Hihetetlen, mire képes az emberi akaraterő. Csak a beavatottak tudhatják, milyen irgalmatlan erőfeszítést igényel egy egész estét betöltő opera megírása, meg azt, hogy a szerző e hatalmas munkát a kétségek, remények, bizonytalanságok útvesztői között végzi, egyedül, éjjel és nappal, szobában, utcán és szinte állandóan odaszögezve a zongora és az íróasztal közé, a mindent elborító - már teleírt és még kétségbeejtően üres - kottapapírok halmazában.
Lélegzetvisszafojtva figyeltük - mindazok, akik szerettük és nagyra becsültük -, hogy van-e elég ereje, egészsége a már nagybetegen elkezdett mű megírására, befejezésére. Aztán elkezdtünk csodálkozni. Attila mosolygott, bizakodott, visszatért tanítani a Zeneakadémiára, szívélyesen invitált, hogy hallgassuk meg a már elkészült részeket, dolgozott, dolgozott szakadatlanul, lelkesen, hogy aztán augusztus végén beleszóljon a telefonba: "Befejeztem!" Másfél éves kemény munka után jött el a minden zeneszerző számára oly ünnepélyes pillanat: a kettősvonal meghúzása. Tudta - én meg éreztem -, hogy élete főművét írta meg, ihletetten, gondolkodva, Madách felemelő társaságában, valami általam alig fölfogható lelki békében, elszánt és kikezdhetetlen akaraterővel. Hangjából öröm csendült, én meg boldog voltam. Pályatársam és barátom legyőzte az elemi erőket, megszületett az opera: Az öt utolsó szín.
Az ezután következő két hét méltán nevezhető apokaliptikusnak. Kétszer is hallhattam tőle zongorázva és énekelve a nagyszerű művet, aggódtunk, hogy túlerőlteti magát, de lelkes volt, meg akarta mutatni: hogyan is gondolja, miként is szeretné a megvalósítást. Izgalomtól fűtötten és fáradtan ment el az Operaházból. Néhány perccel később már jegyzőkönyvbe diktálhattam a zsűri egyhangú döntését: a millenniumi pályázat első díját Bozay Attila operája nyerte el. Elment pihenni, s bevárni az eredményhirdetést. Sohasem tudta meg, hogy 2000. október 23-án az ő győztes műve fog elhangzani az Állami Operaház díszelőadásán. A döntés utáni ötödik és a díjkiosztás előtti hatodik napon szíve megállt. A harmadik rohamot már nem bírta ki. Egy éve olvashattuk e hasábokon adott interjújában: "...állandóan be vagyok csomagolva, költözésre készen... Lehet, hogy operámból csak egy felvonás készül el, de nem vagyok hajlandó állandóan szorongani emiatt. Nem tudom, mit hoz az élet: egy hónapot vagy húsz évet." Egyet hozott és három felvonást. Egy teljes remekművet.
Fájdalmamnál csak csodálatom nagyobb. Búcsúzom a hatalmas energiájú, nagy tehetségű zeneszerzőtől és a legtisztább szívű embertől, akit valaha is ismerhettem.