Elégedetten tekintett le ránk június harmadik hetében a Balatonföldvári Közösségi Ház pódiuma fölött álló kilenc múzsa. A zeneszerzőkből, zenetörténészekből, hangszeres művészekből, tanárokból és diákokból összeverődött kompánia nyüzsgése bőven adott okot. Tartalmas koncertek, elgondolkodtató előadások, nagy viták, kellemes csevegés, régen várt találkozások, tóparti séták, s (amikor az időjárás engedte) napozás, fürdőzés - aki már belekóstolt e napok hangulatába, jól tudja, miért vált pár év alatt fogalommá zenészberkekben Földvár. Az előszezonban fogyasztótársadalmi üdülőkultúrával még elviselhető mértékben szennyezett, bizonyos helyeken és pillanatokban hajdan volt idők arisztokratikus kellemét idéző fürdőhely lombjai alatt itt is, ott is kollégákba ütközik az ember, minél közelebb a centrumhoz, annál nagyobb valószínűséggel és gyakorisággal. A centrum természetesen a már említett pódium, amely nem csak zenei élmények színtere: késő esti programként Mácsai Pál nagyszerű színészi teljesítményének - és Bereményi Gézával közös szerkesztői munkájának köszönhetően Örkény Istvánnal tartva szemlélhettük mintegy alulnézetből a huszadik század magyar történelmének nagy kalandját. A házban pár órával a június 16-i nyitókoncert előtt kortárs képzőművészeti kiállítás is nyílt A kép nem pihen címmel.
A Földvár ügyét érzésem szerint elsődlegesen kezében tartó, fáradhatatlanul szervező Strém Kálmán és munkatársai, a Magyar Zeneszerzők Egyesülete, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, s nem utolsó sorban a város polgármestere, a megkülönböztetett figyelmét és rokonszenvét napról napra kinyilvánító Berkes László már a jövőre tekintenek: nagyjából összeállt a 2000. évi program, amely a mostani szerves folytatása lesz. Az idei mottó - a millennium tiszteletére - természetes összhangban áll a magyar zenei magaskultúra leginkább huszadik századi zeneművekben megragadható állapotát és jellegét demonstráló programmal, míg jövőre ugyanez az évszázadtól, egyszersmind az évezredtől való búcsú jegyében folytatódhat. Földváron kezdettől hangsúlyos szándék a kortárs magyar kompozíciók ügyének előbbre vitele, az viszont most első ízben történt meg, hogy kizárólag századunk magyar zenéje szolgált a hangversenyek és a zenetudományi konferencia tárgyaként. Efféle többoldalú megmérettetés igényes és képzett közönség előtt igazi nóvum, amely - az eltérő ízlések és vélemények mellett is - elvezet ama szerénynek ható, de fontos felismeréshez, hogy az utolsó száz év magyar kompozíciói a különféle minőségeknek, stiláris rétegeknek, vonulatoknak és egymással akaratlanul is polemizáló kifejezési rendszereknek oly gazdag kínálatát adják, amely az itt tapasztalt töménységben mennyiségben sem vezet egysíkúsághoz, a lehetőségek (és a közönség) kimerüléséhez.
A teljes rendezvény fentebb vázolt céljának elfogadása természetes határokat vont az előadók érdeklődési területe köré. E kereteken belül - némi önkénnyel és bizonyos átfedések tényét sem leplezve - az egyes előadások vonulatokba rendeződéséről számolhatok be. (Ehhez természetesen figyelmen kívül kell hagynom az előadások eredeti sorrendjét, hiszen a konferencia mozzanatainak meglepően szerves kapcsolatrendszerét menet közben, illetve az utólagos elmélkedés közepette lehetett felfedezni.)
Egy-egy kompozíció hátterét és szerkezeti tulajdonságait mutatta be Berlász Melinda és Halász Péter: előbbi Veress Sándor előző este játszott Passacaglia concertantéjának értelmezéséhez adott segítséget, utóbbi Eötvös Péter Csehov drámáján alapuló, egyébként budapesti bemutató reményével kecsegtető Trois Soeurs (Három nővér) című operájáról tartott videóbemutatóval szemléletessé tett előadást. Egy többé-kevésbé teljes műcsoport hasonlatosságait és különbségeit vizsgálva mutatta meg a szerzői nyelv formálódását és kimagasló értékeit Kárpáti János Szöllősy András kamarazenéjéről tartott emlékezetes előadásában. Még tágabb kör: az Új Zenei Stúdió tevékenységének egésze volt Szitha Tünde vizsgálatának tárgya annak tisztázása érdekében, hogy az e körhöz tartozó szerzők saját gondolkodásában milyen tényleges nyomokat hagyott az amerikai minimálzene. A hazai zeneszerzésre gyakorolt külső hatások elemzéséhez hasonlóan izgalmas és fontos téma a magyar szerzők kisugárzásának, külföldi recepciójának mérlegelése. Hogy ez utóbbiról még legnagyobbjaink vonatkozásában sem tudunk eleget, arra Vikárius László világított rá, amikor Bartók zeneszerzői értékének - részben jelentős kortársaihoz viszonyított - korabeli megítéléséről rajzolt az eddigieknél árnyaltabb képet a dokumentumok tőle megszokott gondos elemzésével.
Zeneszerzés és pedagógia határterületein kalandozott Ittzés Mihály, midőn Kodálynak mint stilári mintákat adó zeneszerzőnek, ugyanakkor koncepciózus pedagógusnak az utódok kóruszenéjére akarva-akaratlanul gyakorolt befolyását demonstrálta, nem kerülve meg az epigonizmus, a műfaji korlátok, illetve a zenei nyelv időszerűsége kényes kérdéseit sem. Immár egyértelműen zenepedagógiai vonatkozásokat taglalt Dalos Anna, bemutatva zeneakadémiai ellenpont-tanítás Kodály által érvényesített értékrendjét, a ma is jól ismert Jeppsen-könyv középpontba kerülésének okait, egyszersmind visszatekintve az e területen szembenálló tradíciók: a barokk-instrumentális és a késő-reneszánsz-vokális közüli választás motívumaira is. Soproni József spontán megfogalmazott, de hosszú idő gyakorlati tapasztalatain alapuló, nagyon is kiérlelt gondolatai a zeneszerzés-tanítás lehetőségeiről és problémáiról a hozzászólások hosszú sorát indították el. A zeneszerzés-órák munkamódszerbéli dilemmáitól a tehetséggondozás és pályaorientáció lelkiismereti kérdéseiig, a hallgatók zongoratudásának fogyatékosságaitól a társadalmi környezet védhetetlenül negatív hatásáig a résztémák sokasága került szóba e váratlanul termékeny és szókimondó beszélgetés során. Zenepedagógiai kiindulópontból - a tőle már-már elvárt tömör és igen széles alapra épített gondolatmenetben - rövid úton művészetfilozófiai kérdésekhez jutott Dolinszky Miklós, amikor Sáry László nemrég megjelent fontos munkája nyomán (Kreatív zenei gyakorlatok, Jelenkor, 1999) a könyvben manifesztálódó zeneszerzői ideológia nyomába eredt, s téziseinek kritikai elemzésével szolgálta a hallgatóság szellemi épülését.

Kárpáti János

Arcok a közönségből

A Pro Musica Leánykar a kőröshegyi templomban

Sári József hozzászól
Felvégi Andrea felvételei