|
Nem tudjuk, nem lehet szavakkal érzékeltetni, hogy valójában
kit is vesztettünk, tulajdonképpen mennyi minden tűnt el az ő személyes jelenlétének
elmúlásával. Pontosíthatatlan az is, hogy mi az, ami tovább él, netán örökké
érvényes marad szellemi és tárgyi hagyatékából. Yehudi Menuhin esetében ugyanis
olyan mértékben kapcsolódik művész és művészet, lét és tett, ha úgy tetszik:
test és lélek, hogy az szinte példa nélkül áll - jobban mondva mindenkori követendő
például szolgálhat valamennyiünk és eljövendő generációk sokasága számára. A
zsenialitásból fakadó jogok és kötelességek tudatosítása, a csodagyermekből
csodafelnőttet teremtő jellem, a zene iránti elkötelezettség jegyében kérlelhetetlen
következetességgel végigvitt életút egészében és részleteiben is alázatra int.
Olyanra, amellyel összevissza kuszált világunkban, feszültségekkel, konfliktusokkal
talán sohasem tapasztalt mértékben terhelt korunkban egyre ritkábban lehet találkozni.
Olyanra, amely talán minden másnál hatékonyabban segít hozzá értékeink és hiányosságaink
fölismeréséhez, és alkalmasint az egyetlen igazi kulcs marad a magunkkal való
szembenézés lehetőségéhez, igazi helyünk megtalálásához.
Lehetne hosszan sorolni a számokban, mértékegységekben is kifejezhető
eredményeket, de mindez másodrendű fontosságúvá válik annak a kisugárzásnak
fényében, amelyből bárki bármikor megérezhette a varázst, amely Yehudi Menuhint
egész életén keresztül végigkísérte. Nem túlzás páratlannak nevezni a tényt,
hogy évtizedek óta betegséggel küszködött, mégis töretlen energiával tudott
közeledni mindenhez, amiben hitt. S ebben az esetben nem igazán érdekes, milyen
minőségben: amihez hozzányúlt, arannyá változott, mint a mesében. Szerényebb
képességű muzsikusok jót, kiválóak még kiválóbbat, zseniálisak soha nem hallott
minőséget tudtak produkálni keze alatt vagy a közelségében. Segítőkészsége nem
ismert diszkriminációt: ha emberbaráti jóindulatról volt szó, éppen úgy sietett
frontkatonák szenvedéseit enyhíti, mint a Bartók Bélának szóló megrendeléssel
könnyíteni pályatársának nem éppen rózsás helyzetén. Nyitottsága nem ismert
határokat: mint minden igazán nagy szellem, ő is a jelenben élt, tudomásul véve
annak minden pozitív és negatív összetevőjét. Mint igazi, a "tiszta forrást"
szüntelenül kereső művésztől, tőle is távol állt mindenfajta arisztokratikus
gőg. Ezért is volt képes arra, amire csak igen kevesen: úgy tudott jót cselekedni,
hogy közben soha nem sértett tisztességes érdekeket. Életműve önmagunk és a
bennünket körülvevő világ szüntelen újraértékelésére tanít. A méltatás szavai
e helyütt valóban nem elegendőek: a csoda néma csodálatra késztet. S az ilyen
csodák nemcsak addig maradnak meg, amíg létrehozóik fizikai létére emlékeznek.
Budapest, 1999. III. 15.
|
