"I. Vincenzo Gonzaga hercegnek, Kanizsára" - szól a címzés Claudio Monteverdi (1567-1643) legkorábbi fennmaradt levelén, amely, ha Magyarországon már nem érhette is utol a címzettet, legalább hitelesen megőrizte az utókor számára, mi módon folyamodott Monteverdi 1601-ben Mantovából - nem tekintve földrajzi távolságot és birodalmak határain átnyúló zűrzavart - hadi úton járó munkaadójához az udvari karmesteri és templomi karnagyi címért. Magyarország, mint a keleti invázió és a nyugat-európai civilizáció ütközőzónája, akkoriban nem tűnt annyira messzinek pápai hadvezérek, firenzei kereskedők, német zsoldosok és a személyes harctéri dicsőségről álmodozó mantovai nagyherceg számára, hogy ne tartották volna érdemesnek e vidéken táborba és harcba szállni a javaikat fenyegető török veszedelem ellen.
Mindenképpen tanulságos a mából e régmúlt történelmi helyzetre visszatekinteni. Nem véletlen, hogy a történelmi Magyarország lehetett Európa legkeletibb pontja, ahol a maga századában még forgatták és megszólaltatták Monteverdi egynémely művét. A második évezred vége felé közeledve pedig egyenesen szimbolikus jelentőségűnek fogható fel, hogy e végvidékről akad valaki, aki a szakterület itáliai és angolszász nagyjait megszégyenítő felkészültséggel és magabiztossággal adja az olvasók kezébe Monteverdi leveleinek hosszú idő óta legkorszerűbb, teljes, hibátlan olvasatú közreadását.
Az 1993-as jeles évfordulóhoz méltó tettként ugyanis Lax Éva magyar italianista és énekesnő rendezte sajtó alá az eredeti levélszövegeket.¹ Ugyanő készítette el ennek az olasz kiadásnak nyomán Monteverdi valamennyi levelének magyar fordítását is, kiegészítve a Monteverditől fennmaradt elméleti írásokkal. Ezt a fordításkötetet veheti most kézbe a magyar olvasó, hogy végre élvezhesse mindazokat a gyümölcsöket, amelyeket a nemzetközi Monteverdi-filológia az utóbbi két évtizedben termett. A fordító saját szöveggondozási tapasztalataiból adódó megbízhatóság egyesül itt előnyösen a korábbi közreadások, különösen a Denis Stevens angol fordítása² nyújtotta gazdag háttéranyaggal és az elméleti írások közlésének újszerű, némiképp azonban de' Paoli egyéb vonatkozásban elavult kritikai kiadására³ emlékeztető tartalmi elvével.
A régizenei ismeretekkel nem rendelkező érdeklődőnek sem kell azonban visszariadnia attól, hogy beleolvasson ebbe az izgalmas dokumentumgyűjteménybe. Gördülékeny, élvezetes, de pontos magyar szöveggel találja magát szembe, amely egyúttal kitűnően érzékelteti az eredeti fogalmazásmód nehézkességét, fölöslegesnek tűnő túlzásait, vagy éppen célratörő nyelvi eszközeit. Inkább elszórakoztat, mint tiszteletteljes távolságtartásra késztet a dialektus sajátságaival együtt megőrzött névalakok következetes szembeállítása a levéltári dokumentumok által hitelesített formával, különösen ha ez olyan meglepetésekkel szolgál, mint a Monteverdi életében hercegi tanácsosként és irodalmárként egyaránt kulcsszerepet játszó Alessandro Striggio "transzformációja" a hivatalosabb Striggivé. Az alapszöveghez éppen annyi jegyzet járul, sem több, sem kevesebb, mint amennyi az értő és folyamatos olvasáshoz szükséges. Az előforduló személyek azonosítása, egy-egy komplikáltabb vagy hiányzó szövegösszefüggés felfejtése, az események tágabb kontextusának magyarázata a lábjegyzetekben kapott helyet. További történeti adalékokkal segíti az értelmezést a Függelék jól áttekinthető Monteverdi-kronológiája, valamint a címzettek jegyzéke. Monteverdi leveleinek magyar verziója valahol félúton helyezkedik el Stevens angol összkiadásának széles történelmi horizontot láttató, az elveszett információkat merész hipotézisekkel pótoló, minden részletre kiterjedő, olykor a bőbeszédűség határát súroló kommentárjai és Lax Éva korábbi saját olasz eredetije között, amely kizárólag lakonikus stílusú kritikai, lingvisztikai és azonosító megjegyzésekre szorítkozik. A magyar jegyzetapparátus kényes egyensúlyát maga az énekes-közreadó bontja meg némileg, amikor mintegy elárulja magát énektechnikai, előadásmódbeli terminusoknak (trillo, gorgia, vaghezze, tremolo, alla bastarda) korabeli elméletírók passzusaival alátámasztott, kifejtő értelmezésével. Ezek olvastán a szakmabeli egyértelműen örvendhet, csakúgy, mint a Monteverdire vonatkozó, kortársak tollából származó feljegyzések beillesztésének, vagy azoknak a szolid kitérőknek, amelyek a levélbeli megfogalmazások és egyes zeneszerzői elméleti elgondolások között s így az elméletírások felé létesítenek kapcsolatot (mimészisz, melodia,, parlar cantando, seconda pratica). Ugyanakkor ez utóbbiakon talán túlzottan is felbátorodva merem hiányolni a figyelem ráirányítását egyes sajátos, a korszakban központi szerepet játszó zenei fogalmakra (recitar in voce, in genere rapresentativo) és egyes általánosabbakra (armonia, concertare), ami lehetséges lett volna akár lábjegyzetbeli keresztutalásokkal, akár pusztán az eredeti olasz forma megadása által.
Semmiféle bírálat nem homályosíthatja azonban el azt a tényt, hogy Monteverdi leveleinek és elméleti írásainak megjelentetése a magyar zenei könyvkiadás szenzációszámba menő eseménye. Pándi Marianne 1961-es kis életrajza⁴ óta nem látott napvilágot magyar nyelven monografikus igényű mű Claudio Monteverdiről. Monteverdi elméleti fejtegetéseinek is csupán töredéke lehetett részévé a hazai zenei műveltségnek.⁵ Lax Éva kötetének jóvoltából viszont mától fogva az idegen nyelven nem olvasó előtt is eddig nem sejtett mélységekig, hiteles korabeli dokumentumok - nemcsak írásművek, hanem reprodukált képzőművészeti alkotások és egyéb illusztrációk - segítségével tárulhat fel az európai történelem és zenetörténet talán legváltozatosabb korszaka és annak egyik legjelentősebb és legérdekesebb egyénisége. (Nem hagyhatom említés nélkül, hogy a valószínűleg mutatósnak szánt, képekkel és képmellékletekkel gazdagított kiadvány szembeszökő tipográfiai pongyolaságai miatt sajnos nem válik a Kávé Kiadó díszére.)
Vajon milyen megvilágításban látjuk viszont verbális megnyilatkozásai - 127 fennmaradt levele - távlatából a mantovai hercegek udvari muzsikusát, a velencei Szent Márk-székesegyház karnagyát? Felvetődik a kérdés, mennyire kell gyanakodva és élelmesen a sorok között olvasnunk - ahogyan azt Denis Stevens ajánlja nekünk előszavában -, hogy lehánthassuk a formális és tendenciózus elemeket, és meglelhessük mögöttük az őszinte indítékokat. Benyomásainkat jobbára csak hivatalos levelekből szerezhetjük, hiszen a mantovai hercegi udvarban és a velencei köztársaságban archivált iratoknak volt némi esélyük átvészelni a történelem viharait, magán-levélgyűjteményeknek aligha. Abból, hogy a megszólításokban, a köszöntő, kérő és hálálkodó formulákban Monteverdi kínosan ügyelt a rangnak kijáró tisztelet megadására, kitetszik, egész életét a társadalmi ranglétra mily alacsony fokán töltötte, örökké kiszolgáltatott helyzetben. Kiváltképpen a mantovai Gonzaga hercegek és hivatalnokaik önkényeskedéseitől szenvedett; annál csodálatra méltóbb, hogyan volt képes érdekeit szüntelenül szem előtt tartani, s érvényesítésük ügyében - mint például évjáradékáért és annak földalapjáért - a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is bölcsen és szinte rögeszmés kitartással küzdeni. E küzdelme a valóságban tragikus módon kudarca volt ítélve, mint ahogyan rendszerint alulmaradt, ha egyes kollégáinak, például Marco da Gagliano zeneszerzőnek vagy az énekes virtuózoknak anyagi és erkölcsi megbecsüléséhez mérte a magáét. Gyakorlatiassága végül hozzásegítette ahhoz, hogy felfedezze és értékelni tudja, velencei státusában, viszonylagos szabadságban és barátságos pártfogók - egy-egy Giustiniani, Mocenigo vagy Cornaro - révén mennyi eszmei előnyt élvezhet és fordíthat a maga hasznára. A kötelező szerénység mögé rejtett tartását, öntudatát és hitét abban, amit "gyenge hangjegyeivel" véghezvitt, mindvégig megőrizte; így tudta - egy évfordulóra megjelent olasz tanulmánykötet címét idézve - "a zene fejedelmeként" (Imperatore delta musica) maga mögött hagyni a szolga kötelékeit.
A levelekből egyértelműen kitűnik, hogy Monteverdi Mantovában egy életre eljegyezte magát a színpadi műfajokkal. Hiába a velencei maestro számtalan egyházzenei feladata, ő szívesen visszatért volna a színpadi zenék komponálásához, amint minden alkalmat meg is ragadott erre, inkább vállalva így a kétlakiság kellemetlen következményeit: lekötelezettségeinek szaporodását, munkaadóinak gyanakvását. Mindkét területen, a világi és az egyházi műfajokén egyaránt az utókor fájdalmas veszteségeire derül fény a Monteverdi-levelezés lapjain. Ünnepi alkalmak és felkérések Mantovától Parmáig, amelyek zenét követelnek; megzenésítendő szövegkönyvek, megkomponált vagy félkész közjátékok és zenés színjátékok egész sora; egy velencei madrigale rapresentativo, karácsonyéji és más ünnepi misék, vagy a főúri kápolnákban énekelt motetták: megannyi zenei adat, mely ma már jószerivel egymaga tanúskodik arról, mennyi mindent vallhatnánk még magunkénak Monteverditől, ha kottáival nem bánt volna olyan mostohán a sors.
A megzenésített vagy komolyan tervbe vett színpadi művekről, a Thetisz nászáról (1610), az Andromedáról (1620), A színlelt bolondról (La finta pazza Licori, 1627), a Tasso Amintájához egy Famese-Medici-esküvőre írt intermediumokról és egy önálló lovagi játékról (1627/28), melyeknek mindegyike elveszett, Monteverdi olykor részletekbe bocsátkozva értekezett a címzetteknek. Nem rejtette véka alá kritikáját - ha volt - a szövegkönyvvel szemben, s nem hallgatta el a komponálás ebből adódó nehézségeit. Általában kellő mennyiségű próbát várt el a színpadra állításkor, de előre kikötötte azt is, hogy csak a szereplők hangi és karakterbeli adottságainak ismeretében foghasson a komponáláshoz, hogy "mindenkinek a neki megfelelő zenét" írhassa. Meglepő, milyen magától értődő természetességgel foglalkozott leveleiben azzal, amit ő és öccse elméleti írásai, a VIII. madrigálkötet (1038) és a Scherzi musicali (1607) előszavai, gondolnánk, kényszerűen fejtegettek. Több ízben is világos nyelvezettel fogalmazta meg a szövegmegzenésítésről vallott nézeteit. Félt, hogy "meggyöngülne az utánzás ereje", ha a dramaturgia nem lenne megfelelő. Törekedett az ellentétes érzelmek kifejezésére, "hirtelen váltásokat" ígért "az erőteljes és hangos harmóniák és a gyengék és lágyak között, hogy még inkább előtérbe kerüljön a szöveg". Érzékletes, hirtelen víziói támadtak a kifejezésnek alárendelt zenei megoldásokról, a kontrasztáló zenei hatások kibontásáról: "...szeretem, ha az istenségek díszítetten énekelnek...", "...a Hónapok lágy harmóniákon szólalnak meg majd [...] a Viszály ... úgy beszéljen, mintha énekelne ..." Megnyilatkozásai azt a benyomást keltik, mintha ösztönösen ellenállhatatlanul vonzódott volna a lelket felkavaró érzelmek és azok zenei kifejezőeszközei iránt. Merő véletlennek, szerencsés együttállásnak tűnik hát, hogy az antik örökségre hivatkozva rátalált mindezek elméleti megalapozására is, hogy kimondhassa: "a zene kapcsolatban áll velünk".

¹ C. Monteverdi: Lettere a cura di Éva Lax (Leo S. Olschki: Firenze 1994.)
² The Letters of Claudio Monteverdi (Cambridge University Press 1980; 2., javított kiadás: Oxford University Press 1995.)
³ C. Monteverdi: Lettere, dediche e prefazioni. Edizione critica con note a cura di Domenico de' Paoli (Edizioni de Santis: Roma 1973)
⁴ Pándi M.: Claudio Monteverdi. Kis zenei könyvtár 19. (Gondolat: Bp. 1961.)
⁵ Örök muzsika. Zenetörténeti olvasmányok. Összeállította és jegyzetekkel ellátta Barna István (Zeneműkiadó: Bp. 1977.)

Mantova ostroma és bevétele
Nyomat a 17. századból

A Monteverdi emlékének szentelt Fiori poetici címoldala
(Velence, 1644)

Az Orfeo első kiadásának címlapja