A sorozat negyedik koncertjéről, a brazil estről (május 19.) nincs sok mondanivalóm. Egy órányi műsor meghallgatása után nem illik ugyan általánosítani, ám a jelek arra vallanak, a Cukorsüveg és az Amazonas vidékén inkább csak a könnyedebb, szórakoztató muzsika virágzásához kedvező a talaj; az úgynevezett "komoly" zene flórája kornyadozik. A legnívósabb vitán felül az 1887-től 1959-ig élt alapító atya, HEITÓR VILLA-LOBOS művészete, időnként azonban őszintén szólva ő is elég siralmas. A koncert zárószámaként elővezetett Négy amazonasi dal ráadásul blattolásközeli szinten szólalt meg ezen az estén - ha a Rádió ad magára, többet ilyen hakniszellemű bazseválást nem szabad mikrofonközelbe engednie. A Choros-sorozat 7. darabjában és főleg a zongorakíséretes dalokban akadtak legalább érdekesebb mozzanatok. Kiderült, hogy Villa-Lobos zenéjének legfőbb tápláló forrása a francia és spanyol muzsika (Debussy, méginkább Ravel, de Falla, kicsit talán a Hatok közül (Milhaud), hogy időnként vannak eredeti ötletei, s hogy jobb pillanataiban elviselhető a folklorizmusa is, amely pedig a legnagyobb zseniket leszámítva ritkán szokott szívderítő lenni (nota bene: Milhaud brazilos művei azért messze jobbak és "brazilabbak"). A többi kompozíció közül ERNANI AQUIRAR Öt Phaedrus-meséje a maga egyszerű eszközeivel elég élvezetesnek tűnt. MARLOS NOBRE vagy FRANCISCO MIGNONE dalait (Gilda Ferrara és Roberto Duarte magávalragadónak semmiképp sem nevezhető előadásában) egyszer talán érdemes volt meghallgatni - ellentétben CAMARGO GUARNIERI szürkécske népdalfeldolgozásával és WALTER BURLE MARX kétségbeejtő zöngeményével. Ez utóbbit végképp nem értem. Némi kezdeti maszatolást ismételgetett d-a és esz-a motívumokkal, majd összhangzattanpéldának is primitív G-dúr I-IV. és társai rettenetesen ügyefogyott hangszereléssel - tényleg belefér ilyesmi egy olyan műsorciklusba, amelyben máskor Kurtág-, Schnittke-, Xenakis-mű szerepel?
Az ötödik koncert (május 26.) szerencsére rögtön a kezdetén feledtette a megelőző kisiklást. MAROS MIKLÓS Musica da caccia című, eredetileg négy tárogatóra elképzelt, szaxofonokon is előadható műve kitűnő darab. Kezdetén a régi conductusok módján mindig egy ritmusban mozognak a szólamok. Akkordsort hallunk tehát, de az akkordok nagyon gondosan kialakított polifón szövésmód - egyfajta mikropolifónia - eredői. A lépések eleinte szekundok. Mintha a b-a-c-h lapítottabb vagy tágabb változatait hallanánk. Bartók híres fúgájával (Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, I. tétel) is tagadhatatlan a rokonság. A hangzatok hol csípős, hol kissé lágyabb disszonanciák. Súrlódás mindenesetre mindig van a szólamok közt. Később egy szólam némiképp elszabadul a többitől. A négyhangos dallami alapsejt tágul, egészen a pentatóniáig. A fejlődési folyamat azonban nem iskolásan egyenes vonalú, a befejezés pedig kis fityiszt mutat a fennkölt komolykodásnak: Petruska motívumát idézi. Csak hódolat illetheti a Svédországban élő szerzőt ezért a pompás opuszért. A másik svédországi magyar, DEÁK CSABA Szaxofonkvartettje ugyancsak bővelkedett kiváló ötletekben és részletekben - egészében véve azonban szószátyárnak s jóval kevésbé megoldottnak tűnt. A rövid szóbeli ismertető szerint szigorú, kánonszerű elvek alapján építette fel a komponista a darabot. Mindezt nemigen lehetett követni - ami persze nem volna baj. Végtére a hallgatóra csak az tartozik, mi lett a mű, nem az, hogyan készült (lásd Schönberg sokat idézett levelét a dodekafóniáról). Csakhogy ez esetben a hallással követhető folyamat távolról sem bizonyult zökkenőmentesnek. A részek csak papíron kapcsolódtak szervesen egymáshoz. Statikus állapotzenének sem érezhettük a kompozíciót, de fejlesztéses elvűnek sem. S az előadás aligha lehetett ludas: a stockholmi szaxofonisták remekül fújták a magukét.
A két svéd szaxofonos darab közül STEN MELIN humoros aprósága (Kellerbach-változatok) kellemes, de felejthető két és fél percet szerzett. JONAS BOHLIN DeepBeepje viszont nem győzött még erőteljes alkotói fantáziáról. Ha egy darab legfőbb szervező elve az, hogy az egyik szólam ismételget egy hangot, majd feljebb lép, azt ismételgeti, s így végigszánt a diatonikus skálán - akkor ott azért nincs minden rendjén. Minden rendjén volt viszont a román komponista hölgy, DOINA ROTARU Alean című darabjában. Amikor az ismertetőben arról volt szó, hogy a kompozíció csúcspontig fejlődik, majd lebomlik, mi tagadás, megijedtem. Az ember végtére torkig van ezzel az agyonnyűtt ívformával, torkig van a mechanikus fejlesztgetéssel. A kezdet is baljósnak tetszett: egy hang, tartva-repetálva, hozzá a szomszéd, fent-lent, a jól ismert recept szerint... De ahogy teltek a másodpercek, valahogy elmúlt ez a rossz érzés. Igazi feszültség izzott a darabban. Finom ötleteknek, szép színeknek örülhettünk. S ha megfáradni látszott a folyamat, mindig történt valami új. Emitt Pán szirinxét fedezhettük fel, amott varázslatos didgeridoo-hangzások vonták magukra a figyelmet.
Lázár Eszter első pillantásra igen bizarrnak látszó ötlettel állított a szaxofonzene mellé kórusműveket - a koncert azonban őt igazolta. A kétféle zenei világ harmonikusan egészítette ki egymást. A legfőbb tanulsága a most megismert kórusoknak talán annyiban összegezhető: a magyar komponisták nem tudnak szabadulni Kodály hatásától. Van, aki nem is akar, sőt, mint tékozló fiú tér vissza. Csak a kolozsvári CORNEL TARANU József Attila-versekre írott tételpárjában nem érezhettük kísérteni Kodály szellemét. Taranu ugyanis egyértelműen Bartók nyomdokaiban szegődve keresi a maga ösvényét...
Különös érzés egymás után hallgatni Balassa Sándor, Decsényi János, Selmeczi György és Bozay Attila kórusait. Nagyon különböző egyéniségek. Eszközeik alaposan eltérnek. És mégis - ott a "közös nevező": kodályos a dikció, kodályosak a reflexek. DECSÉNYI JÁNOS hangszeres szólamokkal kísért Búcsú-ciklusában ez főként a prozódiában, az imitatív részek apró motívumainál, a fontosabb szavak homofón kiemelésénél érhető tetten. Időnként feltűnő (s már-már zavaró) a hasonlóság Kodály Öregekjének némely részletére. Nem nevezhető kodályosnak viszont némely végletes ötlet: a "nevetgélő Isten" szövegrésznél a sok külsőséges hihihi-hahaha, illetve ennek formai párja az utolsó részben, a semmi, semmi" frivol ismételgetése. A Tanár Úr alighanem felvonta volna a szemöldökét, ha ilyet hall - s milyen igaza lett volna...
BOZAY ATTILA a Balassi-versekre írt tételpárban inkább Kodály historizáló stílusához közelít: Balassi-korabeli énekek dallamvonalát eleveníti fel, eljátszik a Balassi-strófa ritmusával. Mindezt nagy fantáziával és meggyőző erővel teszi. Egyetlen fenntartását fogalmazhatja meg az akadékoskodó kritikus: a példamutatóan fegyelmezett szerkesztésű zenei szövet helyenként elképesztően nehéz a kórusnak. Nem hinném, hogy Strausz Kálmán szuperprofi együttesén, a Rádióénekkaron kívül még egy hazai gárda a siker reményében birkózhat meg vele. SELMECZI GYÖRGY Weöres-kórusai kétségkívül hálásabb feladatot adnak az énekeseknek. Lehet, hogy tévedek, de időnként csipetnyi iróniát (s öniróniát) is beleérzek Selmeczi dallamaiba, váratlan fordulataiba. Egy biztos: ebből a zenéből végképp hiányzik mindenfajta fontoskodás - s ez, megvallom, számomra igen rokonszenves vonás. Ellenpéldának BALASSA SÁNDOR Favágóját említhetném. Balassa az utóbbi években folyamatosan provokálja a koncertlátogatót politikai nézeteinek félreérthetetlenül direkt kifejezésével. Az üzenet ezúttal is egyértelmű. A komponista József Attila valaha egészen másféle világban született szavait segítségül híva arra szólítja fel a magántulajdont és egyéni vállalkozást immár alkotmányos rendjével védő, a kommunista kísérlettől annak végérvényes csődje után egyszer s mindenkorra elforduló, Milosevics-féle balkáni náciábrándoknak, hál'Isten, teret nem engedő, végre az Európai Unióba igyekvő, NATO-tag Magyar Köztársaság "elnyomott" fiait, hogy ugyan döntsék már a tőkét, ne siránkozzanak. A perspektíva bíztató: ha sikerül a nagy Terv, a "széles fejsze mosolyog" majd... Ugye imádni való az efféle vigyor? Pusztán zenei szempontból nézve a férfikari kompozíció különben hatásosan felépített, kitűnően megoldott, Mondhatni: felháborítóan jó.
Nem vitás: az idei Századunk Zenéje legnagyobb szerkesztői trouvaille-jának, a legnagyobb érdeklődéssel várt eseménynek az utolsó hangverseny ígérkezett. "In memoriam ötvenes évek" - ezt a féllatin, félmagyar, s éppen faramuciságával mélységesen találó címet adta a koncertnek Lázár Eszter. Aztán eljött a nagy nap, június 2., elhangzottak a darabok szép sorban - s a bomba mintha nem robbant volna akkorát, mint előzetesen számítottunk rá. Semmi sem derült ki és semminek az ellenkezője sem. Nincs vastag betűvel szedendő tanulság. Aki azt várta, hogy undort keltenek a sztálinizmus legsötétebb éveiben született zenék - tévedett. Kiderült, hogy Ránki Kopogósa - amit egy egész nemzedék szeretett zeneiskolás korában - bizony változatlanul aranyos darab. S a Pomádé király mit sem vesztett bájából, Kadosa Májusi dala a maga nem-négyes tagolásával ma is üdén hangzik. De az is kiderült, alapjában véve nincs mit felfedezni sem. Az, hogy a korabeli művek többségét ma nem játsszák, nem feltétlenül vérlázító igazságtalanság. Ma Boulez Structures-jét sem játssza a kutya sem - legfeljebb éjszakai rádióműsorokban dadorász ilyesmiről némely, hajdani tornaórai sérelmeit intellektuális fölénnyel kompenzáló "beavatott" - s Szabó Felszabadult melódiái sem számíthatnak komoly érdeklődésre. Holott ez is, az is a maga módján tisztességgel megalkotott opusz, még ha világ választja is el őket egymástól (mielőtt bárki messzemenő következtetésekre ragadtatná magát, hadd jelentsem ki: abban azért bizonyos vagyok, hogy Boulez ötvenes évekbeli szerializmusát minden sivársága ellenére fontosabbnak ítéli majd az eljövendő századok zenetudománya - ha lesz egyáltalán még zenetudomány, s lesznek az emberiség számára eljövendő századok).
Aki nosztalgiázni akart tehát, nosztalgiázott - ilyesmire elég olykor egy régi villamos képe is. Aki pedig úgy hitte, Kodály Kállai kettőse időtlen darab, s teljesen mellékes, hogy véletlenül épp nem a magyar történelem legdicsőbb esztendei alatt vetette papírra a zeneszerző - az megerősödhetett eme hitében. És egy apróság. A slágerblokkban egyszer csak azt hallom, a Stefániát emlegeti a szöveg. Elvtársak! Azt akkoriban idején Vorosilov útnak hívták. Utóbb pedig a "Nagy Felszabadító" Népstadionra magyarosított. Létezik, hogy annak idején, mondjuk, Beamter Bubiék erről nem tudtak volna, és változatlanul Stefániáztak? Az Andrássy út (pardon: Népköztársaság, sőt: Magyar Ifjúság útja) 60. alatt ezt aligha tűrték volna szótlanul...