A Nemzeti Kulturális Alap Házi Zeneszerző-programja keretében a Szent István Király Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola rendelte Hollós Máté háromtételes zenekari művét - címe Álmatlanság és végre álom -, amelyet február 25-én, Záborszky Kálmán vezényletével mutattak be a Zeneakadémián. Mivel az eseményen nem voltam jelen, s a darabot és az előadást csupán felvétel alapján ismerhettem meg, nem alkothatok hiteles képet arról, mennyire differenciáltan és körültekintően oldotta meg feladatát a zenekar. Az egyes szólamokban tapasztalható aránytalanságok alighanem a hangfelvétel "tartozik" rovatába írandók. Egészében azonban - az előadás ívét és részleteit tekintve egyaránt - a zenekar hitelesen ragadta meg a kompozíció lényegét, s talán nem túlzás azt állítani: többdimenziósan ábrázolta összefüggéseit. Az együttes játékából gondosság és szeretet sugárzik.
Ha egy cím a mostanihoz hasonló mértékben sejtet programzenei tartalmat, szinte rákényszerülünk arra, hogy a zenei történés egészét, a teljes formaívet s ezen belül az egyes gesztusokat, azok léptékét újra és újra összevessük a kompozíció feliratával. Ez persze magában rejti a belemagyarázás veszélyét, de ki tudja: hátha éppen az volt a zeneszerző titkos szándéka, hogy a hallgató értelmezze a zenét, s hogy az szokotthoz képest intenzívebben helyezkedjék el a cím-kifejezőeszkőzök-zenei hangulat delejes háromszögében? A művel való személyes kapcsolatteremtés és az objektív, kutató szemlélet megfér egymással - megpróbálom hát ezt a kettős látásmódot érvényesíteni és annak két alkotóelemét egymással egyensúlyba hozni.
A papírforma a következő: a kompozíciót három tétel alkotja, a zenekari színskálát gazdag ütőhangszer-csoport (3+1 előadó a timpanijátékoson kívül), valamint celesta és hárfa teszi árnyaltabbá. Érdekes és jellemző a két kürt mellett a három trombita alkalmazása. Az első tétel három részre tagolható. A Più mossóval (negyedérték = 116) nyomatékosított, mozgalmas középszakasz 24 üteme futó epizódnak tűnhet a lassú alaptempójú (negyedérték = 66), fátyolos színezetű és nyomott hangulatú zene gomolygó mozgásába ékelve, ám egyrészt éppen élesebb körvonalai által kap fokozott jelentőséget (a hangszerelés, a ritmika is sokkal markánsabb a közel kétszeres tempójú szakaszban), másrészt és mindenekelőtt az teszi e formarészt fontossá, hogy a kromatikus ívek felett fölrikoltó anapesztus-töredékekkel a szerző itt előlegezi a második tétel legfontosabb zenei alkotóelemét.
A tétel nagyobb részére jellemző a fenti jelzőkkel érzékeltetni próbált, álmatlanságot sugárzó hangulat. A fáradt szellem vagy szervezet számára nem adatik meg a várva várt nyugalom. Kerülni szeretném a túlságosan illusztratív megközelítést, ám jellemzésként a meddő forgolódás, hánykolódás önkéntelenül is előkívánkozik. Milyen zenei eszközökkel éri el ezt a hatást Hollós? A nyitó harmóniákból (érdekes, kvintek-kisszeptimek "sávozta" torony) egy alig vonagló, kisterc ambitusú dallamcsíra ködlik elő. Az újabb dallamfrázisok fokozatosan jutnak el a kvint hangterjedelemig. E kibontakozás nem pontos imitációk vagy akkurátus motívumfejlesztés útján történik - inkább nevezhetjük spontánnak és organikusnak. A hangzáskombinációk kamarazeneiek: a hangszerek kis csoportjai sokszor elszigetelődnek, egymást követve jutnak szóhoz. Egy-egy pillanat olykor föllélegzést hoz, a megérkezés illúzióját kelti - ám csupán átmenetileg, hogy azután újból kezdődjék a szorongásos küszködés. Az ütők kezelése rendkívül gazdaságos: a tamtam például a tétel kódáfának indításakor szólal meg először. E kóda ismét megpróbálja áttörni a láthatatlan falat, ám a középrésznek válaszoló ritmuscsírák után a végső hangzás a kezdőakkordba torkollik.
A második tétel kifinomultabb szerkezetű. Az álmatlanság háromféle alakban támad az emberre, sajátos szimmetriában (táblázat az oldal alján). A Tempo I-re a kromatika és az említett anapesztus-ritmika jellemző; a Meno imitációs, dallamos, polifon; a Poco più mosso összefoglalja az addigiakat.
A Tempo I gyakran egy nagyszeptim alapsejtű akkordba (vagy kivágatóba) torkollik, ami nem más, mint az első tétel pillérharmóniájának feszesebb változata. (Ez az akkord szolgáltatja huzamos időn át az első Meno szakasz hátterét is.) A Meno szakaszok hangszerelése kamarazenei. A rajzos, felfelé törekvő dallamot az angolkürt indítja el (az első tételben ez a hangszer nem szólalt meg). A dallam mintha a nyitótétel témájának újabb fejlődési állomása volna: a kromatika, a szűk intervallumok "kitágultak". A harmadik Tempo di meno a kisfuvola és a harangjáték hangzásával színesedik, a következő Tempo I pizzicatót ír elő a vonósoknak. Az anapesztus-képletek hamarosan kvinteket intonálva rebbennek szét. A folyamat még nem teljesedik ki: szabad heterofóniát idéző Meno után nagyszeptim-kvint mintázatú, dühödt anapesztusok és egy nagydob-réztányér ütés fejezi be a tételt.
A zárótétel egyetlen nagy ívként fogható fel, tempója egységes; szinte végig a nyitódallam organikus változatait jeleníti meg. Ez a dallam stíluson túli, hagyományos értelemben melodikus, sőt egyre nyíltabban tonális: kvintek közti fordulatai, hármashangzat-felbontás-szegmentumai lépcsőzetesen emelkednek. Ebben a műben a komplex zenei történés vajúdik dallamot - a ritka megoldás talán a cím sugallta program jelképpé növelése.
A témát a kürt mutatja be, majd részt kap belőle minden hangszer, az ütős csoportot lágyító marimba is. A hallgató lassan már telítettséget érez, majd a zongora kadenciális beköszöntője frissíti fel. A zongora táncos lejtése, szelíd kánonja nem rejti el az anapesztus-motivika barátságosabb megjelenését, és az igazi révbe érkezést (Végre álom) is átélhetjük. Az epilógusban a fúvósok nélküli hangszercsoport magasba röpíti a C-dúrból és az azt fűszerező mellékhangokból álló záróakkordot.
A hallgató egyedül marad a kérdéssel: az álmatlanság és az álom szimbóluma vajon mennyire mutat túl önmagán? S mennyire álom az álom? Megnyugvást hozó új életszakasz, vagy csak az illúziók birodalmában létező, el nem érhető világ?