Emlék
Szvjatoszlav Richterről nagyon nehéz történetet mondani, mert magáról sohasem beszélt. Így csak a hangversenyeiről és a lemezeiről ismerhetjük meg Richtert, a muzsikust - és talán az embert is. Így lehet megismerni azt a személyiséget, ahogy a zongorához ül, a póztalanságot, ahogy játszik, és azt a gyerekes csodálkozást, ahogy a tapsokat fogadja. Ebben hasonlít Casalshoz, aki minden meghajlásnál elsuttogta a "köszönöm", "merci" szót. Mégis van egy kis történetem Richterről, ami - ha rövid is - jellemzi őt mint nagy művészt és mint embert is. 1958-ban Richter részt vett a Bartók Fesztiválon, amelyre műsorul Bartók 2. zongoraversenyét választotta. Az első ösztönzést Bartók zsenijének a tanulmányozásához Fischer Annie-tól kapta, akitől Bartók 3. zongoraversenyét hallotta. A 2. zongoraverseny partitúráját pedig Ferencsiktől kapta. Amikor Budapestre érkezett, jó pár nappal a hangverseny előtt, úgyszólván senkivel sem érintkezett, lemondott sajtófogadást, meghívásokat, rádió- és televíziószereplést, gyakorolt reggeltől estig. Már az első zenekari próbán tele volt a levegő villamossággal, és órák alatt elterjedt a hír, hogy a hangversenyen óriási művészi élményben lesz része a közönségnek. Így is történt. A démoni erővel, viharos lendülettel előadott zongoraverseny után olyan tapsvihar tört ki, amilyennel a legnagyobb világsztárokat is ritkán ünneplik. A hangverseny után a margitszigeti Nagyszállóban egy kis fogadáson találkozott a művész a budapesti zenei világgal. Amikor Richtert az előcsarnokban fogadtam és melegen gratuláltam, azt mondta: "Higgye el, nem vagyok megelégedve magammal. Ha legközelebb eljátszom Budapesten ezt a csodálatos művet, már jobban fog menni. A budapesti előadás után Moszkvában többször el fogom játszani." Ez meg is történt, hatalmas sikerrel.

(Kun Imre - rádiónyilatkozat, 1969)

Interjú Moszkvában
Operánk közelmúlt moszkvai vendégszereplésének bemutatkozó előadásán ott ült a hetedik sorban Szvjatoszlav Richter, a zongorajáték kivételes nagysága, mellette felesége, a daléneklés igényes művésze, Nyina Dorliak. S azután valamennyi bemutatónkon ott láttuk a művészházaspárt. Richter a Bartók-mű főpróbájára is eljött, kezében a "Kékszakállú" partitúrájával. Az előadások szünetében bement az öltözőkbe, és külön-külön elismerését fejezte ki a magyar művészeknek.
Megkértem, szenteljen tíz percet arra, hogy válaszol néhány kérdésemre. - Miért tíz percet? Szívesen többet is. Magyarokkal és magyar muzsikáról mindig szívesen beszélek. Keressen fel a lakásomon: Brjuszov átjáró 8-10, hetedik emelet. Csak vigyázzon, mert építkeznek.
Csakugyan nem olyan egyszerű megtalálni a Gorkij utca csendes mellékutcájában a bejárati kaput, másik utca felől van most a bejárat. Richter neve azonban jó iránytű. Az első, találomra megkérdezett járókelő elvezet az ideiglenes kapuig, onnan a liftes néni a lakásajtóig. Richter személyesen nyit ajtót, bevezet a szobába, amelyről az ő baráti szívességén, csendes, megnyerő beszédén túl egy zongora, két mindig újból megtelő konyakospohárka és sok könyv képe maradt meg bennem - bizonyos, hogy örökre. A tíz percből másfél óra lett. Akkor is csak azért szakadt vége a beszélgetésnek, mert éreztem, nem illik ennél több időt elvenni a világ egyik legnagyobb előadóművészétől. Ő azt mondta erre, hogy csacsiság. S mit mondott még?
- A találkozás a magyar muzsikával jelentékeny esemény életemben. 1954-ben, majd az idén télen, mikor az önök nagy kultúrájú közönsége megismerkedett velem, én is a lehető alapossággal megismerkedtem a magyar zenekultúrával. Nagyon jól emlékszem például egy ötvennégyben hallott Fidelio- előadásra, különbet nem hallottam még. Akkor ismertem meg a nagyszerű Báthy Annát, Simándy Józsefet és Ferencsik János kivételes karmesteri képességeit. Örülök, hogy rövid idő múlva a Bartók-versenyművet vele együtt szólaltatjuk meg Budapesten. Remélem, sikerül majd, bár Bartók művének játéka éppoly megtisztelő, mint amilyen nehéz feladat...
- Az új zenébe most tanulok bele. Hindemith kamarakoncertjét már játszottam Prágában és Moszkvában. Kibővítem Sosztakovics műveiben való jártasságomat, tanulom a lengyel Szymanowski harmadik szonátáját, a cseh Janáček Concertinóját, s néhány más művet. Bartók azonban külön fejezet nálam. Hatalmas felfedezés, amelyhez még sok művésznek el kell jutnia
. - Azelőtt a magyar muzsika bennem jóformán csak Liszttel függött össze, akit nagyon szeretek, s mellesleg Bartókkal sokban rokonnak tartok. Korunknak ezt a nagy magyar zenei lángelméjét azonban lényegében csak magyarországi utaim óta ismerem. Nálunk általában csak most kezd ismertté válni. A magam részéről igyekszem meggyorsítani ezt a folyamatot. A Tizenöt magyar parasztdalt már felvettem állandó műsoromba, és sokszor játszottam a Szovjetunióban és egyebütt. Anatolij Vegyernyikovval nagy sikerrel mutattuk be Moszkvában a két zongorára és ütőhangszerekre írott Szonátát is, amelynek kottaanyagát Magyarországról hoztam magammal.
- Úgy vélem, hogy Bartók Béla művészetének sorsa hasonlatos Beethoven, Schumann, Muszorgszkij művészetének sorsához. Győzelméhez bizonyos idő szükséges. Azt hiszem, most jön el az ő nagy sikereinek az ideje. Nagyon boldoggá tesz, ha ehhez én is hozzájárulhatok, ezúttal a második zongoraverseny eljátszásával. Budapest után, még ebben az évben Moszkvában is bemutatom ezt a koncertet. Bartók az utóbbi évek egyik legnagyobb zenei élményével ajándékozott meg. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy az önök Bartók Fesztiválján játszom, s ennek megfelelően készülök a feladatra. ...

(Rajk András - Népszava, október 1.)

Interjú Budapesten
A délutáni órákra vártuk Szvjatoszlav Richtert, korunk egyik legnagyobb zongoraművészét Budapestre, de jó néhány órával előbb érkezett. Már reggel a Margitszigeti Nagyszállóban volt, s azonnal a szobájába vitetett zongorához ült. Gyakorolt, gyakorolt megállás nélkül, s a fárasztó szellemi munkának csak a rövid étkezés vetett kis időre véget. Aztán újabb munka, próba mindaddig, amíg az újságírók délután félbe nem szakíttatják vele a gyakorlást.
Kisfiúsan kedves mosolyával elnézést kér, csak rövid ideje van, mert "sokat kell még dolgozni ezen a művön". Tudni kell ugyanis, hogy a Bartók Fesztivál fénypontjaként, a zárókoncerten, amelyet Ferencsik dirigál, Richter Bartók 2. zongoraversenyét játssza majd.
- Most játszom ezt először, és nagyon izgulok. Nyár óta gyakorlom, de erre semmi sem elég. Megható művészi alázattal mondja ezt. Tisztelet csendül ki szavaiból, mikor korunk e nagy komponistájáról beszél. De ebben az izgalomban a nehéz és félelmetes zenetudást igénylő zongoraverseny mellett benne van Richter egyénisége is: a hatalmas igény önmagával szemben, az állandó elégedetlenség, még akkor is, amikor tapsvihar tombol a koncertjein.
- Játszott már más Bartók-művet is?
- Anatolij Vegyernyikovval előadtuk a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátát, és játszottam már kisebb zongoradarabjait is - de a jövőben még sokat szeretnék játszani tőle.
- Februárban volt nálunk utoljára. Hol járt azóta?
- Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, és természetesen a Szovjetunióban koncerteztem sokat.
- És Budapest után?
- Hetedikén utazom el, közvetlenül a koncert után ismét Lengyelországba megyek, majd visszatérek Moszkvába. Újabb koncertjeimre készülök, Dvořák és Janáček versenyműveire.
- Milyen zenét szeret legjobban?
- Mindegy, csak jó legyen, akár klasszikus, akár romantikus vagy modern, egyformán szeretem. Egyetlen kritérium: valóban jó zene legyen...
Azután a magyar Operaház moszkvai vendégszereplésére tereljük a szót, hiszen tudjuk, hogy ottani előadásainknak mindennapos vendége volt. Most arról beszél, mennyire szereti a Kékszakállút, s elmondja, hogy februárban két ízben is megnézte a pesti Operaház Peter Grimes-előadását. Nagyon, nagyon tetszett - mondja, majd odaszól a mellette ülő Anoszov szovjet karmesternek:
- Ezt feltétlenül meg kell nézni! ...

(Gábor István - Magyar Nemzet, október 2.)

... Most, amikor először jött Bartókot játszani hozzánk, a beszélgetés természetesen a Mester művészetéről kezdődik közöttünk.
- A zenekari Concerto volt az első Bartók-mű, amit megismertem, amikor először jártam Magyarországon. Bartók jelentőségét és nagyságát akkor kezdtem felismerni. Azóta alkalmam volt minden jelentős alkotását hallani, a Divertimento és a Táncszvit kivételével. (A Divertimento most szerepelt Richter zenekari estjének műsorán.) Bartók zongoraműveit is sokat tanulmányozom, de nyilvánosság előtt még csak a két zongorára írt Szonátát és a Tizenöt magyar parasztdalt játszottam. A kétzongorás Szonátát két évvel ezelőtt mutattam be egyik kollégámmal Moszkvában. Bartók stílusában még sok minden idegen és szokatlan nekem, a parasztdalok előadásánál úgy éreztem, ismernem kellene a magyar népzenét ahhoz, hogy biztos legyek a dolgomban: egy hangsúly, egy rubato a helyén van-e, úgy ahogyan Bartók gondolta.
- A 3. zongoraversenyt többször hallottam Fischer Annie kitűnő tolmácsolásában, de hozzám - őszintén szólva - a második koncert áll közelebb. Először második és harmadik tétele tetszett legjobban, de most egyre inkább az első tételt kezdem megszeretni. Nagyon nehéz kompozíció, a szólistától valóban képességei legjavát kívánja. Különösen az első tétel kadenciája. Budapesten először játszom a művet, télen Moszkvában is bemutatjuk Ferencsik Jánossal.
- Igen kedves ajándékot kaptam legutóbb egy német hanglemezgyártó vállalattól: Bartók összes zongoraműveinek lemezfelvételét. Nagy örömet szereztek vele, odahaza majd sok haszonnal fogom hallgatni Bartók zongoramuzsikáját a legkiválóbb külföldi művészek előadásában. Néhány budapesti napomat arra is szeretném felhasználni, hogy az Operában megnézzem A csodálatos mandarin előadását. Legutóbb nem volt erre időm és alkalmam, feleségem elragadtatással beszélt a csodálatos produkcióról. A táncjáték zenéjéból készült szvitet Jan Krenz vezényletével hallottam Varsóban. Bartók egyik lenyűgöző, nagyszerű alkotásának tartom. (Másnap Richter valóban ott volt az Operában, a Mandarint legnagyobb budapesti élményének tekinti.)
Ezután másról kezdünk beszélni, olyasmiről kérdezem, amire, úgy hiszem, nemigen fogok választ kapni: a műhely, a mesterség titkairól. De szívesen és örömmel beszél róla.
Tudjuk, hogy bámulatos repertoárja van. ("Nincs a kezemben, az ujjaimban" - mentegetőzik szerényen.) Érdekelne, hogyan tanul, mi a módszere?
- Mindig hangszer mellett tanulok, sohasem zongora nélkül, a kottából. Tanulás közben a mozgásfunkciókat állandóan éreznie kell az embernek, hisz nem mindegy, hogy egy dallamot, egy futamot milyen kéztartással játszunk. Ezt csak gyakorlással lehet kitapasztalni. A zenei mozgásnak, a zene dinamizmusának át kell áramlania a szervezetbe, s ezt csak a hangszerrel való állandó kapcsolat teremtheti meg. Zongora nélkül, az asztal mellett nem érezheti az előadó. (Íme Richter zongorajátékának egyik titka, miért tud úgy "eggyé válni" a zongorával, mintha billentyűi, húrjai idegrendszerének részei lennének.) Egy példa a sok közül: ha a basszusban orgonapont van, s fölötte mozgékony futamok, a passzázsokat nyugodt testtartással kell játszani, csak akkor érzi a hallgató is, hogy az alap szilárd és változatlan maradt. Ugyanígy, ha a mozgás gyors, de a harmónia azonos. Hisz a zenében harmóniai értelemben véve "nem történt semmi", s a harmónia stabilitását fizikailag, a testünkkel is éreznünk kell. De ha modulációk következnek, akkor szabadon mozoghatunk, hisz ez a dinamizmus a testtartásban is ki kell hogy fejeződjék.
- Ha valamilyen meglepő effektus következik, nem szabad rá előre gondolnunk. Az előadó maga kell hogy legjobban meglepődjék, amikor egy váratlan akcentus vagy harmóniaváltás következik. (S itt emlékeztetnünk kell az olvasót Richter Schubert-interpretációjára, s a Schumann-toccatára tavaszi hangversenyén. Állandóan azt éreztük közben, ő maga sem tudja, hová ragadja el a zene a pillanat hevében. Vagy nem így voltunk-e csodálatot és megdöbbenést keltő Liszt-játékával is?)
- A technikai stúdiumoknak nem vagyok ellensége, de én nem szoktam ujjgyakorlatokkal foglalkozni. Technikámat élő zenével, a művek tanulásával szereztem meg. Ehhez persze nagy belső energiára van szükség, nehogy a gyakorlás mechanikussá váljék. Bizony nem könnyű a feszültséget és intenzitást a fárasztó napi munkában is megőrizni. [...]

(Fábián Imre - Muzsika, 1958. december)

Beszélgetés a Margitszigeti Nagyszállóban
(A hangverseny utáni fogadáson több újságíró vette körül Richtert, hogy életéről, múltjáról, művészi elképzeléseiről faggassák. Hangfelvételt a művész ezúttal sem engedélyezett, egy vázába elrejtett mikrofon azonban megőrizte a jórészt németül folyó beszélgetés részleteit.)

- Milyen műveket játszott először gyermekkorában?
- Chopint. Úgy húszévesen léptem fel először. Nem zongorista akartam lenni, hanem karmester. Operákat játszottam. Aztán Moszkvába mentem.
- Kiket ismert a régi nagy orosz zongoristák közül? Rachmaninovot?
- Rachmaninov élt még az ifjúságom idején, de Amerikában.
- Rubinstein?
- Melyik Rubinstein?
- Arthur Rubinstein.
- Ő is Amerikában él... (nevet)
- Melyek a kedvenc darabjai?
- Soroljam?
- Legyen szíves.
- Több mint száz. Sőt, több mint kétszáz.
- Mégis, mindenkinek voltak kedvencei gyermekkorában. Önnek melyek?
- Gyerekkoromban A nibelung gyűrűje ciklus volt a kedvencem. Azzal foglalkoztam a legtöbbet. (Nevet.) Az istenekkel. Egyáltalán nem veszélytelen dolog.
- Moszkvában?
- Nem, Odesszában.
- Odesszában nagy művészek játszottak?
- No, nem. Nem nagy művészek, de művészek. És jó zenekar.
- Azután Moszkvába ment?
- Igen, 22 éves koromban Moszkvába mentem tanulni Heinrich Neuhaushoz.
- Heinrich Neuhaushoz? Ő él még?
- Igen, persze (nevet). De már öreg. Neuhaus csodálatos zongorista, tanárnak meg egészen rendkívüli. Amikor engem tanított, ereje teljében volt. Egyébként Karol Szymanowski unokaöccse.
- Sokáig tanult nála?
- Igen, sokáig.
- Fellépett Neuhaus-zal együtt?
- Az első nyilvános fellépésem egy vele közös koncert volt a Csajkovszkij Konzervatórium kamaratermében. Neuhaus a hangverseny első felében játszott, én a másodikban. Prokofjev-darabokat játszottam, a 6. szonátának ez volt a bemutatója.
- És nagy sikert aratott?
- Nekem a legnagyobb sikert az jelentette, hogy a jelenlévő Prokofjev elégedett volt. Három hónap múlva eljátszottam az ő vezényletével az 5. zongoraversenyét. Nem sokkal később Csajkovszkij zongoraversenyével is bemutatkoztam a konzervatórium nagytermében. Ez volt az első három jelentős fellépésem, aztán jött a többi.
- Milyen emlékeket őriz Prokofjevről?
- Eljátszottam a 6. szonátáját, azután a 7.-et, a 8.-at és a 9.-et, amit nekem ajánlott. Mindig a közelében voltam...
- Egy előadóművész az évek folyamán specializálódik bizonyos stílusra vagy egy-egy szerző műveire...
- (közbevág) Nem, nem, én mindent játszok, mindenfajta stílust!
- Magyarországon kívül járt másutt is külföldön?
- Voltam Csehszlovákiában, Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában. És Kínában. Pekingben, Sanghajban, Kantonban és Tiencsinben.
- Milyen a zeneélet Kínában?
- Nagyon élénk! Óriási hangversenytermek vannak, körülbelül 3.000 férőhelyesek. Nekem túlságosan nagyok. De csodálatos az akusztikájuk... És van a kínaiaknak egy egészen kivételes zongoristájuk: Fu Csong. Lengyelországban él, ott is tanult. 24 évesen húsz zongoraversenyt játszik, köztük Mozart zongoraversenyeit. Igen, Mozart zongoraversenyeit. Kivételes tehetség.
- Kik a kedvenc zongoristái?
- Erre nem tudok becsületesen válaszolni. Ahány ember, ahány művész, annyiféle tehetség. Itt van például nálunk Szofronyickij. Talán ő játszott a legszebben Schumannt. Gyönyörűen... A fiatalok közül három nevet említhetek: az egyik Fu Csong, akiről már beszéltem. A másik egy kanadai zongorista, Glenn Gould. Egészen kivételesen játszik Bachot és kortárs zenét: Hindemithet és másokat. Romantikusokat nem. De Bachot nagyon jól! A harmadik a Csajkovszkij verseny első helyezettje, Van Cliburn. Ő épp a fordítottja Gouldnak - egy igazi romantikus! Gigantikusan romantikus! A legfiatalabbak közül ott van Ashkenazi. Erős tehetség. De többet játszik, mint amennyit megélt. Minden rendben van nála, minden jó, de még élnie, tapasztalnia kell.
- Beszéljünk Önről. Hogyan él? Hol töltötte a nyarat?
- Az Oka folyó partján van egy kis házacska. Ott laktam nyáron, közel a vízhez és távol az emberektől, 4 kilométernyire a falutól. Csak a természet vett körül, erdők, mezők, levegő... Ezt nagyon szeretem. Természetes, egyszerű, semmi zavarosság, semmi bonyodalom. Meztelenül lehet fürödni. Ha vihar jön, az ember egészen közel kerül az elemekhez: a ház fából épült, amikor kopog rajta az eső, olyan benne lenni, mint egy álomban.
- Hogyan viszonyul a többi művészethez, mit jelent Önnek a festészet, az irodalom?
- Nagyon sokat. Különösen a festészet. Nagy tisztelője vagyok Rippl Rónai művészetének. Sok más szép kép van itt a Galériában, de ő nekem valahogy különösen sokat jelent.
- Látta a Szépművészeti Múzeumban El Greco képeit?
- Igen, persze, még az előző alkalommal, amikor itt jártam. El Greco egyike a legkedvesebb festőimnek. Csodálatos Rembrandtok is vannak itt. Az a kis kép a rabbiról, a belső megvilágítása - gyönyörű... Sajnos most nem volt időm múzeumokba menni.
- És az irodalom?
- Sokat olvasok. Dosztojevszkijt, Csehovot, Tolsztojt - de inkább Csehovot, mint Tolsztojt (nevet). És mindenekelőtt: Gogolt.
- Ez azt jelenti, hogy Csehovot többre tartja Tolsztojnál?
- Nem, ezt így nem mondanám. Egyszerűen jobban szeretem. Tolsztoj persze nagyszabású, a Háború és béke tökéletes, az Anna Karenina és a többi - óriási alkotások, de előfordulnak kevésbé sikerült részletek, és vannak Tolsztojnak rossz művei is. És eléggé szörnyű dolgokat írt össze zenéről és irodalomról... (nevet)
- Mi a véleménye Thomas Mannról?
- Nagyon szép regényei vannak. Szépen megcsináltak.
- Túl szépen?
- Igen, túl szépen... (nevet) Van egy író, akit nagyon szeretek, bár kicsit nehéz olvasni: Marcel Proust. Nagyon közel áll hozzám. Rendkívül mély, amit ír, és nagyon igaz. Lehet az egészen más élet, amivel az olvasó Proust regényeiben találkozik, de úgy írja le, hogy az ember tökéletesen át tudja élni, tökéletesen bele tud helyezkedni abba a másik életbe. Ahogyan a gyermekkori benyomásokat leírja, az csodálatos, sokszor el kell olvasni. A mi irodalomunkból - tehát a szovjet irodalomból - Solohovot kell megemlítenem. A regényei nagyszerű, költői alkotások.
- És hogyan viszonyul a költészethez?
- A költészet kis forma - nehezebb közelférkőzni hozzá... Szeretem, de nem annyira, mint a prózát.
- Csak Budapesten járt nálunk vagy eljutott Magyarország egyéb városaiba is?
- Amikor először itt jártam, Győrben is volt egy koncertem, azután elvittek Visegrádra, és voltam egy nagyon szép kisvárosban Budapest környékén - Szentendrén.
- Úgy járkál egy idegen városban, mint egy turista?
- Tulajdonképpen igen. Igyekszem előre eltervezni, mit fogok megnézni. És próbálom úgy beosztani az időm, hogy a gyakorlásra is jusson és másra is...
- Meséljen még magáról! Hová szokott járni a múzeumokon kívül?
- Egyszer voltam futballmeccsen! Nagyon izgalmas meccs volt, a Dinamo játszott és a ... - a másik csapatra nem emlékszem, talán a Central Arme ... (segítenek: a CDK) - igen, a CDK. Számomra főleg a közönség volt érdekes, annyira lelkesedtek, hogy az elmondhatatlan. Elkezdett esni az eső, de ez semmit nem számított. Én közben szomorú lettem, mert az egyik csapat nagyon vesztésre állt, de aztán a második félidőben azok kezdtek nyerni, tehát minden rendbe jött.
- De melyiknek drukkolt?
- Azt nem tudom. (Általános nevetés)

(A Magyar Rádió hangarchívuma - lejegyezte Papp Márta)

Sajtóvisszhang, kritikák
[...] Zenetörténeti pillanat volt, amikor Richter ezen az estén leült a zongorához -- az előadóművészet krónikájának egy fényes lapja tárult fel. S mily boldogító tudat, hogy a 2. zongoraverseny Richter interpretálásában nem enyészett el a semmiben nyom nélkül, mint valaha Liszt Ferenc csodálatos zongorajátéka, hanem elektromos korunk jóvoltából a Rádió, a magnetofon örökre megőrzi és bármikor reprodukálhatja. [...]

(Szenthegyi István - Muzsika, 1958. december)

[...] A hangverseny legnagyobb élménye a 2. zongoraverseny előadása volt. Szvjatoszlav Richter, ez a nagyon nagy és nagyon kivételes szovjet zongoraművész, életének első hatalmas Bartók-tolmácsolásával az avatottak körébe lépett. Zongorahangjának tüneményes színei és az a bátorság, amellyel a teljes zenekar elkülönült, differenciált hangzási tömbjeivel versenyre kelt: valósággal elképesztő hatású volt. Játéka ragyogó koloritjának érzéki pompája, harsány fortissimói, fülledt pianisszimói helyenként szinte a maláj gamelán-zenekar különleges hangzását, csengettyűk, dobok és gongok színét zendítették meg a zongorán. Azt a hangzást, amely Bartókhoz igen közel állott, s amelynek a saját zenei nyelvébe való átültetését, áttételét tudatosan is megvalósította. [...]

(Raics István - Népszabadság, október 8.)

Valahányszor nálunk járt, ahányszor zongorázását hallgattuk, mindig felötlött bennünk az óhaj: mi lenne, ha Richter egyszer Bartókot játszana? [...] És íme, most eljött hozzánk, hogy a Bartók Fesztivál záróhangversenyén először játssza el a 2. zongoraversenyt. Nem a harmonikus, stílusában leszűrtebb, letisztultabb harmadik koncertet, hanem a két alkotókorszak határán keletkezett második zongoraversenyművet, amelyben már ott a jövő ígérete, de még benne izzik az új kifejezés, az új utakat kereső zeneszerző nyugtalan szenvedélye; amelyben egy - mindenkiért és mégis mindenki ellenére - új útra térő, múltba néző, de egy tisztább világba tekintő magányos zseni vet számot önmagával, azzal a merész és kíméletlen bátorsággal, amely csak a legnagyobbbak sajátja. Nem véletlen, hogy Richternek épp ez a Bartók-mű a legkedvesebb, az ő hasonlóan nyugtalan, szenvedélyes természetéhez ez a kompozíció áll a legközelebb.
Hisz első tételének barokkos concerto-dinamizmusa, s az utolsónak a ritmus ős-erejét felszabadító lendülete az ő művészetének legjellemzőbb tulajdonságait kívánja az előadótól, azt, amit Richter játékában oly sokat csodáltunk: a ritmus tökéletességének élményét és zongorázásának elementáris energiáját. Emberfeletti technikai nehézségei eltűntek a megvalósítás lehetőségeit szinte felülmúló richteri tolmácsolásban. Az I. tétel kadenciája - túl minden zongoratechnikán - már úgy hatott, mint egy varázslat. És íme, újra előttünk a bizonyság: az igazán zseniális muzsikus tévedhetetlenül talál rá a helyes megoldásra akkor is, ha nem volt még alkalma a stílus megismerésében elmélyednie. Sehol egy hangsúly, egy lassítás vagy fokozás, ami ne lenne a helyénvaló, minden tökéletes és mintaszerű. A 2. tétel indításában a kivételes, nagy művészet erejének voltunk tanúi, amikor a hangszer már az emberi hang kifejező erejével szólal meg, mint élő, érző organizmus. A panaszos, szívbemarkoló Adagio után milyen döbbenetesen kelt életre a gyors középrész éjszakai világa, fantasztikus látomásaival, titokzatos, sejtelmes hangjaival és rikoltásaival, tücsök-cirpelésével. Majd, amikor tovatűnt a vízió, milyen megrendítő magányossággal hangzott fel újra a kezdő téma, a magyar népi parlando-dallamok kérő, könyörgő, követelőző hangján, mintha évszázados fájdalomról, elhagyatottságról, magáramaradottságról panaszkodna...

(Fábián Imre - Film Színház Muzsika, október 10.)

Szvjatoszlav Richter szereplése, s a 2. zongoraverseny marad az est központi élménye. A darab maga azért is, mert a Bartók-életműnek ezt a teljes értékű remekművét annyira ritkán - érthetetlenül és indokolatlanul ritkán - hallani nálunk: alkalomról-alkalomra még mindig a közönség számottevő rétegeinek jelent új megismerést és felfedezést. S azért is, mert sokak számára bizonyára most, az interpretálásnak ezen a hőfokán nyilatkozott meg igazán először, teljes jelentőségében és súlyával. De talán új vonásait fedezhették fel azok is, akik már régebbről magukkal hozták a mű élményét.
Richternek itt új területet kellett meghódítania: először hallottuk - legalábbis személyes közelségből - Bartók-interpretátorként. Játékában, tudjuk, van valami megnevezhetetlen meggyőző erő, akkor is, ha - a mondanivaló hallatlanul felelősségteljes és gondos tolmácsolása mellett - a maga személyes közlésmódjának lenyűgöző nyelvére transzponálja a tőle távolabb eső lelkiség megnyilvánulásait. Ott is, ahol stiláris értelmezését vitathatónak találták, ahol úgy látszott, hogy kevésbé otthonos területen mozog, alig lehetett vita a lényeg megoldását illetően. Vajon Bartók-felfogásánál felmerülhet-e egyáltalán a stiláris értelmezés vitathatósága? Akik a múlt évad egyik rádióközvetítésében a Parasztdalok sorozatát Richter előadásában hallották, talán még valamennyi joggal állapíthatták meg, hogy nem minden vonatkozásban hű Bartók-tolmácsolás: hiszen Richter máshonnan nemigen ismerhette az ott feldolgozott népdalokat; nem a magyar népzene speciális anyanyelvén nevelkedett.
A 2. zongoraverseny azonban egyetemesebb világ: népisége is szélesebb és mélyebb gyűjtőmedencéből, elemibb és időtlenebb forrásokból táplálkozik. A "keleti és nyugati szintézis" nagy művei közül való; "keleti" nemcsak melodikájában és ritmusaiban, hanem abban az eszmei értelemben is, ahogyan a Csodálatos mandarin óta Bartók annyi nagy alkotásából hangzik: a természeti ember elementáris érzésvilágának, a természet és ember ősi testvériségének deklarációja. Gondoljunk arra, hogy a Cantata profana szomszédságában keletkezett, s Adagiója talán a legnagyobb szabású "Éjszaka zenéje" Bartók életművében! Éppen az elementáris és lobogó szenvedélyek olyan megtestesítőjének ne volna ösztönösen ismerős és otthonos világ, amilyen Szvjatoszlav Richter?
Nem tudjuk, milyen mértékben vezette a mű stiláris kérdéseinek tisztázásában örökké éber érdeklődése, tanulni kész, megismerésre vágyó szenvedélye; de mintha valami tévedhetetlen ösztön is a helyes útra irányította volna! Bartók saját előadásával e sorok írójának sajnos nem áll módjában összehasonlítani Richterét: lehet, hogy Richteré szélsőségesebb, az intenzitás fokozásában végletesebb. De aki Bartók zongorajátékát, előadóművészetét akár csak felvételekből is ismeri, érezheti, hogy Richter játéka stílusával, acélosan tiszta tónusával nem áll tőle távol.
Mint ahogy nagy koncepciójával és világos logikájával is szorosan közelében jár. Az európai muzsikus alapos tudásának, felkészültségének és biztos ízlésének is végtelenül fontos szerep jut itt. Mert persze teljes mértékben "nyugati" is ez a zene - megjelenési formájában magába olvasztja a keletit a concerto hagyományos-modern nyugat-európai formaelvével, szonáta-, híd- és rondó-formáinak tükröztető szimmetriáival, s hihetetlenül bonyolult és kifinomult művességével. Hogy ebben az organikus rendszerben Richter - bizonyára az első pillanattól fogva - olyan biztonsággal igazodik el, hogy minden eddigi benyomásnál plasztikusabban tárja elénk az egész építményt, szinte nincs mit csodálkoznunk: eddig is a forma egyik legnagyobb művészeként ismertük.
Richter egyénisége mindvégig átizzott ezen a Bartók-interpretáción, de úgy éreztük, egy pillanatra sem szűnt meg Bartók-tolmácsolás lenni. Ritmusának megingathatatlan határozottsága, konvulzív lendülete, az egésznek markánsan férfias alaptartása mind Bartókra jellemző, Bartókhoz méltó vonás; s a finom ecsetvonások sem hiányoztak belőle: aki csak a nyitó tétel második témacsoportjának kontraszt-témáira, a tört akkordok füzérére gondol, vagy az Adagio éjszakai monológjának csilingelő visszhangjaira, emlékezni fog rá, hogy Richter csodálatosan gyengéd finomsággal reagált a Bartók-muzsika leheletnyi rezdüléseire is. Nehéz lenne előadásának egyik vagy másik részletét külön kiválasztani; szubjektív véleményként mondhatjuk legfeljebb, hogy a hangverseny estéjén talán a középső tétel Prestójának démoni, fojtott villódzása, suhanása volt lélegzetelállító élmény.
"... nem zenekarral kísért zongorára, hanem zongorára és zenekarra ..." gondol Bartók; tehát: "szólistának és zenekarnak teljesen egyenrangú szerepet szántam..." Különösen vonatkozik ez a 2. zongoraverseny szélső tételeinek koncertáló fúvósállásaira, legfőképp pedig a fúvósok és ütőhangszerek együtteséből álló első tételre. Érzékeny fúvós szólóival és roppant kényes ritmus- és összjáték problémáival a modern zene rendkívül nehéz feladatai közé tartozik a 2. zongoraverseny. Sokkal több előkészületet igényelne, mint amennyire az Állami Hangversenyzenekar zsúfolt munkaprogramja mellett idő juthatott: a zenekar bizonyára ezért nem lehetett mindenütt egyenrangú társa a zongoraszólónak. [...]

(Kovács János - Filharmónia Műsorfüzet, október 20.)

Richter naplójából*
(Bejegyzés 1990 elején, Bartók 2. zongoraversenye 1958-as budapesti felvételének meghallgatása után)

Újra ez a Bartók 2. zongoraverseny; már kezd az idegeimre menni. A felvétel minden kétséget kizáróan sikerült. Ekkor játszottam először, és emlékszem arra a sokkra, amikor Kodály Zoltán megjelent a művészszobában a színpadra lépésem előtti pillanatban.
Mégiscsak van benne egy durva hiba: a trombita gikszere a magas C-nél, a második tételben (de úgy tűnik, ez kijavítható a montírozásnál). Nyolc ismétlésünk volt; a zenekar és Ferencsik kitűnő.

Richter emlékezéseiből (1995-1997)**
Bartók 2. zongoraversenyét Budapesten a kiváló karmester, Ferencsik János vezényletével játszottam. Létezik egy felvétel erről a koncertről. Sajnos nem lehet megjelentetni lemezen, mivel a második tétel gyors része után, amely egy magas C-re végződik, a trombita óriási gikszert csinált. Amikor megmutatták nekem a már retusált, a koncert és a próbák felvételeiből montírozott anyagot, észrevettem, hogy a trombitának ezt a szerencsétlen hangját nem sikerült kijavítani; így nem engedélyeztem a kiadást.

_____________
* Bruno Monsaingeon: Richter. Ecrits, Conversations.
Van de Velde /Actes Sud / Arte 1998, 370.
** Uo., 132.