A hazai koncertéletnek a zenetörténet szinte valamennyi fejezetében akad pótolnivalója: magyarországi bemutatóra váró művet a reneszánsztól a 20. századig minden korszak bőven kínál. Még Ottorino Respighi, a három nevezetes Róma-költemény alkotója is írt olyan zenét, melyet Budapest közönsége 63 évvel a komponista halála után, most hallott először. A tavasz című kantátát (eredeti szerzői műfajmegjelölés szerint: poema liricót) a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÉNEKKARA és SZIMFONIKUS ZENEKARA mutatta be PIER GIORGIO MORANDI vezényletével. (A hangversenyen nem lehettem jelen, beszámolóm alapja hangfelvétel.)
A műsor első felében Pergolesi Stabat Matere hangzott el ZÁDORI MÁRIA és WIEDEMANN BERNADETTE szólójával. Anélkül, hogy lebecsülném a tisztes produkciót, jeleznem kell bizonyos különbségeket. A karmester felfogása, úgy látszik, közelebb esik a klasszikus-romantikus és 20. századi repertoárt játszó, mindenevő szimfonikus zenekarok régizene-előadásmódjához, mint ahhoz a könnyedséghez és tagoltsághoz, transzparenciához és hangsúlygazdagsághoz, amely a kisebb apparátusú, a kor stílusában specialistaként otthonosabban mozgó historikus együttesek sajátja. Mindennek eredményeként átlagos színvonalú, nem különösebben szuggesztív Stabat Mater szólalt meg. Kár a művet, a stílust és a hangvételt tökéletesen érző és értő Zádori Mária sugárzóan tiszta és átélt, a mű tartalmait méltón közvetítő szólóiért, melyek ebben a közegben értelemszerűen nem tudtak igazi gazdagságukban kibontakozni és hatni. Elismerést érdemlőn, kulturáltan énekelt az altszólamban Wiedemann Bernadette, ám Zádori autentikus előadása mellett az övé úgy hatott, mint aki jól megtanult idegen nyelven beszél az anyanyelvén megszólaló társaságában.
Respighit a zenetörténetírás eklektikusnak éppúgy nevezi, mint impresszionistának, hiszen stílusára Legalább négy nemzet négy szerzője gyakorolt hatást: az orosz Rimszkij-Korszakov, a német Richard Strauss, a francia Debussy és saját honfitársa, Puccini. A tavasz esetében mindkét megállapítás érvényes: az 1923-ban komponált, nagyszabású kantáta eklektikus is, impresszionista is. Hangzása pazarlón gazdag, reprezentatívan képviseli a színzsonglőr hírében álló szerzőt: a zenekar csilingel, zeng és harsog, máskor bong, zsong és susog. A színvilág sokszor erősen emlékeztet Debussyre, máskor hosszú szakaszokon át (a dallamokkal és harmóniákkal együtt) megejtően Puccinis, több esetben pedig a korai Schoenbergre, a Pelleas és mindenekelőtt a Gurre-Lieder szerzőjére kell gondolnunk e "színes, szélesvásznú" zene hallgatása közben.
A mű hangulata, magatartása és gesztusvilága olyan, mint az alapjául szolgáló librettó. Constant Zarian szövege (nem bírálótag, inkább tárgyilagos jellemzésként használva a szót:) egzaltált, mámoros szóáradat, mely összekapcsolja a tavasz, az újjászülető élet, a Természet iránti panteisztikus imádatot a szerelemmel és Isten felé fordulással. Alighanem a túlfűtöttséggel magyarázható, hogy az egyes szólamok deklamációja a kantátaműfaj ellenére újra és újra átcsap az operai arioso világába. Miként az egész mű tartalma homályban tartott, foltszerű, akként foltszerű maga a forma is, mely tagoltsága ellenére egyetlen hömpölygő hangáradatként jelenik meg a hallgató előtt. Pier Giorgio Morandi jól felkészítette a Rádiózenekart és a Rádiókórust, a két együttes igényesen, színgazdagon és sodró lendülettel szólaltatta meg a vokális-hangszeres partitúrát, a szólistagárda - HERCZENIK ANNA, SALLAY GABRIELLA, WIEDEMANN BERNADETTE, PETHŐ JÓZSEF, ERNST BUSCAGNE és SÓLYOM-NAGY SÁNDOR - a mű összetettségét érzékeltetve, igényesen énekelt. (Január 15. -Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

A Muzsika tavaly megjelentette a Fischer Annie-ösztöndíjban részesülő fiatal muzsikusok névsorát (1998/4), majd riportot közölt az ösztöndíj céljairól és odaítélésének feltételeiről (1998/6). Az ösztöndíjasok elsőrendű feladata a koncertezés: meghatározott időn belül meghatározott számú hangversenyen kell közönség elé állniuk - ezzel szolgálják meg az anyagi támogatást. A módszer kitűnő: a pályakezdő úgy hoz áldozatot, hogy a musikalisches Opfer által is maga gyarapodik, minden egyes fellépéssel növelvén szakmai rutinját. A Zeneakadémián gálaestet adott a Fischer Annie-ösztöndíjasok egy része: a hangverseny legtöbb közreműködője közülük került ki, csupán néhány posztra hívtak vendégművészt.
A műsor mindkét felében két concerto keretezett egy-egy áriát, előbb a barokk, majd a bécsi klasszikus repertoárból válogatva. A zenekari kíséretet mindvégig a nemrég alakult CAPPELLA DELL' ACCADEMIA szolgáltatta (művészeti vezető: NÉMETH GÉZA). Bach 5. Brandenburgi versenyében a csembalista DOBOZY BORBÁLA volt a vendég, a fuvolás ITTZÉS GERGELY és a hegedűs SOMOGYI PÉTER képviselte az ösztöndíjasokat. Sajátos módon itt épp Dobozy nyújtott kiemelkedőt: pompásan játszotta a nagy cadenzát, s a teljes műben stílushűen, rugalmasan muzsikált. A fuvola és a hegedű intelligens és kiegyensúlyozott előadásmódját tartózkodónak és kissé fantáziaszegénynek éreztem. A 2. Brandenburgiban az eddigiekhez trombitaszólóval - szintén vendégként - PALOTAI ISTVÁN, oboán PÁPAI SZILVIA csatlakozott. Ezt a tolmácsolást mozgékonyabbnak találtam: Palotai a két saroktételben karcsú és fényes hangon, virtuózan formálta meg reprezentatív szólamát, de megfelelően helytállt Pápai Szilvia is, Ittzés és Somogyi hozzájárulása pedig a korábbinál élettelibbnek mutatkozott. Különösen az Andantéban tapasztaltam a két fafúvós és a vonós játékos részéről közlékenységet.
Mindkét hangversenyfél vokális tagolószámát MEGYESI SCHWARTZ LUCIA énekelte. Termékeny ötlet volt előbb egyházi zenét, másodjára operaáriát választania - így egyéniségét két alapvetően eltérő oldaláról ismerhette meg a közönség. Egyszerűen és átélten, kiegyenlített regiszterekkel, tiszta intonációval és kulturált szövegejtéssel szólaltatta meg Bach Máté-passiójának Erbarme dich áriáját. Kevésbé ragadott meg Rossini Olasz nő Algírban című operájából a Crude sorte: a középregiszterben a hang néha elsápadt - különösen a gyors részben hiányoltam az orgánum fényét. A kedélyt és az energiát az énekesnő inkább eljátszotta, mint megélte vagy sugározta - a koloratúrák próbáját azonban magabiztos technikával állta.
A második részben Haydn D-dúr kürtversenyét (Hob. VII:2) BERKI SÁNDOR, Mozart A-dúr hegedűversenyét (K. 219) LENDVAY JÓZSEF adta elő: technikai kivitelezés szempontjából mindkét produkciót kifogástalannak találtam, ám mindkettőtől több szuggesztivitást reméltem. Különösen Berki teljesítménye hatott hangszeresen korrekt, ám színtelen muzsikálásként. Lendvay szólóiból nem hiányzott sem a líra, sem a könnyedség, s örömöt szerzett az is, hogy az Adagióban a hegedűművész takarékra vette a vibratót, a finálét pedig markánsan ritmizálta - mindezt mégis kevésnek, átlagosnak éreztem. A két Brandenburgi verseny kivételével a koncert valamennyi számát VAJDA GERGELY vezényelte: keze alatt a Cappella dell' Accademia felkészülten muzsikált. (Január 26. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Éppen harminc esztendeje, hogy RÁNKI DEZSŐ megnyerte az akkori idők egyik rangos zongoraversenyét, a zwickaui Schumann-versenyt. A város szülöttének művei azóta is repertoárja egyik alapfejezetét alkotják. De Ránki nemcsak Schumannt játszik gyakran: mint sokan, ő is kialakított néhány olyan tudatosan megkomponált, kipróbált műsort, mellyel a közönség ismételten találkozhat. Annak a Schumann-estnek a programját, melyet a művész az Őszi-téli zongorabérlet harmadik estjén szólaltatott meg, egy ízben hallhatta már a Zeneakadémia nagytermének befogadóképességénél nagyobb létszámú publikum is: Ránki ugyanebben a sorrendben ugyanezeket a darabokat játszotta 1998 áprilisában, élő adásban a Magyar Rádió Márványtermében.
Az est egyik fő jellegzetessége, hogy mind terjedelem, mind karakter, mind pedig a művek szerkesztésmódja és műfaja tekintetében körüljárható zeneszerzőportré mintázását célozza: az Erdei jelenetek (op. 82) ábrázoló szellemű, költői címekkel ellátott rövid tételek ciklusa; a Humoreszk (op. 20) csupán hangulatcímmel szolgál, s a Waldszenen nel ellentétben egyetlen epikus - igaz, hangulati és tematikus cezúrákkal gazdagon tagolt - folyamatot tár a hallgató elé. A műsor második részét nyitó Három románc (op. 28): három, indulatokban és hangszeres nehézségekben nem szűkölködő tétel. Végül a műsort megkoronázó kompozíció, a Szimfonikus etűdök (op. 13) a többféle értelemben is megvalósuló szintézisalkotás mesterműve: párosítja a variációs ciklus és a korban divatos, nagyszabású etűdsorozat genuszát; egyesíti a zongoraszerű írásmód és a szimfonikus hangzáslehetőségek kiaknázásának törekvését, s ráadásként egyszerre vállalkozik kétféle erőpróbára - a virtuozitás a test, a régiek hagyománya előtt tisztelgő, cimento dell' invenzione típusú alkotói teljesítmény a szellem "mutatványa" - a szó magasrendű értelmében.
A program másik fő jellegzetessége: a kronológia rákmenete. Az Erdei jelenetek keletkezési éve 1848/49, a műsor két középső száma egy évtizeddel korábbról, 1839-ből származik, a Paganini előtt térdet-fejet hajtó Szimfonikus etűdök pedig 1835 termését képviselik. Az olvasó számára talán feleslegesnek tűnhet a műsor ilyen részletességű taglalása, mégis úgy érzem, szükséges mindezt megemlíteni, sokan vannak ugyanis, akik a szórólapon egyetlen szerző nevét olvasva, nem gondolnak különösebb találékonyságra. Márpedig ez a program a jelek szerint "ki volt találva".
Megfigyelésem szerint a műveknek ez a válogatása és sorrendje széles ívű emocionális crescendo felvázolására ösztönözte az előadót. Ránki lírával, apró képek szemléletével indított: ártatlan naivitással a Belépő hangjaiban vagy épp a Magányos virágok lépegető kíséret felett kibomló témájában; sejtelmességet kifejező pontozott ritmusokkal és staccatókkal az Elátkozott hely, oldottsággal a Barátságos táj hangjaiban. Otthon-költészetet hallottunk A fogadóban, az elkapott rövid dallamvégek révén már-már madrigaleszk ábrázolásmódot a Madár mind próféta megszólaltatásakor - és így tovább. A Humoreszkhez érve a zongoraművész az epika hullámzó érzelem- és hangulatvilágába lépett át ("egy egész héten át szinte fel se álltam a zongorám mellől, sírva és nevetve komponáltam" - írja Bécsből a darab keletkezéséről Clara Wiecknek Schumann), előadásmódjával a fantáziaszerűen szabad forma, a rögtönzést idéző komponálásmód meghatározó szerepére irányítva a figyelmet. Ahogyan a szerkesztés feszesebbé vált, a folyamat sűrűsödött, úgy erősödtek keze alatt az indulatok. A Három románcnak e tekintetben előkészítő szerepet tulajdonítok - e tételek szolgáltak a Szimfonikus etűdök preambulumaként. Utóbbiakkal kétségkívül a szimfonikus dráma műfajában és formátumában teljesedett ki a műsor. Miként maga a mű jelentése többrétegű, akként hordozott Ránki játéka is legalább kétféle tartalmat: technikában-sodrásban az emóciók hevét, karakterekben a tartást. A teljes hangverseny során - de a Szimfonikus etűdökben kiváltképp - külön élvezet forrásául szolgált figyelni az előadói én megkettőződését: az ikerpár egyik tagja mindvégig a történések sűrűjében haladt, olykor dalolva, máskor küzdve, de mindig a feltétlen jelenlét jegyében - a másik mindvégig kívülről, elfogulatlanul figyelte és a ellenőrizte bent lévőt. Az intenzitást, mellyel a kettősség megvalósult, egyedül Richter játékából ismerjük. (Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Bt.)

A megmérettetés sajátos fajtája, mikor versenygyőztes tér vissza korábbi sikereinek színhelyére, és immár versenyen kívül - valójában: népesebb mezőnyben és hosszabb versenyben - igyekszik megállni a helyét. Nem tudom, véletlenül történt-e, vagy hangversenyrendezői koncepciót tükröz: a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR Schubert-Brahms-Mendelssohn estjén mind a szólista, mind a karmester egy-egy közelmúltbeli zenei verseny emlékét idézte. SARAH BITTLOCH az 1997 őszén megrendezett Szigeti József Hegedűversenyen ért el megosztott 1. helyezést, a zenekart vezénylő HÉJA DOMONKOS pedig az MTV tavalyi, 9. Nemzetközi Karmesterversenyének nagydíját nyerte el.
Úgy találtam, egyikük teljesítménye pecsétet üt, másikuké kérdőjelet ír a győzelmet dokumentáló oklevélre. Folytathatnám azzal: Sarah Bittloch esetében mindez csalódás, de nem így van: feddhetetlen kidolgozású játéka mögül már 1997 szeptemberében, a Szigeti-verseny gálaestjén is hiányoltam az egyéniség fedezetét. Brahms koncertjét hallgatva most visszatért a hiányérzet. Hibátlan, háztartási hegedülés a Sarah Bittloché: nem karcol, nem szennyezi a környezetet, tisztaságillatot áraszt. A gépsorok és futószalagok korának méltó képviselője: van ilyenből a polcon száz, megkülönböztetni egyiket a másiktól lehetetlen. Míg a személyes jegyeket nélkülöző, feladatteljesítés-atmoszférájú zenélést hallgatom, feltűnik, milyen szerves része a hangszeres szubjektumnak a hang: a 24 éves művésznő vonója alatt nemcsak a ritmusok hatnak szokványosan, nemcsak az akcentusok kerülik a biztonsági sáv tájékát, de a tónus is a kockázatmentes átlagot képviseli.
Héja Domonkos épp ellenkező előjelű élménnyel ajándékoz meg. Tavaly májusban, a gálaesten Beethoven-hetedikjét fáradtnak, szokványosnak éreztem - most azonban felvillanyoz, amit a fiatal karmester a MATÁV Zenekar élén véghez visz. Schubert Rosamunde-nyitányában tagolt a forma, plasztikusak a ritmusok, hajlékonyak a dallamok és távlatosak a modulációk - a megszólaltatás üdeséget és játékos kedvet áraszt, érzelmeket tár fel, de nem érzeleg. Héjának most térül meg az energia, amit saját alapítású zenekarába fektetett: a jelek szerint a Danubia Szimfonikusokon alaposan megtanulta, miképp kell muzsikusokkal bánni. Gesztusaival erőszakmentesen jelzi szándékait: bizalmat sugározva kér és ösztönöz. Válaszul a MATÁV zenekara szinte megtáltosodik: rég hallottam az együttest ilyen jónak. A vonóskar egészséges tónusú, a fúvósok szólói is gondozottabbak, mint máskor. Kitűnő választás a műsor második felében a tizenöt éves Mendelssohn 1., c-moll szimfóniája (1824): a méltatlanul elhanyagolt mű tömör és erőteljes olvasata, miközben nem kendőzi el a kompozícióban munkáló Mozart- és Beethoven-hatást, a darabot valósággal felfedezi, kihasználva a friss karakterek és az ötletes hangszerelés lehetőségeit (például egy hosszabb pizzicato-szakaszt, melyben a MATÁV-vonósok megmutatják: tudnak egyszerre pengetni). (Január 31. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Thomas Linleytől Joseph Martin Krausig kisebb zenetörténeti antológiát lehetne összeállítani azokból a régizenei ritkaságokból, amelyeket első ízben VASHEGYI GYÖRGY és két együttese, a PURCELL KÓRUS és az ORFEO KAMARAZENEKAR tűzött műsorra Budapesten. Legutóbb a francia barokk hazánkban szinte ismeretlen kiválósága, Marc-Antoine Charpentier (1645-1705) adott alkalmat felfedezésre. A koncert, amelyen Lully és Moliere kortársának kompozíciói felcsendültek, kizárólag magyarországi bemutatókat sorakoztatott fel. A gondos műsorszerkesztés lehetővé tette, hogy a szerzőt egyházi és világi művek alkotójaként egyaránt megismerhessük, sőt a második részt kitöltő Pastorale en musique, az Actéon (1683) előtt, az első részben elhangzott két egyházi kompozíció, a Répons című nagyheti responzórium-sorozat és a Messe pour My Mauroy magán az egyházi Charpentier-művek csoportján belül is érzékeltette a sokoldalúságot: bár mindkettő azonos évből, 1690-ből származik, a kétféle hangvétel és kidolgozás merőben eltérő.
A Répons kilenc darabja közül hat hangzott el a koncerten. A tételek legtöbbje csekély apparátust foglalkoztató szóló vagy duett - egyszerű szerkesztéssel, de az egyházi zenére olykor jellemző távolságtartástól vagy aszkézistől mentes hangvétellel (mind ezt a sorozatot, mind pedig az utána felhangzott misét az úgynevezett "tradicionális" francia latin kiejtéssel szólaltatta meg az énekesgárda). A mise a nagyobb apparátust foglalkoztató, gazdagabban hangszerelő, bonyolultabb szerkesztésmódokat preferáló Charpentier-t állította előtérbe. Az életteli, dinamikus muzsikálás a mű dallami és ritmikai gazdagságára irányította a figyelmet. A hallgatónak - miközben nem feledte, hogy barokk zenét hall - e művel ismerkedve újra és újra a reneszánsz zene plasztikus tagolódása és transzparens hangzása juthatott eszébe. Vashegyi és vokális-hangszeres csapata minden eszközzel hangsúlyozta, hogy a megszólalásmód, akárcsak a Répons tételeiben, itt is gyakran olaszos - mindez persze nem meglepő, ha Charpentier Rómában töltött éveire gondolunk, s arra, hogy a francia komponista Itáliában Carissimi tanítványa volt. Különösen élveztem azokat a pillanatokat, melyekben az előadás az egyházi zenében leplezetlenül jelentkező tánckaraktereket érvényesítette.
A második részben megszólaltatott Actéon - nyilvánvalóan a cirkalmas szöveg zsúfoltsága és terjengőssége miatt - stilizáltabb benyomást keltett, mint az egyházi művek. Vashegyi betanítása azonban két fontos mozzanatot is érzékeltetett: egyrészt azt, hogy a stilizáltság itt és most (még) nem azonos a francia barokk némely mesterművére jellemző, finomkodó és szertartásosan kimért eleganciával, másrészt hogy a megzenésítés a maga bájának és egyszerűségének új tartalmaival bizonyos értelemben felülírja a kétségkívül körülményeskedő, olykor egy megverselt szinonimaszótárra emlékeztető szöveget (allons, marchons, courons, hastons nos pas: menjünk, meneteljünk, siessünk, szaporázzuk lépteink - olvasható a librettóban).
A műsorra tűzött egyházi darabok és a kisopera lehetővé tették, hogy itt is, ott is nagyjából ugyanaz a szólistagárda lépjen pódiumra, eltérő szerepkörben. A responzóriumokban és a misében CSEREKLYEI ANDREA, KISS NOÉMI, BÁRÁNY PÉTER, GAVODI ZOLTÁN, DRUCKER PÉTER, REGENHART ANDRÁS, KOVÁCS ISTVÁN, DEMJÉN ANDRÁS és KALMANOVITS ZOLTÁN énekelt, a felsoroltakhoz az Actéonban PINTÉR ÁGNES, MENYHÁRT ZSUZSANNA és NÉMETH JUDIT csatlakozott. A teljes hangverseny vokális közreműködői közül feladatvállalásának súlyával és teljesítményének színvonalával egyaránt kiemelkedett az Actéont megszemélyesítő Drucker Péter, a Dianát éneklő Csereklyei Andrea, valamint Arthébuze szólamában Kiss Noémi. Vashegyi György szeret hosszú műsorokat összeállítani, így volt ez most is: a koncert kerek egy órával tovább tartott a szokásosnál. Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus estjein a korábbi években többször is felfigyeltem arra, hogy a nagy feladat túlságosan megterhelte az előadógárdát, melynek nem sikerült a műsor minden egyes részletét azonos eredménnyel kidolgoznia. Örömmel állapítom meg: ez a helyzet az utóbbi egy-két évad során gyökeresen megváltozott; mind a zenekar, mind a kórus megerősödött, és kiegyensúlyozottan dolgozó, professzionista együttessé vált. A Charpentier-esten mindvégig kompromisszumoktól mentes és szuggesztív muzsikálást hallottunk. (Február 7. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia Közművelődési Bizottsága)

Korábban soha nem láttam egy helyen annyi kürtöst, mint amennyi az ERKEL FERENC KAMARAZENEKAR legutóbbi koncertjén gyűlt össze - a nézőtéren. A magyarázat a céh egy kiválósága - a pódiumon. PETER DAMM kerek negyven esztendeje lett a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának szólókürtöse, majd tíz év múltán, 1969-ben a Drezdai Állami Zenekaré. Világszerte turnézó művész, közönség és szakma által egyként magasztalt hanglemezek készítője, nemzetközi versenyek zsűritagja, mesterkurzusok professzora, a klasszikus kürtrepertoár közreadója és ismeretlen kompozíciók felfedezője. Élő legenda, aki 62 esztendősen (!) is versenyműveket játszik. Mindezt az értékelheti igazán, aki tudja, mennyire életkorfüggő a rézfúvós játék frissessége.
Amit első megközelítésre biológiai csodának vélnénk, néha nem több, mint a harmonikus alkat kisugárzása. A két versenyműben, melyet megszólaltatott, Peter Damm rokonszenves és bölcs muzsikusszemélyiségként mutatkozott be Budapest közönségének (bemutatkozást említeni persze enyhe túlzás: járt ő itt az elmúlt évtizedekben, csak épp ritkán - magam a hajdani NDK Kultúrközpont kamaraméretű koncerttermében rendezett, hetvenes évekbeli szonátaestjére emlékszem). Telemann concertója hatott kevésbé felvillanyozón, ennek tételeit tarkította több gikszer és apróbb pontatlanság - igaz, a mű, melyet Peter Damm diszkantkürtön játszott, rendhagyóan magas fekvésű, s ezért különlegesen nehéz. Az összképet persze az is árnyalja, hogy (legalábbis e sorok írójának megítélése szerint) a Telemann-versenymű nem tartozik a barokk repertoár csúcsai közé, inkább az átlagtermés képviselője. Mozart legigényesebb kürtversenye, a sorban ötödik s egyben utolsó K. 495-ös Esz-dúr mű azonban maradéktalan élvezetet nyújtott: mind a különleges témagazdagságú nyitó szonátatétel, mind a lágyan éneklő Románc, mind pedig a hangrepetícióival parádés lehetőségeket kínáló vadászrondó kitűnő formában találta a szólistát. Imént rokonszenvesnek és bölcsnek neveztem Peter Dammot: rokonszenvesnek találtam, hogy hangszerének egyik legkiválóbb játékosaként sem a virtuozitásra helyezte a súlyt - zenélt, énekeltette a kürtöt, ahol erre lehetőség nyílt. Rokonszenves a lágy tónusok és a pianók iránti vonzódása is: a sok puhán indított hang, a sok csitított forte ékesen példázta a visszafogottság legnemesebb fajtáját - azt, amikor valóban van mit visszafogni. S végül a bölcsesség: a tapasztalt zenészek ráérős időgazdálkodása, amely képes összeegyeztetni az élettelien pulzáló ritmust a szabadon lélegző, beszédes dallamformálással.
Az Erkel Ferenc Kamarazenekar nemcsak Petei Damm szólóit kísérte alkalmazkodón, három önálló számában is igényesen muzsikált. LESTÁK BEDŐ ESZTER koncertmesteri vezetésével mind Corelli F-dúr (op. 6/2), mind Händel G-dúr (op. 6/1) concerto grossója energikusan és részletgazdagon szólalt meg. Élvezettel hallgattam műsoruk fináléját, Mozart A-dúr szimfóniáját is (K. 201.). Mindhárom mű előadását fokozott hangzásigény és életteli ritmus, energia és pontosság egysége jellemezte. A zenekar tisztán és zengő hangzással játszik, de nem présel. A kidolgozás gondossága nagy ambícióra vall: a muzsikusoknak érezhetően minden hang fontos, semmit sem játszanak fél szívvel, semmit sem hagynak elsikkadni. Lesták Bedő Eszter a fiatal Rolla Jánosra emlékeztető, élénk felsőtestmozgással irányítja muzsikustársait. A Liszt Ferenc Kamarazenekar, melynek tagja, Áldor Lili 14 éve foglalkozik az együttessel, büszke lehet az utódokra. (Február 8. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Koncertiroda)