A változatos hangverseny-összeállításra tekintve kiderül, hogy a Bach-hét elsősorban nem egyházzenei rendezvény. A rendezők nem titkolt szándéka a Bach-hetek hosszú folyamatában az évek során műsorra tűzni Johann Sebastian valamennyi fennmarat alkotását. Az életmű rendkívüli gazdagságát érzékeltette az idei, rendhagyóan tíznaposra bővült Bach-héten is, ahogyan motetta- és orgonaestek, szonáta- és oratóriumkoncertek, zenekari és hegedű szólóest váltották egymást. A "hangzó összkiadások" között tarthatjuk számon Perényi Eszter június 8-i hegedűestjét, az utolsót a művésznő két éve megkezdett, valamennyi hegedű szólószonátát és - partitát (BWV 1001-1006) felelevenítő sorozatából, továbbá azt a két orgonahangversenyt, amelyen Zászkaliczky Tamás - "civilben" a Magyar Bach Társaság elnöke - a teljes Orgelbüchleint megszólaltatta.
Hátteret rajzolt, méghozzá Bach tevékenységének viszonylag szűkebb területéhez, az alkalmi motettakompozíciókhoz a Bach-hét megnyitásakor (június 4-én) az Evangelische Singakademia der Pfalz kamarakórusának koncertje, műsorán a Bach-család idősebb és ifjabb tagjainak motettáival. Az Udo R. Follert vezette speyeri együttes, produkciójának fájó kiegyensúlyozatlansága mellett, jó adag stílusbiztonságot mutatott fel Johann Sebastian Bach koráltételeinek és Lobet den Herrn motettájának (BWV 230) megformálásában: mint afféle, a szó legjobb értelmében véve amatőr "énekegyesület", amely mindennapi kenyereként becsüli saját jól körülhatárolható előadói örökségét.
Előadói stílus tekintetében a barokk zenére koncentráló fesztiválokhoz mérten az ünnepi Bach-hét szokatlanul nyitott. A rendezők által fókuszba állított egyetemesség, a Bach-művekből magával ragadóan sugárzó teljesség nem is hozható összhangba dogmatikus értelmezésekkel - így kerül előtérbe a kreativitás szabadsága, és a régizene-játékkal asszociált hitelességre törekvés harmóniába simul a modern előadóművészet felől közelítő muzsikus személyes inspirációjával.
Ez utóbbit tette jelenvalóvá Drahos Béla fuvolaművész az a-moll szólószonáta (BWV 1013) és a h-moll duószonáta (BWV 1030) tolmácsolásában a június 7-i hangversenyen. Drahos a szólószonáta első hangjaitól kezdve önfeledten bízta rá magát az akusztikai viszonyokra, el-eljátszott a visszhanghatásokkal és a dinamikával, s mint csillogó gyöngyszemekkel játszadozott a variált frázisokkal, melyek mindig más és más színben kerültek felszínre. Hallatlanul szuverén művész ő, aki mer semmivé foszlatni dallamelemeket, hogy azután újjászülessenek a rákövetkezők, s van bátorsága füllel alig felfogható zajjá lefokozni a melódiát, csak azért, hogy addig nem hallott rímekre nyissa rá figyelmünket. Mintha Bach hangjainak segítségével misztikus kapcsolatba kerülne a természettel, de nem úgy, hogy megérti a madárdalt, hanem éppen fordítva, úgy, hogy megmutatja, az ember alkotta zenéből mi lehet olyasféle tünemény, mint a természeti jelenség maga.
Az idei Bach-héten a magyar csembalisták három képviselőjének nyílt alkalma arra, hogy Bach hatalmas billentyűs oeuvre-jéből felvillantson valamit a Deák-téri hallgatóság előtt. Drahos rendhagyó, mert túlnyomórészt szóló muzsikálást hozó szonátaestjén Horváth Anikó a Kunst der Fuge két szigorú szerkesztésű kánonját, majd egy-egy fantáziát és toccatát (BWV 904, 910) szólaltatott meg. Ez utóbbiak változatos imitációs szakaszaiban a kánonok építészeti mérművekre emlékeztető pontosságát és áttörtségét idézte föl a művésznő finom és egyenletes billentése. Ugyanez a fegyelmezettség azonban idejekorán elnyelte a rögtönzésszerű részek felszabaduló energiáit, és így sajnos erénytelenül hagyott több grandiózus mozzanatot. Egészen más egyéniség Dobozy Borbála, akinek megbízható continuo-játéka egyébként a hét több produkcióját is hatékonyan támogatta. A június 10-i zenekari esten az A-dúr koncert (BWV 1055) és az V. Brandenburgi verseny (BWV 1050) szólistájaként a témafelvetésekhez és az epizódokhoz egyaránt beszédességgel, könnyedséggel közeledett, mi több, a brandenburgi versenymű cadenzáját kötöttséget nem ismerő szertelenséggel valósággal a végletes formátlanság szemszögéből láttatta. Fiatal csembalista bemutatkozását hozta a műsor-összeállításában az elsőre rímelő második szonátaest június 9-én. Ratkó Ágnesnek a c-moll hegedű-csembaló-szonáta mellett jelentős szólistafeladat jutott a d-moll toccata (BWV 913) és a c-moll partita (BWV 826) előadásával. Ő tisztességgel meg is oldotta ezeket, a jövőre nézve módfelett ígéretes, tévedhetetlen muzikalitással és dinamizmussal, éretten tájékozódva a rafinált toccata sűrűn tagolt formarészei között, és helyes arányérzékkel egyensúlyozva ki szabadság és kötöttség szélsőségeit. A c-moll partita közbülső tételeinek tánc- és metrumkaraktereihez kevesebb fantáziával nyúlt, különösen ahhoz mérten, mennyire megnyerően birtokolja a formálás és a játéktechnika biztonságát.
Nem túlzás azt állítani, hogy a 10. Bach-hét összességében is a pályakezdő muzsikusok természetes zeneiségétől tündökölt. Anélkül, hogy a teljes névsor itt helyet kaphatna, kezdem mindjárt az iménti csembalóesten remeklő Környei Zsófia hegedűművésszel, és végzem az önálló koncertet adó Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokkal, a többieket majd még a maguk helyén említve. A Weiner-Szász-együttes négy Bach-versenyművet szólaltatott meg. Kihasználták a vonzó lehetőséget kamaramuzsikusi erényeik kidomborítására, így valamennyi műben - mondhatnánk, a 18. századi praxishoz híven - az arra predesztinált szólóhangszer-játékost tették meg irányítójukul: a hangverseny első felében az egy személyben "koncertmester" és szólista hegedűsöket, Somogyi Pétert (E-dúr koncert, BWV 1042) és Viniczai Évát (d-moll kettősverseny, BWV 1060), második felében pedig a billentyűs hangszer mellett ülő muzsikust, Dobozy Borbálát (A-dúr csembalóverseny, BWV 1055; V. Brandenburgi verseny, BWV 1050). A figyelmesen és ösztönzően játszó szólistákkal - a már felsoroltakon kívül Dienes Gáborral (oboa), Oszecsinszki Romannal (hegedű) és Gyöngyössy Zoltánnal (fuvola) - pompásan egységbe forrott, karakteresen ritmizáló és élettel teli vonóshangú ripienisták tartottak egyensúlyt.
Ha az ifjú kamarazenekart a hallgatóság azért zárta szívébe, mert érezte benne a jövő ígéretét, a Bach-hét szeniorját, a 67 éves orgonista vendégművészt, a berlini Erich Piasetzkit hosszú múltra visszatekintő, meggyőző erejű előadói hitvallása miatt ünnepelte június 5-én. Orgonajátéka egyrészt egyfajta patinás historizmust idézett: mentességet a túlzott szélsőségektől, törekvést az orgonahang fenséget sugárzó mértékletességének felidézésére; másfelől bővelkedett túlhaladottan romantikus, hirtelen hangszínváltásokban. Piasetzki a h-moll, illetve C-dúr prelúdium és fúga (BWV 544 és 647) interpretációjában karakteres és következetes tematikus arcélekkel, de tudálékos artikuláció nélkül értelmezte a zenei szöveget, s az említett felszíni kontrasztteremtést mindenek felett szándékolt folyamatossággal, összekapcsolások, oldások és tagolások helyes adagolásával társította: bizonyságot tett tehát amellett, hogy a Bach-orgonaművek autentikus előadásmódját nem feltétlenül a korabeli regisztrációs ideál betű szerinti felidézésében kell megtalálni. Felfogását korát meghazudtoló, bámulatosan könnyed, hibátlan és célratörő virtuozitással hitelesített.
Némiképp áttételesen és részlegesen ugyan, de a művészi szándék hiteles értelmezésének és a zenei stílushűségnek témakörét feszegette a Bach-hetek történetében újdonságnak számító, június 8-i zenetudományi minikonferencia mindkét előadása, ezáltal szinte önkéntelenül hidat verve a hét hangversenyei felé. A nagyszámú érdeklődő előtt zajlott felolvasások paradox módon nem elsősorban szakmai eszmecserét indítottak útjára, inkább arra késztettek, hogy az elméleti fejtegetéseket újból a hangzó, reális zenei élménnyel szembesítsük. A lipcsei Martin Petzoldt professzor, aki jelenleg a Neue Bach-Gesellschaft elnöki tisztét tölti be, "Hittanítás zenében - Bach h-moll miséjének Credójához" címmel vázolta gondolatmenetét, miszerint a bachi misekompozíció végső formájában a lutheri teológia és hitvallás lényeges elemeit dolgozza fel és tükrözi vissza. A tulajdonképpeni érveket, egyben Bach "üzenetét" - a keletkezés-történeten kívül - az eredeti miseszöveg markáns zenei bosztása és kibontása közvetíti.
Az előadói gyakorlat kétségkívül inspirációt tud nyújtani az elemző, a zenetörténész munkájához - így lenne összegezhető Fábián Somorjay Dorottya előadásának talán legszembeötlőbb tanulsága. A muzikológiát valaha Budapesten tanult, most a sydneyi egyetemen zenetörténetet oktató magyar zenetudós a nemrégiben megvédett doktori disszertációjában feltárt anyagról, az 1945 és 1981 közötti időszak hanglemezre rögzített Bach-interpretációinak elemzéséről igyekezett átfogó beszámolót adni. Zenetudomány és előadói praxis kölcsönhatását több oldalról is megvilágította: a történetírás, a retrospektív elemzés tárgyává tette a II. világháború utáni évtizedek régizene-mozgalmát, hogy rámutathasson a historikus előadói stílus minőségi változásaira; ugyanakkor a felvételek segítségével törekedett a gyakorlatot leginkább befolyásoló barokk stílusjegyek jellemzésére. Somorjay Dorottya imponáló munkájának legizgalmasabb fejezete az utóbbi volt, ennek is a metrikus ritmusjáték, a helyes metrumon alapuló akcentus és artikuláció problémakörére korlátozódó részelte, amelyet szemléletes hangzó illusztrációk kerekítettek egésszé.
Ide kívánkozik, mert egyfajta - nem minden didaktikus szándék nélküli - történeti hitelességet célzott meg a Deák tériek sajátos Bach-heti vállalkozása: az Orgelbüchlein (BWV 599-644) végigjátszása az ihlető koráldallamok bemutatásával együtt, két estére szétosztva (június 11-12-én). A rendezők tapintata, mellyel minden hallgatónak kezébe adták az Orgelbüchlein koráljainak dallamait és szövegeit (fordításokkal!) tartalmazó, külön ez alkalomra összeállított füzetecskét, finom utalás volt Bach tradicionalizmusára, ahogyan igyekezett a koráldallamokat érintetlenül hagyni, és a kidolgozásokon keresztül még hívebben kifejezni a szövegek tanítását. A korálok bachi négyszólamú harmonizációjának megszólaltatása mintha az 1710-es évekbeli weimari udvari kápolna korálelőjátszási és kórusgyakorlatát kívánta volna felidézni. Az Orgelbüchlein azonban ennél jóval talányosabb keletkezéstörténetű és rendeltetésű korálelőjáték-ciklus. Legelfogadhatóbb értelmezése, hogy tudniillik Bach valamely lelkesítő művészi kihívásra adott mintaszerű, az elődök kínálta kompozíciós eszközök arzenáljával ékes választ, illő lett volna, ha a megvalósultnál választékosabb és kiforrottabb tolmácsolásra ösztönzi az orgonistát, Zászkaliczky Tamást. A vokális korálstrófákban viszont meglepő sokoldalúságot, rugalmasságot és lágy hangszínt mutatott fel a Kamp Salamon keze alatt éneklő Lutheránia kamarakórus, megtámogatva a Lutheránia ifjú kamaramuzsikusainak vonóskvartettje (Martincsek Zoltán, Popa Gergely, Kóczán Péter és Vámos Marcell) és az orgona continuo (Varga Petra) által.
A kerek évfordulóhoz méltóan, nem mindennapian szerencsés csillagzat alatt egyesítette magában a nemes hagyományos iránti tisztelet, az erőteljes művészi hitel és a küldetéstudat gesztusait a 10. Bach-hét kiemelkedő mozzanata, a h-moll mise két előadása (június 6-án és 13-án; e sorok írója csak a 6-i estén volt jelen). A múlt nagyszerű emlékein kívül a Deák téren mi más indokolhatná még inkább Bach h-moll miséjének repertoáron tartását, mint az, hogy e remekmű a maga nemében egyedülálló foglalata szerzője vokális egyházzenei művészetének és keresztény hitvallásának? A hallgatóságot a június 6-i vasárnapon bűvkörébe vonta a mise zenei és gondolati gazdagsága, s ez kétségkívül a Kamp Salamon irányította jelentős interpretációnak volt köszönhető. Intenciói nyomán megdöbbentő világossággal jutott érvényre a mise ciklikus formája, azáltal, hogy egyes részek szorosabb összetartozására, zártságára és a művészien felépített nagyformára fordította a figyelmet. A Gloria után a Credo szerkezetét is a kórustételek vették vállukra. Bach szeme előtt a régi többszólamú mise túlhaladhatatlan ideálja lebegett, amikor a szövegek legjavát a kórus énekére bízta. A Bach-hét h-moll mise-előadásához tehát mi sem lehetett illőbb, mint hogy a közreműködő énekes együttes, a Lutheránia Énekkar igazi felelősséggel és lelkesedéssel, önmaga korlátait átlépve adta át magát a feladatnak. A Kyrie vagy a Cum Sancto Spiritu már-már túlzottan is éles artikulációval, de hihetetlenül precízen megformált téma-megszólaltatásai a karnagy alapos háttérmunkájáról tanúskodtak. A szólamok határozott körvonalazása a szüntelen plaszticitásra törekvő kifejezés szolgálatába szegődött, míg a hangadás intenzitása vagy virtuóz lendületessége a karmesteri irányítás nyomán mindig a legszerencsésebben illeszkedett a formába. Lenyűgözött a kóruséneklés expresszív ereje, mely egyszerre fakadt aprólékos zenei kimunkáltságból és a drámai pillanat természetes lélekformáló hatásából. Kamp Salamon megmutatta: valahogyan e kettő felhajtóereje által lehet közel kerülni a h-moll mise fő ütőeréhez. Bach hitének foglalata valahol ott rejlik, ahol a Credo szikár szoprán-alt duettjének rávezetését és az Et incarnatus fátyolszerű ereszkedését követően, az Et resurrexit életteli szárba szökkenése előtt a Crucifixus mélységes gyalázatát sírják el mindenek.
Az énekes szólisták meglehetősen a háttérben maradtak. Gémes Katalin (alt) és Marosvári Péter (tenor) talán túlságos zárkózottságuk és mélyebb hangjaik erőtlensége miatt nem tudtak egyensúlyt tartani sem a szoprán Zádori Mária nyílt hangütésével, sem a hangszerszólók frissességével. Hagyták azonban magukat az előadás egyre magasabb hőfokától inspirálni, mindkettőjük utolsó megszólalásában, a Benedictusban, illetve az Agnus Deiben. Berczelly István, merítve a Quoniam tu solus sanctus grandiózus fagott-kürt hangszereléséből, súllyal és indulattal közelítette meg mindkét áriáját. Igen jelentős mértékben járultak hozzá a h-moll mise tolmácsolásának sikeréhez a jeles hangszerszólistákkal kiegészített Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok. Lendületes muzikalitásuk mindvégig jótékonyan éltette, mozgatta a zenei formákat. A szólótételek remekbe szabott hangszerszólói - hogy a teljesség igénye nélkül itt csupán Gyöngyössy Zoltán fuvolázását és a Viniczai Éva hegedülését említsem - a Gloria Domine Deusában, A Benedictusban és az Agnus Deiben felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg. A fiatal Boldóczky Gábor vezette trombitatrió hallatlanul virtuóz és makulátlan trombitálása pedig a bachi építményt mintha éppen azzal a földöntúli fénnyel aranyozta volna be, amelyről az idei Bach-hét közönsége még jó darabig nem fog tudni elfeledkezni.
A hangversenyeket nagy érdeklődés kísérte. A Deák térre látogatók népes tábora az első alkalommal annyira megtöltötte a templomot, hogy sokan állni vagy a földre ülni kényszerültek. De semmi nem lehetett akkor nagyobb erő; sem a fárasztó ácsorgás, sem a hőség, sem kisgyermekek nyugtalankodása nem tántoríthatta el az elszántakat. Feszülten figyelőkön és ücsörgőkön, kottával a kézben hallgatókon és regényt olvasókon, zeneélvezőkön és elmélkedőkön aznap nyilvánvalóan beteljesült a hangversenysorozat rendezők által kitűzött missziója: minél többekkel s minél mélyebben megismertetni Bach zenéjét.