Lendvay Kamilló Öt versenymű 1. Versenymű szoprán szaxofonra, zenekarra és 12 női hangra Dés László vezényel: Hamar Zsolt 2. II. Hegedűverseny Szabadi Vilmos vezényel: Győriványi-Ráth György 3. Versenymű trombitára és fúvószenekarra Geiger György vezényel: Marosi László 4. Versenymű gordonkára és zenekarra Onczay Csaba vezényel: Lehel György 5. Concertino zongorára, fúvósokra, ütőkre és hárfára Gloria Lanni vezényel: Sándor János 1-2., 4-5.: MRT Szimfonikus Zenekar 3. A Magyar Honvédség Központi Koncertfúvószenekara 1. A Magyar Állami Énekkar Kamarakórusa (karigazgató: Antal Mátyás)

Egy hónapja ugyane rovatban töprengtem el azon, mennyit is jelentett a Durkó-stílus kialakulásánál Petrassi Bartók-hatások gyomlálására használt piros ceruzája, Rómában. Lendvay Kamilló iskoláiban - volt belőle sokféle az Angol (Vidám) Park zeneszolgáltatásától a katonazenén át Viski János tanterméig - efféle írószert nem használt senki. Viski, a Kodály-kedvenc, mestere zeneszerzés-katedrájának örököse a főiskolán, azt hiszem, semmiféle stiláris gyomirtót nem használt. (Napirenden kívül említem meg, mert lemezrecenzió ebben nem illetékes, érdemes lenne kifaggatni tanításáról az egykori Viski-osztály neveltjeit, Hidast és Szőllősyt, Lángot, Lendvayt, Sopronit, földes Imrét és Dobszay Lászlót, hisz nem akármilyen muzsikusok kerültek ki a keze alól.) Bizonyos, hogy Viski János nem erőltette rá növendékeire a Kodály-hangot, sem a sajátját s nem vette rossznéven a Bartók-orientációt. A Lendvay-nemzedéknek elementáris élménye volt az évekre betiltott Bartók-művek feltámadása 1955-56 táján. 60-on innen nem értheti meg muzsikus, sem zenebarát, mit jelentett nekünk, akkor a Mandarin, a Zene, a Kétzongorás szonáta, a IV. vonósnégyes. Érthető, hogy ez mély nyomot hagy fülben, lélekben, zeneszerzői kottapapíroson. Lendvay Kamillóén is.
Öt versenyműve - a legkorábbi 1959-es, a legkésőbbi 1996-os keletű - mint valami zenetörténeti antológia, tárja fel stílusjegyeit, az állandókat és a változókat. Formailag ellentmond ugyan a történeti szempontnak, hogy "lóugrás"-kronológiában sorjáznak a concertók. 1996, 1986, 1990, 1975, 1959; szigorú logika szemernyi sincs benne, időrendben is el lehetett volna helyezni az öt kompozíciót a két lemezoldalon. Tartalma mindazonáltal van az elrendezésnek: "játszani is engedd" - írhatnók közös mottóul az 1., 3., 5. - illetve 5., 3., 1. - kompozícióra, "jó szóval oktasd" az általuk közrefogott zenékre.
Bartók áldó keze mindőjükön; az élmény 1996-ban is aktuális. Visszhangzanak a Szaxofon-verseny fugájának gesztusaiban; a Mandarin hajszájára rímelő Allegro molto vivace formarészben, annak Bartókos kisterc-melodikájában. A II. Hegedűverseny Lento indításának irizáló hangzása a Concerto 3. tételének atmoszféráját támasztja fel, a rezek torlasztott szólamai az előkép számos hasonló effektusából merítenek. Bartókos a Trombitaverseny lassújának csúcspontja s az onnan alászálló mélyvonós unisono. A Mandarin csalogatója indítja a csellódarabot; a Zene 3. tételének gyorsuló xilofonszólója - más hangszeren - az V. tételben bukkan elő; a sirató-intonációk gyökereit sem kell hosszasan kutatni. A Zongorakoncertino - korai darab - zenekarának hangzása, fák, rezek, ütők (a hárfa) már eleve a II. zongoraverseny nyitótételének orchesztrális apparátusát idézi. A szólók anyaga és faktúrája a III. zongoraversenyre is "tekint". Ez a zene vállaltan, deklaráltan jár Bartók útján, de Lendvay, aki mindmáig többet ád inspirációra, mint tudálékosságra, szavakban sem tagadta meg soha a gyökereit.
Mielőtt azonban szolgai másolásra, sőt plágiumra gyanakodnék bárki is, fenntartva az eddigieket, meg kell jegyeznem, a Bartók-hatások az idő múlásával oly szervesen épültek be Lendvay személyes hangjába és anyagába, hogy méltán érezheti a sajátjának mindezt. Eszköznek, építőknek, ha tetszik. Egyazon téglaégető gyártmányaiból a legkülönbözőbb építmények emelhetők, anélkül, hogy egyáltalán gondolnánk a falazat azonos elemeire.
Oldás és kötés különféle megoldásai foglalkoztatják formálásban, kifejezésben is a zeneszerzőt. A klasszikus három-tételes elrendezés (Zongoraconcertino, Trombitaverseny) feloldása; egybeépítése hat, nyolc, vagy még több összefüggő elemből. Az összefüggés külső burka a szegmensek összefogása egyetlen tételbe, ám ennél erősebb kohéziós hatást teremt a viszonylag kevés anyag megannyi variativ visszatérése, sokrétű kibontása. Lendvay asszociatív áthallások gazdag lehetőségeit aknázza ki. Így lesz szúrós hangszeres effektusokból kantiléna, drámai gesztusból lírai intonáció - s a metamorfózis fordított irányban is működőképes, az arioso is átvált furioso-ba. Meglepő effektus, bár a zenei kontextusba szervesen épül be, a szaxofonverseny szövegtelen nőikara, mintha Debussy harmadik Nocturne-jének szirénjei támadnának fel egy évszázad múltán.
A CD-n valóságos versenyművek sorakoznak. Lendvay Kamilló előadóban és - a szó korrumpálatlan jelentése szerint vett - hatásban gondolkodik. Désre, Onczayra, szabadira, mondhatni testre szabottan, komponál. (A két concertino felvétele oldottabb hangvétele okán ebbe a műfajba sorolnám a Trombitaversenyt is - nem a bemutató szóló-protagonistájának közreműködésével készült.) Hadd csillogtassa Szabadi Vilmos boszorkányos technikáját, annak mögötteseként meg a kifejezés intenzitását. Érvényesülhet Onczay Csaba zárt világa, ama képessége, hogy hatalmasra növelje akár a legapróbb gesztust. Nem zabolázza meg Dés László kimeríthetetlen, csapongó fantáziáját, a cizellált forma egyenesen kínálja a szaxofonosnak a kitörési pontokat. S mennyire meghálálja Geiger György a hálás trombitaszólamot, az "Il silenzio"-atmoszférát, a finále gopak-motorizmusát. Átüt Gloria Lanni zongorajátéka a kissé kopottas muzeális felvételen (a Zongoraconcertino lemeze 1964-ben került a boltokba).
Jellemzően fiatal hangszeresek a Lendvay-concertók magyar címzettjei. Harmincon innen mutatta be Almásy László a Concertinot (1960), hasonló korú volt Onczay, Szabadi is, amikor a számukra írt versenyművet tanulták. Csak Dés Lászlónak tartott tovább, hogy elhitesse, jelenléte éppoly legitim a Zeneakadémián az ÁHZ körében, mint valamely jazz-klubban. Mert még a Háry János nagy szaxofonszólója után jócskán több, mint fél évszázaddal is műfaji előítélet betonfala választotta el nálunk a muzsikálás említett helyszíneit. A lemez karmestereinek nagyobb része is pályakezdő; Sándor János az volt a felvétel évében, csakúgy, mint Győriványi-Ráth György, meg Hamar Zsolt. Gyanítom ez volt első lemezük, Désé is akadémiai keretben - Hamarnak első hangfelvétele. A fiatal muzsikust jófajta ambíció fűti hogy megmutassa magát, lelkesedés és ügyszeretet. A hangzó eredmény hallatán nyilvánvaló, mennyivel többet ér ez megcsontosodott rutinnál.
Gordon L. Judit megbízható kalauza a kísérő füzetben a műveknek és szerzőjének. A potenciális közönségnek írta mindennemű tudálékosságtól mentes érthető formában.