Az utóbbi néhány évet Magyarországon joggal nevezhetjük a vonós- és kamarazenekarok fénykorának. Viszonylag rövid időn belül megszámlálhatatlan önálló együttes alakult, nem szólva a nagyobb szimfonikus zenekarok tagjaiból formálódott kamaraegyüttesek egyre gyakoribb fellépéseiről. Ez a hihetetlen fellendülés, a jelenlegi virágzás, azt hiszem, meglehetősen instabil, fedezet nélküli. A populációbiológia alapvető törvényei szerint ugyanis az eszkimók számának ilyen nagy mérvű növekedését vagy a fókák hasonló mértékű elszaporodásának kellene ellensúlyoznia, helyesebben megelőznie és előidéznie, vagy pedig kis idő múltán a gyengébbeknek elkerülhetetlenül pusztulniuk kell a természetes szelekció működése szerint. Míg e kiválasztódás le nem zajlik, én mindenesetre gyanakszom, és eredendően több bizalommal viseltetem azok iránt a zenekarok iránt, amelyek még a magyar zeneélet Nagy Bummja előtt jelentek meg, tehát már hosszabb távon bizonyítottak. A Budapesti Vonósok ilyen együttes.
A mostani Haydn-fesztivál péntek esti nyitókoncertjén (július 2.) elsőként Haydn 59-es számú, A tűz címmel ismert szimfóniája szólalt meg jó, de nem lehengerlő előadásban. Ügyes ötlet volt a menüett triójának élénk tempója, sikerült megoldani a lassú tétel döntő pillanatát, a több percnyi tiszta vonóshangzás után szinte berobbanó gyönyörű fúvósakkordot is. Az összjátékban azonban időről időre akadt egy-egy apró baki, s ez megakadályozta, hogy egészen gondtalanul, csak a zenére figyelve dőlhessek hátra székemen. Az est másik Haydn-száma, az ugyancsak A-dúr hangnemű Scherzando (e rejtélyes terminusról kiderült, hogy ezúttal négytételes művet, tulajdonképpen kis terjedelmű szimfóniát jelöl) hasonló benyomást keltett. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy a Haydn-fesztivál nyitó-hangversenyén a két, mellesleg megint csak A-dúr hangnemű Mozart-mű szólalt meg kidolgozottabban.
A Hegedűversenyben tetszett Ágoston András színgazdag játéka, bár intonációját gyakran magasnak hallottam, olyannyira, hogy néhány perc elmúltával már nem is annyira technikai, mint inkább hangolásbeli problémára kezdtem gyanakodni. Különösen imponált a magas fekvések mérnöki pontossággal kidolgozott megközelítése és a zárótétel "magyaros" epizódjának szabad ritmusú, szinte improvizációként ható megszólaltatása. (Utóbbi részlet még hatásosabb lehetett volna, ha a szólistához idomulva a zenekar is valamivel erőteljesebben, húrszaggatóbban játssza a maga "törökös" témáját.) Bizonyos díszítőelemek sztereotip használatát azonban talán érdemes volna Ágoston Andrásnak újragondolnia: a mind mennyiségét, mind intenzitását tekintve mérsékeltebb vibrato, vagy a lehetőleg felülről indítandó trilla ma már korántsem tekinthető csupán a historikus előadás alapkövetelményének.
A hangversenyt záró K. 201-es A-dúr szimfónia magabiztos előadásán érezhettük, hogy gyakran játszott repertoárdarab. Főként a finálé sodrása ragadta magával a közönséget, a zenekar pedig két hasonlóan száguldó ráadással, a Kis éji zene és az F-dúr divertimento (K. 138) egy-egy tételével hálálta meg a kitörő tapsot.
Szombat este (július 3.) a Budapesti Vonósok tagjaiból alakult kisebb együttesek kamarahangversenyét hallgathattuk. Haydn op. 33/2-es Esz-dúr vonósnégyesének előadása kifejezetten tetszett, bár feltűnő volt, hogy épp a játékosok legmegragadóbb egyéni agogika-kísérletei találtak kevés megértésre a társak elszántan egyenletes metrikájú kíséretében. Hatásosan szólalt meg viszont a mű záró poénja: Haydn bizonyára elégedett mosollyal nyugtázta volna a közönség soraiban több helyütt felhangzó kuncogást.
Kevésbé tudott magával ragadni Beethoven Geister-triója, mindenekelőtt a három hangszer billenékeny egyensúlya miatt. Bánfalvi Béla és Botvay Károly finom, de karakteres játékához Székely Istvánnak nem sikerült egyenrangú harmadik pólusként csatlakoznia. A zongora mindvégig mintha egy csukott bőröndből szólt volna, és olykor csupán a két vonós mellé szegődő continuo-hangszerként hatott. Szívesen írnám persze mindezt a számomra ismeretlen márkájú, ráadásul csupán félig nyitott hangszer rovására, de néhány hónapja hallottam Székely István szólóestjét a Rádió Márványtermében, és ott játéka a teljesen felnyitott zongorán is hasonlóan szürke összhatást keltett. Tehát mégiscsak a billentésben és a pedálhasználatban lehet a hiba.
Az est fénypontja így vitathatatlanul Mendelssohn Oktettje lett, ez a szólamok sűrű szövését tekintve egyedülálló mű, melyet épp e tulajdonsága folytán megszólaltatni is egyedülállóan nehéz. Ezúttal világos, egészen áttetsző előadásban hallhattuk, igazolva a nyilvánvaló tételt, hogy ha egy jó zenekar jó muzsikusaiból akár tetszőlegesen kiválasztunk néhányat, jó kamaraegyüttest kapunk. Ágoston András az első hegedű szólamában vonta magára ismét a figyelmet - kamarazenéről lévén szó, itt-ott tán túlzottan is. Ezt a nyaktörő és csuklófájdító hegedűszólamot azonban kevésbé látványos virtuozitással valószínűleg egyáltalán nem is lehet lejátszani.
A szombati kamaraest a maga Beethoven és Mendelssohn-számaival már kicsit távolodni látszott egy Haydn-fesztivál kézenfekvő tematikájától. A vasárnap esti hangverseny (július 4.), talán épp helyreállítani próbálván a megbillent kronológiai egyensúlyt, kissé korábbra nyúlt. A szünet előtt a három legismertebb Bach: Johann Sebaltian, Carl Philipp Emmanuel és Johann Christian egy-egy művét hallhattuk. Ez a visszatérés a barokkhoz nem volt igazán kedvemre való. A Budapesti Vonósok kiérlelt, fényes hangzásánál e stílusban ma már egyértelműen vonzóbbnak érzem a kifejezetten régi zenére specializálódott együttesek tán kevésbé "szép", de zenei tartalomban, akcentusokban annál gazdagabb játékmódját. Az erőteljes gesztusok hiányát ezúttal nem is elsősorban a 3. brandenburgi versenyben éreztem, hanem C. Ph. E. Bach h-moll szimfóniájában: e mű valóban autentikus előadásának érzésem szerint határozottabban hangsúlyoznia kellene a kifejezetten a meghökkentés szándékával beiktatott váratlan fordulatokat.
J. Ch. Bach F-dúr oboaversenyében aztán megint otthon érezhette magát közönség és zenekar egyaránt. Lencsés Lajos szenzációsan játszotta a szólót - olyan behízelgően érzéki hangon, hogy a mű valós kompozíciós értékénél sokkal jobb benyomást keltett. S hogy korántsem csupán véletlenről volt szó, bizonyította, hogy a szólista ugyanezt a varázslatot a szünet után Hummel oboára és zenekarra írott variációsorozatában is megismételte. (A Bach-ráadásban pedig csupán azért nem, mert Johann Sebastian nem szorul ilyenfajta segítségre.) Lencsés játéka nem a szó hagyományos értelmében virtuóz, nem tüntet a gyors futamok füllel alig felfogható, villanásszerű megoldásával. Előadása inkább a hosszú dallamívekre összpontosít, azokat tárja elénk a melódia legapróbb fordulataira is érzékenyen reagáló muzikalitással. Az ehhez szükséges, látszólag végtelen vitálkapacitás azonban, fúvós hangszerről lévén szó, éppoly ritka virtuóz adottság, mint az ujjak általában több figyelemre méltatott fürgesége.
Zárószómként Haydn napszak-szimfóniái közül csendült fel Az Este, amelynek előadásához pazar és egyedülálló hitelességű díszletül szolgált az Esterházy-kastély alkonyati fényekben játszó parkja. E műben, mintegy a fesztivál első hétvégéjének fináléjaként, szólista szerepkörben is bemutatkozhattak a zenekar tagjai. (Még a nagybőgős is!) A jól sikerült zárószóm után annál nagyobb sokkot jelentett számomra az első ráadás, Schumann Álmodozásának csellóátirata - ezért a műsorszerkesztési merényletért még Botvay Károly egyébként csodálatos játéka sem tudott kiengesztelni. A második ráadással, Mozart K. 136-os D-dúr divertimentójának zárótételével aztán szerencsére helyreállt a rend.