Útra kelsz, Vitya, megint útra kelsz.
Először a szibériai falu tojáshéját törted föl, amikor Novoszibirszkbe vitt a zenéhez vezető utad. Kényeztettek, mert igéretes tehetség voltál. Ment a munka, fakadt belőled a zene. Az ilyen kiváló növendéknek jó konzi után még jobb zeneakadémia dukál. Ez volt a leningrádi. Sosztakovics szelleme lebegett ott tanáraid és diáktársaid felett, megannyi mester különféle iskolája locsolta a szárba szökkenő virágot. Tudjuk: a Szovjetunió az ambivalencia országa volt. A szinte korlátlan támogatás és a gátlástalan gátló magatartás szaunája: az egyik kezével adakozó, másik kezével mindent elvevő gazda. Te megtapasztaltad e kettősséget. Leningrádban magyar diáktársat vettél feleségül - ez megbocsáthatatlannak bizonyult. A Néva partján nem volt maradásod. Megint útra keltél: kellemes budapesti élmények nyomán 1977-ben az ideköltözés mellett döntöttetek.
Néhány év múlva találkoztunk először. A Fiatal Zeneszerzők Csoportja alakuló csapatában a magunk közéleti alkatú és magánakvalóbb alakjai között ott ültél. Között? Inkább talán mellett. Nem szóltál. Nyelvi nehézség volt ennek az oka - magyaráztad évtizedek múltán hozzád intézett kérdésemre. Bizonyára így volt. De később, a választékos magyar beszédű Togobickij Viktor sem vált közszereplővé. Pedig hogy kihasználhattad volna, hogy a Szovjetunióból jöttél! Az akkori Magyarország már nem vette automatikusan számba a "nagy testvér" ideszármazott gyermekeit, hogy sztárolja őket, de még alkalmas lett volna arra, hogy egyengesse pályádat, apróbb-nagyobb előnyöket biztosítson, helyesebben: gesztusaival kiegyenlítse az idegenként idecsöppenés hátrányait. Téged csak zenei hangokban lehetett hallani, s azt sem gyakran, hiszen mi, honi pályakezdők akkor éppen a saját élettér megteremtésével voltunk elfoglalva, vezetőséget műsorszerkesztő bizottsággal szegezve szembe, osztozkodván a sovány koncon. Te vártál, igazi szelídséggel, nem azon szelídek biztonságával, akik helyett mások csapják a zajt, hanem beletörődve, hogy csöndességed csöndet von köréd.
Körötted csönd volt, de benned nem. Az alkotó dolgozott, a művek létrejöttek. És a minőség figyelmet keltett. A saját hang, a felismerhető, egyéni stílus, mely orosz volt, noha bármiféle külsőség nélkül. Itt volt veled Leningrád: a szakmai tudás, Novoszibirszk: az alapok, és itt volt Kupino: az alapélmények, melyekből a szakma formálta invenció táplálkozott. Orosz voltál a külhoni gyökeret-nem-verésben, a gyógyíthatatlan honvágyban. A szorításból az ölelésbe jöttél Leningrádból Budapestre, de egy másfajta szorítás, a haza fogva tartó ereje ott maradt a lelkedben. Ezért mesélted mélyen meghatottan az 1996-os Muzsika-beli interjúban a kupinói hazalátogatás élményét, mondván: olyasmiből írsz zenét.
Az oroszságtól reméltük azt is, hogy a millenniumi operapályázatra rendelt Gogol-egyfelvonásos, az Egy őrült naplója remek lesz. Ezt ígérte zenekari műved, A magány dalai, ezt a Merlinben bemutatott kantátád. Milyen különös: téged, a csöndes, elvonult kollégát mindenki becsült a szakmában! Nem beszéltem olyan muzsikussal, aki ne elismerően szólt volna munkásságodról. Emlékszem Erkel-díjad odaítélésére: a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökségében született javaslat a teljes díjosztó kuratórium egyetértésére talált. Mikor a kórházban, négy nappal a vég előtt találkoztunk, azt írtad a beszélgetőfüzetbe: kár, hogy a betegség miatt megakadt az operán végzett munka, hiszen oly jó formában vagy!
S most e jó formában kelsz megint útra, Vitya. Lélekben talán Kupino felé... Műveidet azonban nekünk hagytad. S a feladatot, hogy jóllehet Magyarország nem a bevándoroltak hona, tudjunk mit kezdeni egy hozzánk származott orosz alkotó javarészt Magyarországon létrehozott életművével.
A kórházban már alig hasonlítottál korábbi önmagadra. Két jelből azonban csalhatatlanul tudnom lehetett, hogy Vityával beszélgetek. Megkérdeztem: adhatunk-e segélyt a betegség okozta anyagi nehézségek orvoslására. Szelíden elutasítottad. Búcsúzáskor pedig - őrzi a beszélgetőfüzet - még a "kutyust" is üdvözölted.
Ez voltál. S ami vagy: ott van a hangokban. Ránk hagytad őket, nekünk kell vigyáznunk rájuk. Legyen az őrzés jelképe Perényi Eszter CD-je, amelyen Szólószonátádat játssza. A kórházban megígértem, beviszem, ha megjelenik. Ide tudtam elhozni.
Béke legyen Veled - de ne a feledés békéje!