- Beszélgetésünk apropója az a decemberi hangverseny, amelyen Schubertet játszik majd Budapesten. Műsorán töredékek szerepelnek.
- Három torzóban maradt szonátát fogok játszani, amelyeket én próbáltam kiegészíteni. Közülük kettőt már korábban is játszottam közönség előtt, az f-moll szonátának azonban - ebben a formájában - most lesz a bemutatója, és a három darab - így, csokorban - most hallható először.
- Paul Badura-Skoda is fejezett be szonátatöredékeket, és a szimfóniatorzókat is kiegészítették.
- Hogyne, Badura-Skoda rekonstrukcióit ki is adták. De készültek zenekari átiratok például a Gran Duóból, és "befejezték" a Befejezetlen szimfóniát. Engem régóta foglalkoztatnak ezek a csodálatos művek, amelyek torzó voltuk miatt nem jutottak nyilvánossághoz. Merészségemet, hogy megpróbáltam kiegészíteni őket, csak az a szándék menti, hogy ily módon a hangverseny-látogatók számára is meghallgatásra alkalmassá tehettem őket, s immár nem csak egy szűk, szakmai kör ismerheti ezeket a darabokat.
- Hol a határ? Meddig szabad vállalni ezt a fajta rekonstrukciós munkát?
- Képzelje el, hogy azt olvassa az újságban: "egy amszterdami ház padlásán három, ez idáig ismeretlen Rembrandt-festményt fedeztek fel. A művek hitelességéhez nem fér kétség. Mivel azonban a vásznakat évszázadokon keresztül óvatlanul kezelték, restaurátori beavatkozásra van szükség. A képeket a restaurálás után a Rijksmuseumban állítják ki." Nem szeretnék túlzott jelentőséget tulajdonítani magamnak - egy efféle eseményhez hasonlítanám ezt a koncertet. A szerepem itt elsődlegesen a restaurátoré.
A torzók a zenei anyagot tekintetve teljesek. Schubert legtöbbször a visszatérésnél hagyta abba a tételek komponálását. Azt gondolhatta: ez már csak mechanikus munka, innen csak ismétlődik a tétel. Nyilván tovább írja, ha kiadót talál. Sok szonátája tanúskodik arról, hogy a repríztől automatikusan megismétlődik a zenei anyag, úgyhogy ezek a torzók kész művek. Érdekes viszont összehasonlítani a különböző kiegészítéseket. Nemcsak Badura-Skoda fejezett be szonátákat, mások is próbálkoztak ezzel, s az eredmény sohasem lett ugyanaz. Még így sem olyan könnyű beleavatkozni egy Schubert-szonátába.
- Ön hogyan járt el?
- Igyekeztem a lehető legkevesebbet hozzátenni, és - a befejezett szonáták tanulmányozásával - úgy írni, ahogy a szerző az adott korszakban komponált. Feladatom az volt, hogy a meglévő anyagokat - a szonáta elve alapján és Schubert zeneszerzői praxisának figyelembevételével - transzponáljam.
- Akadnak zenetudósok, akik szerint nem véletlen, hogy Schubert egy idő után egyre kevesebb művet fejezett be, és egyre több töredék került az asztalfiókjába - nem találta a formát, küzdött, viaskodott vele.
- Szerintem nem így van. Tény, hogy olyan mű nem is maradt ránk Schuberttől, amely azért maradt befejezetlenül, mert a komponálás során kiderült, hogy a zeneszerző nincs vele megelégedve. Ô csak akkor kezdett el papírra vetni egy-egy művet, amikor az a fejében már készen volt. A szóban forgó darabok mindegyik befejezetlen tételét azon a ponton hagyta abba, ahonnan azok leírása már csak mechanikus munkát jelentett. Takarékoskodott az idejével.
Érdekes kísérletet folytatott egy zenetudós: megpróbálta kézzel leírni Schubert néhány kompozícióját. Közben mérte az időt, majd az eredményt megszorozta a művek számával. Csak a másolás, hangsúlyozom: a másolás és nem a komponálás olyan időigényes munka volt - normális sebességgel! -, hogy alig férhetett volna bele Schubert életébe. Késznek tekintette a darabokat azzal, hogy a reprízig leírta őket. Glenn Gould azért ítélte el Schubertet - szerintem igaztalanul -, mert mindig ismétel. Szerinte az anyagok nem fejlődnek, hanem visszatérnek, ismétlődnek.
Schubert munkamódszerére a legjobb példa az 1821-ben komponált E-dúr szimfónia, amelyet ma senki sem ismer, története viszont rendkívül érdekes. Ránk maradt ugyanis mind a négy tétel teljes partitúrája, csakhogy a hangszerelés rengeteg helyen hiányzik. Schubert - akárha aranyfonalat gombolyított volna - a főszólamokat a záró kettős vonalig végigírta, de a kíséretet, illetve a többi szólamot ebben a stádiumban még nem vetette papírra. (Egyébként Mozart is így komponálta szimfonikus műveit.) A darab értékéről csak annyit: Mendelssohn és Brahms is foglalkozott a kiegészítésével, de sajnos nem tárták a nyilvánosság elé, hogy mire jutottak. Felix Weingartner 1934-ben meghangszerelte, és elő is adta a Bécsi Filharmonikusokkal, s a partitúra megjelent az Universal Editionnál.
- Annyira biztos, hogy a zenei anyag mechanikusan ismétlődik?
- Meglepetések tényleg vannak, de soha nem a visszatérésben, hanem törvényszerűen a kidolgozásban. Biztos vagyok benne, hogy azért hagyott annyi mindent torzóban, mert mindig új ötlete támadt.
- Nem lehet, hogy azért hagyta abba, mert nem tartotta elég jónak, amit írt?
- Ilyen is előfordulhatott, de ez inkább Mozartra jellemző. Ha végiglapozzuk a Köchel-jegyzéket, kiderül, mennyi töredék maradt ránk. A Mozarteum sok olyan kéziratot őriz, amelyben a komponista elkezd valamit írni, aztán el is veti. Mintha sakkozott volna: nem sikerült a megnyitás, és ő már tudta, hogy akkor nem lehet jó a végjáték sem. Már a megnyitásnál látta, hogy elveszti a játszmát. Az ötletek egyébként általában gyönyörűek. Javasoltam is zeneszerzést tanító barátaimnak, adják oda növendékeiknek, s próbálják ki, mit tudnak kezdeni velük.
- Milyen az ön által rekonstruált három szonátatöredék, melyet Budapesten hallhatunk? Mit tud a zenetudomány a keletkezésükről?
- A három közül a legkorábbi az 1817-es dátumú, fisz-moll szonáta. A húszéves Schubert akkor már - hihetetlen! - túl van öt nagyszerű szimfónia megírásán, hat vonósnégyesen, hét zongoraszonátán, az Erlkönigen, A halál és a lánykán és egy sor más remekművön. Torokszorítóan szép az első tétel indítása - csupán ezért a tételért is érdemes megismerni a darabot -, a második és harmadik tétel talán nem érződik rögtön annyira zseniálisnak, ám a negyedik igazán méltó kontrasztja a nyitótételnek.
A második szonáta, az f-moll, egy évvel későbbi keletű, Schubert 1818 szeptemberében kezdte el írni. Az első tétel lejegyzését itt is a visszatérésnél hagyja abba. A középtételek teljesek, és befejezte az zárótételt is, mindössze az utolsó kéziratoldalon hiányzik az alsó szólam, de ennek kiegészítése a párhuzamos állás miatt nem okoz nehézséget. Karakterét tekintve a Rastlose Liebe című dalhoz hasonlítanám. Az est utolsó darabja a legterjedelmesebb és a legjelentősebb. A mű teljes kézirata Schumann tulajdonában volt, míg aztán - laponként - szét nem szóródott a világban. A második tételt is Schumann jelentette meg nyomtatásban. A darab jelentőségét mutatja, hogy az első két, Schubert által befejezett tételt sok művész tűzte műsorára. Én Szvjatoszlav Richtertől hallottam először. A harmadik tétel, a menüett olyan ponton marad abba, ahol Schubert alighanem már "logikus végjátékot" látott. Ennek logikája alapján fejeztem be a darabot. Az utolsó tétel szintén tipikus forma: rondó. Ennek értelmében jártam el a kiegészítésben, mindössze egy rövid kódát kellett lezárásképpen hozzáillesztenem. Ehhez nem saját ötletet, hanem meglévő anyagot használtam.
Még egy személyes megjegyzés: a koncertet egykori tanárom, Kroó György emlékének ajánlom. Sosem fogom elfelejteni zenetörténet-óráit, különösen már-már szerelmi vallomáshoz hasonlító Schubert-előadásait.