikordon játszott g-moll szonátával fejezte be az estét, amely ráadásul menüett-fináléval ér véget, tehát a mai hallgató számára a legkevésbé meggyőző, bár a kora klasszikában általánosan elfogadott módon. A két szonáta egyszerű felcserélésével viszont a D-dúr szonáta, illetve annak száguldó fináléja kerülhetett volna a műsor végére, a tangenszongorán játszva. Spányi talán az est jellegét meghamisító kompromisszumnak érezte volna ezt a koncertszerűbb befejezést - szerintem csupán természetes emberi gesztus lett volna a megfáradt hallgatóság felé.

Spányi Miklós, immár frakkban, a vasárnapi hangversenynek is főszereplője volt: az est nyitó- illetve zárószámaként két zongoratriót adott elő Szűts Péter és Kántor Balázs társaságában. Régebben, mikor e művek billentyűs szólamát még rendszerint modern zongorán adták elő, a csellisták gyakran panaszolták, hogy e triókban ők tulajdonképpen feleslegesek, hiszen lényegében csupán a zongora bal kezét kell kettőzniük, ami ráadásul úgysem hallatszik. Mióta azonban korhű instrumentumokon is hallhatjuk ezeket a darabokat, világossá lett, hogy az eredeti hangzásképben nem csak hallatszik, de el is kél a basszust erősítő csellószólam. Az Esz-dúr trió előadásában ezúttal mintha némi interpretációtörténeti zavarnak lettünk volna tanúi: Spányi fortepianón játszott (s az adott hangszer ráadásul inkább volt piano, mint forte), Kántor Balázs viszont Steinwayre méretezett csellószólammal kísérte - zeneileg kiválóan, de feltétlenül túl vastagon. Szűts Péter jobban alkalmazkodott a fortepiano adottságaihoz; gyönyörűen, egyenrangú félként vette át Spányitól az apró motívumokat, hogy néhány ütem múltán, ugyanolyan simasággal, ismét visszaadja őket. A c-moll trióban aztán sajnos ő is vaskosabb lett; úgy tűnt, nem annyira ura szólamának, mint korábban.
A zongoratriók között két vonósnégyes hangzott el - mindkettő átiratban. Az op. 20/2-es C-dúr vonósnégyesnek a prímhegedű helyett fuvolát használó, nem Haydn kezétől való, de korabeli változatában lényegében az eredetit hallhattuk viszont (a brácsaszólamot Posvanecz Éva játszotta); az op.77/1-es G-dúr kvartett fuvolaszonátává vékonyított formája azonban már csak nyomokban emlékeztetett egy vonósnégyes áttört hangzására, nem szólva arról, hogy - bizonyára a szonáták körében jellemzőbb háromtételesség elérése végett - kimaradt belőle a menüett. Hogy erről a zeneileg kétes értékű átiratról most nem mondom el a legrosszabbakat, az megint csak Spányi Miklós érdeme, aki kihasználva partnere, Kertész Ildikó minden muzikális ötletre nyitott érzékenységét, ismét zenévé alakította ezt a száraz kivonatot.
Bizonyára mindnyájan ismerik azt a régi viccet, mikor egy vendéglőben versenyt hirdetnek: aki olyasmit rendel, amit nem tálalnak fel egy órán belül, az kap száz forintot. Kovács úr bemegy, és rendel egy zsiráfnyak-pörköltet burgonyával. Néhány perc múlva látja ám, hogy egy zsiráfot vezetnek pórázon a konyha felé. "Vesztettem" - gondolná éppen, de ekkor megjelenik a pincér, és átnyújtja a száz forintot: "A zsiráfnyak megvan, de a krumplink kifogyott."
Talán nem szentségtörés, hogy ez a történet jutott jutott eszembe az Orpheon Consort hangversenyének első perceiben. Az ember ugyanis azt gondolná, hogy egy barytontriónak a barytonozni tudó művész a "szűk keresztmetszete", és ha már van egy megfelelő barytonistám, játszva keríthetek mellé például egy jó brácsást. Az Orpheon Consortnak ezzel szemben José Vázquez személyében van egy elbűvölő barytonművésze, akivel a brácsás Christa Opriessnig semmilyen szempontból nem képes lépést tartani. Maga a középső szólam persze Haydn e trióiban eleve problematikus, hiszen akusztikusan magasabban szól a - bár violinkulcsban lejegyzett, de valójában mély, viola da gamba fekvésben szóló - barytonnál; de ezt a szereposztásbeli problémát bizonyára sokkal tetszetősebben is fel lehet oldani, mint ahogy azt ezúttal hallottuk. A basszusszólamot gambán játszó Marc Strümper kedvezőbb hatást keltett, de játéka nem változtatott azon a benyomáson, hogy az Orpheon Consort lényegében egyszemélyes együttes, két kisegítővel.
Az est mégis kellemes emlékem marad, mert José Vázquez személye azzá tette. Vázquez nem bonyolult művészi jelenség, a titka csupán annyi, hogy kedves ember. Szeret barytonozni, és szereti Haydnt is, hiszen ő oly sok művet komponált erre az egyébként eléggé elhanyagolt hangszerre. Kár, hogy a megfelelő partner hiányát épp a kamarazeneibb ihletésű Haydn-triók szenvedték meg, míg a szinte kizárólag Vázquez virtuozitására épülő két Lidl-divertimento előadása hatásosabban sikerült. (Az egyébként valóban tiszta Haydn-műsorral jelentkező fesztivál programján ez a két mű volt a kakukktojás, de az előadók igazolásául tudni kell, hogy Andreas Lidl az 1770-es évek elején néhány esztendeig Eszterházán működött.)
Az idei Haydn-fesztivál legreprezentatívabb hangversenye feltétlenül a kedd esti volt. A zenekari koncertek már önmagukban is fényesebbek, ünnepibbek a kisebb létszámú együttesek fellépéseinél; de emellett ezúttal valódi sztárvendéggel is találkozhattunk: a két hegedűverseny szólistája a román származású, jelenleg Amerikában élő Sergiu Luca volt. Luca hegedülése vegyes érzelmeket keltett bennem. Játéka hihetetlenül erőteljes, régebbi zenésznyelven úgy mondták volna: forszíroz. Esetében ez az erő nem csupán az óriási hangban nyilvánul meg, hanem az épp olyan intenzív, gyors és kemény vibratóban, és szinte valamennyi hang - nem is épp árnyalatnyi, jól hallható - fölülintonálásában is. Egy-egy lágyabb artikulációt igénylő résznél vagy a frázisok lekerekítésekor viszont mintha az addigi feszített tónus egyszerre összeomlana, és alig hallható, légies, súrlódó hangok szólalnak meg. A G-dúr koncertben még kissé bizalmatlanul figyeltem ezt a rapszodikus előadásmódot, de a C-dúr már kifejezetten tetszett. Utóbbi mű gyönyörűen éneklő lassú tételével és látványosan virtuóz fináléjával persze már önmagában is inkább Luca egyéniségére szabott, de véleményem finomítására igazából más ok késztetett - fokozatosan meggyőződtem róla, hogy Luca valóban őszinte. A "forszírozás" számomra művészileg eredendően gyanús: mi helyett csinálja, mit leplez vele? - kérdezem ilyenkor. Lucától azonban, úgy látszik, távol állnak a hátsó szándékok; egyszerűen szépnek találja az erőteljes hegedűhangot.
Vashegyi György a két (már pusztán műfajánál fogva is) könnyedebb hegedűverseny mellé két, kronológiai szempontból viszonylag közel, de karakterében annál távolabb eső moll-szimfóniát társított: az 52-es c-mollt és a 44-es e-mollt. Előbbi részben áldozatul esett a koncertek nyitószámainál gyakran tapasztalható "bemelegítésnek", utóbbi azonban - bár aránylag gyakrabban hallható - ezúttal a felfedezés erejével hatott. Haydnnak az 1770-es évek eleje táján írott moll hangnemű szimfóniáit, s így ezt a "Gyász" melléknévvel emlegetett művet is többnyire az irodalmi Sturm und Drang zenei megfelelőjének, s egyúttal a romantika előszelének szokás tekinteni. Ebben van is igazság, de semmiképp sem a romantika goethei értelmében, miszerint "egészségesnek nevezem a klasszikust, és betegnek a romantikust". Az e-moll szimfónia ezen az estén kicsattant az erőtől, s éppolyan örök életű műnek tűnt, mint a londoni Haydn-szimfóniák bármelyike. Néhány kürtgikszertől eltekintve (túlnyomóan a második kürt szólamában) remekül szólt az Orfeo Zenekar; sokkal meggyőzőbben, mint az általam hallott legutóbbi néhány koncertjükön. (A hely szelleme?) És ha hallottak már "kényszerítő erejű" tapsot - a finálét ezúttal valóban meg kellett ismételni. Az amúgy is jól sikerült estét befejezésül a Széll Rita vezette Arbeau Táncegyüttes rövid bemutatója tette még fényesebbé.
A fesztivál záróhangversenyének tengelyében Komlós Katalin személye állt: a Többszólamú énekek-sorozat 13 számában zongorakísérői-karmesteri szerepben hallhattuk, szólistaként pedig az Esterházy Máriának ajánlott három szonátából álló sorozat első és utolsó darabját játszotta (40-es G-dúr, illetve 42-es D-dúr). A művészi interpretációk összehasonlítása ritkán szerencsés, de a néhány nappal korábbi, végletesen eltérő hangulatú Spányi-szólóest hangjaival a fülemben ezúttal nem tudok ellenállni a csábításnak. Spányival szembeállítva Komlós játékában a legmegragadóbb a zenei folyamatosság, egy primeren zenei lendület, amely egy pillanatra sem tűnik el, még a megkomponáltan "akadozó" részletekben sem. Spányinál a szünet egy-egy frázis végén akár szakadéknak is bizonyulhat, gyakran "elvesztem a fonalat", és akár egy alaposan ismert műben is hajlamos vagyok elbizonytalanodni, hogy mi is következik most. Komlós játékában sosem érzek ilyen kilépést a zene folyamatából: ő a zenemű megszólaltatását tekinti feladatának, nem tesz filozofikus kérdőjeleket egy-egy szakasz végére. Lehet, hogy mindezt túlbonyolítom, de Spányi számomra "romantikus" (most sem Goethe szerint), aki gyakran "zenén kívüli" tartalmat próbál közölni; míg Komlós "historikus", mikor a zenét zeneként akarja közvetíteni számunkra - ami persze egyáltalán nem áll ellentétben az artikulációban megnyilvánuló "beszédszerűség" sokat emlegetett követelményével. A mai hallgató ugyan szívesen gondol mindenféle másra is zenehallgatás közben, de ezeket a szonátákat annak idején, azt hiszem, inkább így játszhatták. Az a rugalmas ív mindenesetre, amelyben a G-dúr szonáta két tétele - részben épp a köztük tartott igen rövid szünetnek köszönhetően - szinte egyetlen tétellé olvadt, ezt a megközelítést igazolta.
A Haydn Londonból való hazatérte után komponált Többszólamú énekek előadása méltó záróakkordja volt a fesztiválnak. Csereklyei Andrea, Meláth Andrea, Drucker Péter, Kovács István és (a két tenort kívánó számokban) Regenhart András hangulatosan, a kedélyesen ironikus bölcselkedéstől az áhítatos himnuszig ívelő karaktereket remekül megjelenítve szólaltatta meg a sorozatot. Legjobbnak Drucker Péter alakítását éreztem, aki többször is színészeket megszégyenítő könnyedséggel váltott "jellemet", akár csupán egy sorvégi lélegzetvétel ideje alatt is. Egyetlen apró kritikai megjegyzésem viszont Kovács Istvánt illeti: a záróakkordok basszusát a többieknél valamivel tovább tartó, bevett basszista-manír alkalmazását kicsit túlzottnak éreztem.