A Kelet zenéje panoramikus módszere után Kárpáti az egyetlen tárgyra irányuló módszert, a mélyfúrást választotta, amikor kutatásait a japán zene egyik kevésbé ismert mûfajának vizsgálatára összpontosította. És miután régóta foglalkoztatja a zene és a mítosz kapcsolatának kérdése, szinte magától kínálkozott az újabb téma: a zenével és tánccal egybekötött sintoista szertartás, a kagura mûfaja, mivel annak hátterét és tematikáját épp a japán mitológia nyújtja.
A klasszikus japán mûfajokat, a gagakut, a nót és a kabukit - a nemzetközi irodalomnak és az utazó együtteseknek köszönhetõen - csaknem az egész világon ismerik. A kagura azonban, a sintoizmusnak ez a különös szertartása és az abból kifejlõdött népi színjáték mind a mai napig a háttérben maradt, zenéjét pedig még maguk a japán tudósok sem igen vizsgálták.
A könyv címe a kagura eredetmítoszára, a japán mitológia egyik kulcsepizódjára utal. Amikor a Nap istennõje fivérével összekülönbözvén a Magasságos égi Mezõk egyik barlangjába zárkózott, sûrû sötétség borult a világra. A tanácstalan istenek a barlang szájához gyûltek, hogy elõcsalják az istennõt, de minden kísérletük hiábavalónak bizonyult. Végül Ame no Uzume istennõ talált megoldást: felfordított hordóra állt, s azon dobogva groteszk-erotikus táncot adott elõ, amit a többi isten hangos tetszéssel fogadott. Ezt hallván a napistennõ elõjött rejtekébõl, és a világot újra fény borította el. - A japán hagyomány ehhez a mítoszhoz vezeti vissza a sinto vallás egyik legjellegzetesebb szertartását, melyben az emberek zenével és tánccal kívánják elnyerni az istenek jóindulatát. A kagura minden egyes elõadása tehát sámáni akció, Mircea Eliade szavaival élve "örök visszatérés" az õseredeti rítus élményéhez.
A mítosz az emberiség életében ma is fontos szerepet játszik, a mitikus gondolkodás nyomai pedig még ott is fellelhetõk, ahol a világ keletkezésérõl szóló nagy mítoszok a modern élet következtében már háttérbe szorultak. E tekintetben Japán egészen egyedülálló lehetõséget nyújt a kutatónak: a japán nép ugyanis - a nyugat-európai és amerikai civilizáció technikai és gazdasági feltételei között is - makacsul õrzi õsi hagyományait, és arra is képes, hogy mitológiájának egy-egy epizódját nap mint nap újra átélje.
Ezeréves története során a kagura több ágon, több mûfajban fejlõdött, s mind a mai napig él. Egyik ágát a császári udvar szertartásos zenéi és táncai között ápolják a 10. századból fennmaradt, úgynevezett kagura-dalok megszólaltatásával, szigorúan elzárva a profán külvilágtól. Másik ága a sinto szentélyek szertartásai között kapott helyet az évszakfordulók, földmûvelési ciklusok megünneplésére. Egy harmadik ágon pedig népi színjáték lett belõle, melyben kis együttes kíséretével maszkos-jelmezes színészek jelenítik meg a barlang elõtti tánc mítoszát és a japán mitológia egyéb epizódjait. A professzionális japán színház világszerte híres két mûfaja, a no és a kabuki mellett a japán emberek körében talán a kagura a legnépszerûbb, mert rituális emelkedettség és népi egyszerûség együtt, szorosan egymásba fonódva él benne.
A kagura mint vallási szertartás és mint abból kifejlõdött színi elõadás - divatos szóval: performance - legalább négy önálló diszciplína illetékességébe tartozik. A szertartás bemutatásában nyilvánvalóan a vallástörténet és valláselmélet az érintett, amit a bõséges japán és nyugati irodalom is alátámaszt. Tekintettel azonban arra, hogy a kagura-dalok a korai japán költészet alkotásai, az irodalomtörténeti kutatás is bõségesen foglalkozott a témával. Sõt azt is mondhatnánk: az egyetlen teljes és vitathatatlan történeti forrást az irodalom szolgáltatja, hiszen a dalok szövege a 10. századból való, és - bár a kéziratok olvasása filológiai problémákat okoz - a modern japán forráskiadványokban hozzáférhetõ. A kagura mûfaját érintõ harmadik diszciplína a néprajz, mégpedig igen összetett módon, hiszen a népi szertartások keretében használt tárgyak éppúgy a kutatás középpontjába kerülhetnek, mint a szertartásokkal kapcsolatos szövegek, hiedelmek, szokások. A kagurakutatás ezen a téren tudja felmutatni a legjelentõsebb eredményeket, hiszen több japán tudós - közöttük is elsõsorban Honda Jaszudzsi - a népi elõadómûvészet sokrétû kategóriájába illesztve már bõséges irodalmat publikált róla.
A zenetudomány oldaláról azonban a kagurát mindeddig kevesen vizsgálták. A hagyományos zenével foglalkozó japán és nyugati nyelvû alapmûvek szerzõi, Kishibe Shigeo, Eta Harich-Schneider, William P. Malm épp csak egy-egy fejezetet közöltek róla, fõképp az udvari kagura mûfaját érintve. A népi elõadómûvészet keretébe tartozó kagura zenéjérõl pedig még kevesebb szó esett, könyv nem tárgyalja, és tanulmány is csak néhány jelent meg róla. Ez a hiány minden bizonnyal a "népi kagura" köztes helyzetének tulajdonítható: rituális zene, de nem tartozik az udvari mikagura kanonizált repertoárjába, és népzene, de nem tartozik a legjobban elterjedt népdalok - munkadalok, évfordulós köszöntõk - kategóriájába.
Kárpáti János könyve ezzel szemben nemcsak a zenetudomány tartozását törleszti, hanem arra is kísérletet tesz, hogy a kagurahagyomány egymás mellett párhuzamosan futó, de társadalmi szinten elváló szálait összefüggésükben vizsgálja s, ezzel az etnológiai-vallástörténeti képet is árnyaltabbra rajzolja. Hiába élt ugyanis a tudományos köztudatban olyan kép a kaguráról, amely a sámáni eredetek mintegy evidenciának tekintette, az élõ gyakorlat vonatkozásában errõl többnyire megfeledkeztek, és még csak kísérletet sem tettek arra, hogy a képbe bevonják az Észak-Japánban ma is virulens sámánisztikus szertartásokat, vagy összehasonlítsák azokat a Dél-Koreában még erõsebben élõ sámánizmussal.
A szerzõ a kagura mûfaját a zene és a mítosz sajátos összefüggésében világítja meg. Az elsõ rész - zene a mítoszban - arra keresi a választ: hogyan jelenik meg a zene a japán mítoszok világában? Milyen szerepet, milyen jelentõséget tulajdonít neki a mitikus gondolkodástól áthatott õsi japán társadalom? A könyv második része - Mítosz a zenében - viszont azt vizsgálja: miképpen él és alakul át a mitikus tartalom a már létezõ, többnyire szertartásokhoz és agrárünnepekhez kapcsolódó zenei mûfajokban és formákban? Miféle zenei szerkezeteket lehet felfedezni a kagurahagyomány régi és új darabjaiban? Létezik-e a mitológiai vonatkozású zenei szerkezeteknek valami sajátos tipológiája?
A két rész közé - afféle interlúdiumként - egy zeneelméleti fejezet ékelõdik "vázlatok a japán melodika elemzéséhez" címmel. Ebben a szerzõ a japán melódiavilág néhány jellemvonását mutatja be Koizumi Fumio, a korán elhunyt kiváló japán etnomuzikológus hangsorelméletébõl kiindulva, ám azt a magyar etnomuzikológiai iskola tapasztalatával és szemléletével továbbfejlesztve. Erre az elõlegezõ elméleti alapvetésre azért is szükség van, mert a II. részben a zenei struktúrák bemutatása és elemzése bizonyos ismereteket feltételez a japán zeneelmélet tárgykörébõl. Ugyanakkor ezzel az elõkészítõ összegzéssel a szerzõ fárasztó ismétléseket is el tudott kerülni.
A kagura különbözõ típusainak bemutatása, strukturális vizsgálata és összehasonlítása során Kárpáti a legjelentõsebb japán szakértõ, Honda Jaszudzsi osztályozását tekintette kiindulópontnak, ám tárgyalásában új és más szempontok is felmerülnek. Kiderül ugyanis, hogy a népi kagura Honda-féle négy kategóriája, bár a típusok belsõ tartalmát, funkcióját jól ragadja meg, nem elég megkülönböztetõ és ugyanakkor igen sok átfedést tartalmaz. Célszerûbbnek bizonyul tehát Kárpáti új osztályozási javaslata, mely a kagurahagyomány egységébõl, közös gyökerébõl indul ki, s a kaguraszertartás helyszínét tekinti megkülönböztetõ ismérvnek. Ezért a könyvben Kárpáti módszeresen követi végig a kagura útját - a sámánisztikus rítustól, az udvarban és a szentélyekben lejátszódó vallási szertartásokon keresztül a rituális drámákig és népi színjátékokig.
A tanulmány másik újdonsága - és jelentõsége - abban rejlik, hogy a dallamok lekottázásával és szerkezeti analízisével a kagurahagyomány egyik legfontosabb mûfaji összetevõjére irányítja a figyelmet. Ha ugyanis a hagyomány különbözõ ágait együttesen vizsgáljuk, a tánc (mozdulat), a zene (hangzás) és a maszk (színjáték) párhuzamosságát figyelhetjük meg. E három elem kombinációja azonban meglehetõsen különbözõ, és elõfordul, hogy vagy a tánc, vagy a maszk hiányzik. A zene azonban elmaradhatatlanul kíséri a szertartást, úgy is mondhatnánk: állandó tényezõ, mely a szertartás emelkedettségét, az istenséggel való kommunikáció alaphangját biztosítja.
Kárpáti könyvének létrejöttéhez több intézmény segítsége is hozzájárult. A kutatási program elsõ két évét (1986-87), majd a kész munka kiadását az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatta, a Japán Alapítvány ösztöndíja pedig lehetõvé tette, hogy a szerzõ 1988-ban és 1994-ben - összesen fél évig - helyszíni tanulmányokat folytasson. Ezek során japán barátai és kollégái önzetlen segítségével hang- és fényképfelvételeket készített Észak-Japántól a déli Kjúsú szigetéig, számos sinto szentélyben és kaguraszínpadon. Míg a kottapéldák sokasága arra mutat, hogy az olvasó tudományos szakkönyvet tart a kezében, a gazdag és színes képanyag a japán táj és a japán vallási gyakorlat világába is bepillantást nyújt, ugyanakkor jól illusztrálja a japán mitológiát és mûvelõdéstörténetet is tárgyaló szöveget.
Nem része a könyvnek, de hangzó illusztrációként szorosan hozzá kapcsolódik a Hungaroton 1991-es CD-je Kagura - Japán sinto szertartások zenéje (HCD 18193) címmel. A lemez ugyanis Kárpáti 1988-as gyûjtõútjának termésébõl nyújt válogatást, a tanulmány tehát lényegében erre a zenei anyagra épül, és a könyv számos itt felhangzó dallamot közöl hangjegyes átírásban.
Kárpáti János nagy érdeme, hogy a keleti zenekultúrák vizsgálatát a nyugati tudományos módszerek alkalmazásával végzi el. Az így megtalált közös nevezõ, azt hiszem, korszakalkotóan fontos ahhoz, hogy az emberiség zenei örökségének ez a fontos része az európaiak számára kibontakozzék a mitikus ködbõl, de, mint láttuk, a keletiek számára is szolgálhat új vizsgálati szempontokkal.
Végezetül meg kell említeni, hogy az értékes tartalmat kitûnõen támogatja a könyvek kiállítása is. Köszönet mindkét kiadónak a jól kezelhetõ, igényes formátumért. A kemény táblák, s a hagyományos fûzött kötés, a jó minõségû papír mind arra utal, hogy felmérték e kiadványok jelentõségét, és ennek megfelelõen tartós, sokak által és sokáig hasznosan forgatható könyvekké formálták õket. Külön dicséret illeti a borítókat tervezõ Környei Anikót.