|
- Abban a hivatalos életrajzban, amelyet kiadója, a DG lemezcég bocsátott
rendelkezésemre, az áll, hogy ön az egyetlen olyan csellista, aki Rosztropovics
és Pjatigorszkij növendéke is volt.
- Még Oroszországban találkoztam Pjatigorszkijjal; 1966-ban zsűritag volt a
Csajkovszkij-versenyen. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer tanulhatok majd
nála. Aztán amikor 1972-ben a Szovjetunióból Izraelbe emigráltam, megvalósulhatott
az álmom. Egyébként másik mesterem; Rosztropovics is tanácsolta, hogy ha tehetem,
keressem meg Pjatigorszkijt. Zubin Mehta, aki barátságban állt Pjatigorszkijjal,
ugyanezt ajánlotta. Ezért elmentem-hozzá rövid négy hónapra Kaliforniába. Micsoda
intenzív négy hónap volt! Rosztropovicsnál négy évig tanultam, Pjatigorszkijnál
csak négy hónapig, de mindkettőjüktől nagyon sokat kaptam.
- Ez kevéssel Pjatigorszkij halála előtt történhetett. Amennyire tudom, nem
volt még idős, csak beteg...
- Hetvenegy éves volt csak, de nagybeteg. Egész életében erősen dohányzott,
és tüdőrákban halt meg. Valószínűleg tudta, hogy nincs már sok ideje hátra.
Furcsa módon ez is az egyik oka, hogy olyan intenzív kapcsolat alakult ki köztünk.
A másik ok pedig az lehetett, hogy nagyon szeretett az anyanyelvén beszélni,
Kaliforniában pedig nem sokszor nyílt alkalma erre. Én akkoriban szinte egy
kukkot sem tudtam még angolul, ezért igazán kapóra jöhettem neki. Érezhette,
ez az utolsó alkalom, hogy megossza valakivel gazdag élete tapasztalatait. A
zenei természetűeket és az emberieket is. Olyasvalakivel, aki nagyon vágyik
e tapasztalatok befogadására. Ez voltam én, aki úgy szívtam magamba minden szavát,
mint egy kiszáradt szivacs. Életem legfontosabb négy hónapját töltöttem vele.
Minden nap dolgoztunk. De amikor arról beszélek, hogy Pjatigorszkij volt a legjelentősebb
élménye életemnek, nem azt szeretném mondani, hogy Rosztropovics nem volt olyan
jó tanár, mint ő. Ez olyan volna, mintha összevetném Bachot Mozarttal, és azt
mondanám, egyikük jobb zeneszerző volt. Legpontosabban úgy fogalmazhatnék, hogy
én voltam jobb diák, amikor Pjatigorszkijhoz kerültem.
- Hány éves volt akkor?
- Huszonhat. De már túl voltam életem legfájdalmasabb élményein.
- Amelyek megelőzték az emigrációt?
- Igen. Másfél évet töltöttem börtönben és munkatáborban, majd-két hónapra egy
pszichiátriai intézetbe zártak.
- Tudom, hogy a kérdés nem különösebben szellemes, de árulja el, miért?
- Nagyon jó kérdés, mindenki felteszi. Megmagyarázhatatlan, irracionális, illogikus
dolog. Az a rendszer egyfelől tizenöt éven keresztül egy vagyont költött a taníttatásomra.
A Moszkvai Konzervatóriumba jártam, aztán egy évvel a diploma előtt mindent
elkövettek, hogy ne legyek képes befejezni tanulmányaimat. A nővérem Izraelbe
emigrált, ők pedig azonnal gyanakodni kezdtek, hogy én is követem majd. Azt
gondolták, hogy ha befejezem a tanulmányaimat, disszidálok. Ettől kezdve ellenségesen
viselkedtek velem. Tanulmányi okokra hivatkozva bajosan lehetett volna eltávolítani
a konzervatóriumból, mert nagyon jók voltak az eredményeim. Igen drasztikus
megoldást alkalmaztak: az utcán letartóztattak és bebörtönöztek. Mármost aki
börtönbe kerül, azt automatikusan kirúgják a konzervatóriumból, így hát mind
a mai napig nincs diplomám. Nagyon sajnálom, dokumenta nyet. Az a két
év, amit elvettek az életemből, húsznak tűnt. A szabadulásom és emigrációm utáni
időt az új életemnek hívom. És ez az új élet, az új időszámítás kezdődött hamarosan
Kaliforniával és Pjatigorszkijjal. Nagyon pozitív élmények értek. Több mint
negyedszázad telt el a Pjatigorszkijnál töltött idő óta, de ma is azt emésztem,
amit tőle kaptam. Nemcsak az egyik legkitűnőbb csellista, és az egyik legnagyszerűbb
tanár, hanem nagy ember is volt. Az édesapámat nagyon korán elvesztettem, úgyhogy
- akárcsak Rosztropovicsot - őt is második apámnak tekintettem.
- A memoárjaiból kiderül, hogy a világ egyik legszínesebb, legszórakoztatóbb
egyénisége is lehetett.
- Nagyon jó humora volt, és igazi úriembernek ismertem meg. Boldog életet élt,
rengeteg nagy muzsikussal dolgozhatott együtt, akik mellett kibontakozhatott
páratlan képzelőereje.
- Az egykori emigránsok közül sokan visszajárnak Oroszországba. Önnek milyen
a viszonya a Szovjetunió utódállamaival? Le tudja győzni önmagában az "első
életéből" megmaradt keserű emlékeket?
- Nagyon vegyesek az érzelmeim. Huszonkét évig nem mentem vissza. Akkor is csak
azért, mert a Deutsche Grammophon számára készítettem lemezt az Orosz Nemzeti
Szimfonikus Zenekarral. Azóta kétszer jártam ott, és változatlanul ambivalensek
az érzéseim - soha nem éreztem magam otthon. A szovjet rendszer nagyon ellentmondásos
volt e tekintetben. Mindent elkövettek, hogy asszimilálják a zsidókat, hogy
ne kapjanak zsidó nevelést, ne őrizzék kultúrájukat, nyelvüket és vallásukat.
Másfelől azonban megbélyegezték az embert. Nem kellett sárga csillagot hordani,
de a személyi igazolványban benne állt, hogy zsidó. Ezzel szemben Izraelben
és mindenhol másutt úgy fogadtak, mint orosz csellistát. Furcsa helyzet: Oroszországban
éltem, de ott sosem voltam orosz - akkor lettem orosszá, amikor emigráltam.
A vak véletlen műve, hogy odaszülettem. A szüleim éppen ott voltak, ezért aztán
ott születtem és éltem.
- Rigában született. Hogyan került Oroszországba?
- Tizennégy éves koromban Leningrádba költöztünk, ott fejeztem be a zeneiskolát,
s azután mentem Moszkvába Rosztropovicshoz. Az első életem eseményei megkönnyítették
a második elkezdését. Soha nem volt honvágyam, nosztalgiám, nem is tudom, mi
az. Világpolgár vagyok, nemzetközi ember. Lettországban születtem, Oroszországban
éltem, izraeli útlevéllel járom a világot, amerikai a feleségem, a lányom Párizsban
született, a kisfiam Brüsszelben, olasz csellón játszom francia vonóval, és
japán autót vezetek.
- 1972 a mélypont lehetett a szovjet kulturális élet számára. A legtöbb zsidó
értelmiségi talán akkor hagyta el a Szovjetuniót. Vajon miért éppen akkor erősödött
fel az antiszemitizmus?
- Antiszemitizmus mindig volt. Hol fölerősödött, hol lecsendesedett. De a zsidók
mindig jól jöttek bűnbaknak. A kisebbség mindig jó célpontot nyújt.
- Önt szólistaként és kamarazenészként egyaránt jól ismerjük lemezeiről.
A CD-k birtokában azt gondolnánk, legközelebbi partnerei Martba Argerich és
Gidon Kremer.
- Ez így is van. Nem csupán tanáraim miatt mondhatom szerencsésnek magam, hanem
azért is, mert nagyszerű zenészekkel játszhattam együtt. Éppen harminc éve lesz,
hogy először játszottam teljes Beethoven-szonátaciklust a ma élő egyik legnagyobb
zongoristával, Radu Lupuval. Együtt jártunk a Moszkvai Konzervatóriumba.
Rajta kívül Peter Serkint és Martha Argerichet tartom a legfontosabb
partnereimnek. Marthával huszonöt éve rendszeresen játszunk együtt. Rengeteg
lemezt készítettünk, és sok közös tervünk van. Tavaly megvalósult húsz éve dédelgetett
álmom: triókat játszottunk Gidon Kremerrel, akivel együtt nőttünk fel, egy iskolába
jártunk Rigában, aztán Moszkvában. 1982-ben vele készült első DG lemezem is:
Bernstein vezényelte Brahms Kettősversenyét. Most Marthával és Gidonnal Japánban
játszottunk triókat, az ott készült felvétel nemsokára megjelenik CD-n. Ez több
szempontból nagyon fontos nekem. Az egyik: a gyerekeim is tanulnak zenét - a
kislányom zongorázik, a kisfiam hegedül. Családi trió van készülőben. Amit Martha
Argerichcsel és Gidon Kremerrel csinálok, számomra csak felkészülés. Most jön
majd a java, a Maisky-trió!
- Részt vesz a gyerekek zenetanításában?
- Csak egy kicsit, és remélem, jó hatással vagyok rájuk. Az időm nagy része
turnézással megy el, úgyhogy rendszeresen nem tudnék foglalkozni velük. Egyébként
is nagyon nehéz az embernek a saját gyerekeit tanítania.
- Rosztropovicsnak rengeteg új darabot dedikáltak. Valószínűleg ő a cselló
történetének egyik legfontosabb alakja abból a szempontból, hogy sok szerző
komponált számára. Ön is szereti az új zenét?
- Rátapintott egyik leggyengébb pontomra. Nagyon kevés kortárs zenét játszom.
Amikor Rosztropovicshoz jártam, természetesen sok olyan művet tanultam, amelyet
az ő felkérésére írtak. De "második életemben" annyira elfoglalt a koncertezés
és a hanglemezkészítés, hogy nem jutott időm a mai zenére. Nagyon későn kezdődött
el a lemezkarrierem, sok pótolnivalóm volt. Nagyon szeretem a kortárs zenét,
ugyanakkor nagy felelősség mai darabot előadni. Ha valaki rosszul játssza Bachot,
senki sem fogja azt mondani, milyen vacak szerző volt Bach. De ha kortárs művet
ad elő, és nem játssza százhúsz százalékosan, azt fogják mondani, rendben, a
zenész jó, de a darab... A mai zene előadása nem csak nagy felelősség, de a
felkészülés is sok időt igényel. Nagyon kell ismerni a zenei nyelvet. A kortárs
darabokat a legnagyobb tehetségek közül is csak kevesen játsszák jól. Az én
értékrendemben a minőség mindig fontosabb volt a mennyiségnél. Ez az oka annak
is, hogy nem tanítok.
- Túl nagy a felelősség?
- Igen. Nincs tanítási tapasztalatom, soha nem kényszerültem rá anyagi okokból,
hogy tanítsak, és időm se jut rá. Mások, akiknek több idejük és tehetségük van
hozzá, sokkal jobban csinálják. Én a koncertjeimmel próbálok tanítani. Miért
kellene tanárként is?
- A tanárai miatt. Rosztropovics és Pjatigorszkij miatt.
- Ez megint érzékeny pont... Teljesen igaza van: erkölcsi kötelességem, hogy
megosszam, amit tőlük kaptam. Nyolc éve minden évben nyári kurzusokat tartok
Sienában. De szerintem akkor is jobban jár mindenki, ha a játékom segítségével
próbálom továbbadni azt az örökséget, amit kaptam. Beszélek ugyan oroszul, angolul,
egy keveset más nyelveken is, de az én igazi nyelvem a zene. Van, aki ragyogóan
tud beszélni róla; én nem vagyok ilyen. Nem tudom szavakkal elmondani, amit
érzek és gondolok, csak játék közben. A kurzusokon is azt csinálom, hogy veszem
a hangszert és játszom a növendékeknek. De megfogadtam a feleségemnek, hogy
huszonöt-harminc év múlva egy kicsit majd csökkentem a tempót. S akkor, megígérem,
fogok tanítani, és rengeteg kortárs zenét fogok előadni!
|
