Ariadne Naxos szigetén
Az Ariadne, melyet Hofmannsthal egy Molière-komédia utójátékának szánt, és Max Reinhardtnak ajánlott hálából segítőkészségéért, végül is három részre szakadt, mint a közismert mitológiai kígyó, s új fejekkel két új vígjáték született belőle. Az eredeti elképzelés csábító volt: a legjózanabb vígjátéki prózából kiindulva a baletten és a commedia dell'artén keresztül a legtisztább, szöveg nélküli zene magasságáig ívelő darab - ez a terv azonban végül sajnos kudarcba fulladt a közönség bizonyos fokú kulturálatlansága miatt. A színházi közönség nem azt kapta, amit várt, az opera közönsége pedig nemigen tudott mit kezdeni Molière-rel. Az intendánsnak egyszerre, egy darabon belül kellett színészeket és operaénekeseket foglalkoztatnia, miközben két busás bevétel helyett csak egyre számíthatott, s az is kétséges volt!
De kezdjük a darab történetével. Sok örömöm telt a színdarab kísérőzenéjének megírásában, mely - mint szinte minden, amit könnyedén, "fél kézzel" vetettem papírra - olyan jól sikerült, hogy később rövidebb zenekari szvitként meglehetősen sikeres önálló életre kelt. A kis operával is jól haladtam egészen Bacchus színre lépéséig, ahol attól tartottam, hogy a csekély létszámú kamarazenekar nem lesz elég dionüszoszi vágyaim kifejezésére. Aggodalmamat megosztottam Hofmannsthallal, és megkérdeztem, nem térhetnék-e át ettől a ponttól kezdve legalább a színfalak mögött nagyzenekarra. Ami azt illeti, ez meglehetősen ostoba ötlet volt! Hofmannsthal könyörgött, hogy tegyek le erről, így engedtem a jótékony kényszernek, a mű második része pedig ennek ellenére elég karakterisztikus lett.
Most már csak egy kis színházat kellett keresni. Az addigi ősbemutatóimnak helyt adó szép drezdai színházat túl nagynak találtam, így hálásan mondtam igent, amikor Max Schilling felajánlotta nekem az akkoriban újonnan megnyílt stuttgarti házat, beleegyezve minden feltételembe - Molière-hez Reinhardtot kértem berlini együttesével, az operához pedig az általam kiválasztott énekeseket (Jeritza kisasszonyra gondoltam, akit Münchenben szép Heléna szerepében (!!!) láttam, Hermann Jadlowkerre, a híres tenorra, valamint Frieda Hempelre) -, és minden nagyon jól ment, egészen a főpróbáig. Még most sem kételkedem a főintendáns, Joachim von Putlitz báró és barátom, Schilling jó szándékában, de nem számoltam a "sors hatalmával", a stuttgarti színészek és operaénekesek féltékenységével, mely "ott izzott a hamu alatt". Ők ugyanis csak második szereposztásként léphettek színre a premier után, noha a vendégszereplők megérkezését megelőző valamennyi próbán részt vettek. Emil Gerhäusert, a rendezőt nyilván alaposan megsértettem, amikor egy technikai jellegű kérdésére kissé meggondolatlanul így válaszoltam: "Ezt majd Reinhardt eldönti."
Rosszindulat vagy véletlen műve volt? Elég az hozzá, hogy az Ariadnénak a kis színházban zajló főpróbájával egyidejűleg a nagyban az Undine előadását tűzték műsorra, melyhez kirendelték a technikai személyzet (ügyelők stb.) jó részét, pedig rájuk nekem elengedhetetlenül szükségem lett volna. Ennek az lett a következménye, hogy az én darabomban minden a feje tetejére állt. Ernst Stern ügyelt, a festő, akinek természetesen fogalma sem volt a dolgokról - a szereplők elkésve vagy rosszkor léptek színpadra, nem volt rendben a díszlet. Röviden, disznóság volt az egész, tajtékzottam a dühtől, mérgemben kirohantam Schilling ellen, aki persze olyannyira "nem tehetett semmiről", hogy utólag - én ostoba - nekem kellett mentegetőznöm Putlitz előtt! Maga a bemutató minden különösebb fennakadás nélkül zajlott. Ám két dologra nem gondoltunk. 1. A közönség olyan kíváncsian várta a "Strauss-operát", hogy nem tudott kellő érdeklődéssel fordulni Molière darabja felé (melyet Reinhardt színészei, különösen a zseniális Victor Arnold egyébként ragyogóan adtak elő). 2. A szeretetre méltó Württembergi Vilmos király a Molière-darab után a legjobb szándéktól vezérelve háromnegyed órás fogadást adott, így a másfél órás Ariadnéra az immár kissé bosszús és fáradt közönségnek mintegy két és fél órát kellett várnia. A mű mégis szép sikert aratott, habár kiderült, hogy az est egészében véve kissé hosszúra nyúlt. Ezután a Molière-darabot egyre jobban lerövidítették - a zseniális Max Pallenbergen kívül amúgy sem akadt színész, aki megfelelt volna ennek a nehéz, az egész estét egyedül uraló szerepnek; a berlini Deutsches Theaterban a Hofmannsthal által átdolgozott (és még egy 3. felvonással kiegészített) Bourgeois gentilhomme esetében nem volt megfelelő a zenekar - egyszóval félreértés félreértést követett!
A jó ötlet tehát, hogy a legjózanabb prózakomédiától a legtisztább zenei élményig ívelő darabot írjunk, a gyakorlatban semmilyen tekintetben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; vagyis, hogy egészen banálisan fogalmazzunk: az a közönség, amely színházba megy, nem operát akar hallani, és fordítva. Az emberek értetlenül álltak szemben ezzel a helyes kis keverékkel. Miután a darabot négy éven át számos színpadon - így például a müncheni Residenztheaterban, a berlini Schauspielhausban - szép sikerrel játszották, Hofmannsthal és én úgy éreztük, rá kell szánnunk magunkat a nagy lépésre, el kell választanunk egymástól Molière-t és Hofmannsthal-Strausst.
Hofmannsthal zseniális előjátékát, melyet Stuttgartban már csak az est terjedelme miatt is szinte teljes egészében ki kellett húzni, most újra megzenésítettem, méghozzá igen szerencsés módon az Intermezzo előjátékaként, s így került sor első ízben az opera bemutatójára Bécsben, 1916 őszén; a csodálatos, általam ismét felfedezett Lotte Lehmann (későbbi Ariadném, Arabellám, Octavianom, a túlszárnyalhatatlan Christine és felejthetetlen marsallné) énekelte benne a zeneszerzőt. Lehmannban egyesült az átéléssel teljes énekhang, a kiváló szövegmondás, a zseniális színészi játék és a jó színpadi megjelenés, ami női szerepeim kitűnő alakítójává tette!
Hofmannsthal egy igen jól sikerült 3. felvonással (a török komédiával) egészítette ki a Molière-darabot. Én ehhez az új változathoz régi Lully-művek részleteiből merítettem, s átdolgoztam azokat. Olyan darab született így, melynek minden részletében tökéletes bemutatója bármely operatársulattal, prózai színészekkel és balett-táncosokkal rendelkező jobb színpad dicséretére válna, akárcsak az Egmonté, a Szentivánéji álomé vagy a Manfrédé. A német operaszínpad kulturális feladatai - ez is része ennek a szomorú fejezetnek!

József-legenda
Közvetlenül az I. világháborút megelőző években Németországban is feltűnést keltett a zseniális Gyagilev vezette Orosz Balett, s a felejthetetlen Nizsinszkij. Egyik berlini vendégjátékuk alkalmával annyira magukkal ragadtak, hogy amikor elhozták nekem a József-legenda című pantomim tervét, melynek címszerepét Nizsinszkijnek szánták, örömmel engedtem Hofmannsthal és Harry Kessler gróf biztatásának: írjak ennek az egyedülálló társulatnak is egy művet. A József-legenda első sikeres bemutatója 1914. május 12-én volt a párizsi Nagy Operában - Nizsinszkij nélkül, a nem teljesen kielégítő, gyengébb Mjasszinnal. Ezt követően még hatszor játszották Londonban, a Covent Gardenban, habár ott már júniusban határozottan érezhető volt a németellenes hangulat, s a jóságos, örökös pénzzavarral küszködő Gyagilev a mai napig tartozik karmesteri honoráriumommal - 6000 arany frankkal. De azért mégis szép volt!
A párizsi Operában áldatlan állapotok uralkodtak. Minden próbán mások játszottak, aszerint, hogy éppen kiket akadályoztak magánóráik a próbán való részvételben, kik képviseltették magukat helyetteseikkel. Ez azt eredményezte, hogy még hat zenekari próba után sem tapasztaltam semmiféle haladást, és még az utolsó előtti alkalommal is meg kellett dorgálnom durva hibái miatt az 1. fuvolást, aki erre azt válaszolta nekem, hogy ő most van itt először. Erre én természetesen nagyon ingerült lettem, amitől viszont a jelenlévő Hülsen gróf ijedt meg, aki már érezte a világháború előszelét. - Ehhez még a következő anekdotát szeretném hozzáfűzni: Massenet hat próba után, a főpróbán köszönetet mondott az üstdobosnak, amiért az minden alkalommal jelen volt, mire a zenész így válaszolt: "Merci, mon maître! Mais ce soir viendra mon frère." [Köszönöm, uram. De ma este a fivérem jön helyettem.]
Két hónappal később S. Martino di Castrozzában meglepve hallottuk a háború kitörésének hírét. Csak nagy nehézségek árán, a vonuló osztrák csapatokon átvergődve jutottunk haza a Brenner-hágón keresztül. Amikor elhaladtunk Franzensfeste mellett, láttuk, amint egy osztrák tiszt puszta idegesség következtében a magas hídról belezuhant az Eisackba. Augusztus 1-jén az angolok elkobozták Edgar Speyernél, Londonban őrzött vagyonomat - harmincéves pályafutásom félretett jövedelmét. Egy hétig igen levert voltam, de azután folytattam a munkát az éppen megkezdett Árnyék nélküli asszonyon, s elölről kezdtem a keserves pénzkeresést, noha nem sokkal korábban még azt reméltem, hogy ötvenéves koromtól kezdve szinte kizárólag a zeneszerzésnek élhetek majd. - A József-legenda szép felújítását ünnepelhettük meg Bécsben, ahol Alfred Roller és Heinrich Kröller, a kiváló balettmester vitte színre (Potifárné Marie Gutheil-Schoder volt, József szerepén Toni Birkmeyer és Willy Fränzl osztozott, a pompás kosztümöket Otto Haas-Heye professzor tervezte).

Az árnyék nélküli asszony
Az árnyék nélküli asszonyt, e "sok gondot okozó gyermeket" a háború bánata és aggodalmai közepette fejeztem be, miután egy bajor őrnagy, egy bizonyos Distler jóságának és emberségének köszönhetően sikerült megakadályozni fiam idő előtti behívását, akinek a szíve nem tudott lépést tartani a test gyors növekedésével. Már bejelentettem Franzot a mainzi tábori tüzérséghez várományos tisztként, de a bajor ezredorvos belátása nem tette lehetővé, hogy behívják. - Bizonyára ezek a háborús gondok eredményezték, hogy a partitúrán, különösen a 3. felvonás közepe táján bizonyos ideges zaklatottság érezhető, mely végül melodrámában "oldódott fel"!
Amikor 1918 nyarán kedves barátainknál, Franz Steiner kamaraénekesnél (aki később Bukaresttől Stockholmig számos közös koncertturnénkon dalaim kiváló előadójának bizonyult) Aschauban, valamint Nossal asszonynál Salzkammergutban vendégeskedtünk, Andrian bárón keresztül jutott el hozzám a meghívás Bécsbe, ahol 1919 októberében Franz Schalk vezénylésével került sor a "Béka" [Német szójáték: Frosch = béka, de egyszersmind az Árnyék nélküli asszony, a Frau ohne Schatten címének rövidítése is. A ford. megj.] első, ragyogó bemutatójára nagyszerű szereposztásban (díszlet: A. Roller, rendező: Wilhelm Wymetal, Császár: Karl Oestvig, Császárné: Mari Jeritza, Dajka: Lucie Weidt, Färberin: Lotte Lehmann, Barak: Richard Mayr). , hogy azután a mű az első nagy sikert követően megkezdje hosszadalmas kálváriáját a német színpadokon. Mivel Bécsben a megerőltető szólamok és a díszletezés nehézségei miatt többször mondták le, mint ahányszor játszották, az opera már a második színpadon (Drezdában) is akadozott, ahol szcenikailag olyan elégtelenül készítették elő - időközben a derék Eva von der Osten hangja a fölöttébb drámai szerepekben csúnyán megkopott -, hogy a főpróba után arra kellett kérnem Seebach grófot, halasszák el néhány nappal a premiert. A Fritz Reiner vezette ragyogó zenekar ellenére az előadás nagyon megsínylette a szerepéhez nem méltó Färberint - egyszóval nem volt teljes az öröm!
Súlyos hiba volt ezt a szereposztás szempontjából oly problematikus és szcenikailag annyira igényes művet közvetlenül a háború után közepes vagy kisebb színházakra bízni. Mikor egyszer később Stuttgartban láttam a háború utáni olcsó kellékeket, megértettem, hogy a mű nem sok sikert arathatott. Ám végül mégis érvényesült, és különösen a bécsi illetve salzburgi előadás (Clemens Krauss - Lothar Wallerstein), majd utoljára a müncheni (Clemens Krauss -Rudolf Hartmann - Ludwig Sievert) nagy hatást keltett, s elsősorban művészi körökben tartják legjelentősebb alkotásomként számon.

Intermezzo
A fejesugrás a romantikus mesébe, az Árnyék nélküli asszony nehéz anyaga, mely erősen igénybe vette a fantáziámat, újból felébresztette bennem a vágyat egy modern, teljességgel realista opera iránt, melynek tervét titokban már régóta dédelgettem, s a Dr. Krecke szanatóriumában töltött nyolc nap alatt meg is írtam az Intermezzót, miután szándékomat előzőleg már közöltem Hermann Bahrral, és megkértem, írjon nekem belőle librettót. Bahr el is készítette a vázlatot, de végül kijelentette: "Ezt csak Ön tudja megírni." Úgy is lett. Ez az ártatlan kis élmény a következő dicséretre ösztönözte Reinhardtot: az Intermezzo olyan jól sikerült, hogy a maga részéről minden további nélkül akár recitatív prózai komédiaként is bemutatná.
(1942)

(Szegzárdy-Csengery Klára fordítása)