Devich Sándor: A pizzicatoról, a szinkópáról és a "viselkedésről" magánkiadás, É.N. [1997]

Emlékszem, amikor rövid úton bevégződött hegedűtanulmányaimat elkezdtem, egy ideig csak pengetnem volt szabad az első gyakorlatokul szolgáló gyerekdalokat. Éppen elég feladatot adott, hogy balkezem ujjait billegetve megtaláljam a következő hang helyét a fogólapon, és így megkönnyítette dolgomat, hogy a másik kézzel elég volt valahogyan belekapnom a húrba. A tanulásban előrehaladottabbaktól hallottam, mennyi gondot okoz a jobb kézbe fogott vonót egyenesen vezetni, különféle vonásnemeket elsajátítani és a szintén vonó kormányozta hangképzés titkait kifürkészni. De még ha tudtam is, hogy a kezdet kezdetén mennyire hasznos a pizzicato egyszerűsített megszólaltatása, eszembe sem jutott, hogy akik végre kezükbe kaparinthatták a vonót, akár a Zeneakadémia befejezéséig nem fognak többé komolyan foglalkozni a pengetés kivitelezésének lehetőségeivel.
Vonósképzésünknek erre a hiányosságára ébresztett most rá Devich Sándor, aki egy alig negyven lapnyi füzetkében - régies terminológiával: pamfletben vagy röpiratban - amellett érvel, hogy bizony jó volna ezt a technikát is alaposabban elsajátítani, hiszen a remekművek számos fontos pontján kell pizzicatót használni, s a vonósjátékosnak ily módon is képesnek kellene lennie különféle artikulációkat alkalmazni, karaktereket képezni. Devich írásának célja, hogy felhívja a figyelmet erre az elhanyagolt technikára, és arra buzdítson: fel kell adni az "ez csak pizzicato" elvét, és ugyanolyan alaposan kell gyakorolni a pengetett, mint a vonóval játszott szakaszokat. A könyvecske a zeneirodalomból vett közel ötven példán keresztül világít rá ennek szükségességére, és ad javaslatot néhány exponált hely kivitelezéséhez.
Írása első szakaszában Devich bemutatja: különösen a korábbi századokban maguk a zeneszerzők is hajlottak arra, hogy lemondjanak a pengetett szakaszok karakterének rögzítéséről. Feltűnő módon hiányoznak például az artikuláció jelölései, noha fellelhetők olyan kivételes helyek is (például Schubert Arpeggione-szonátájában), ahol akár az egymásra épülő staccato és legato jelölés kettőssége figyelmeztet artikuláció és frazeálás rafinált ellentmondásosságára. A következő rövid "pizzicato-történeti" összefoglalásban Devich éles szemmel ismeri fel, hogy e megszólaltatási mód eredete a szerenád vagy notturno műfajában gyökerezvén kezdetben a dallamkíséret, s főként a basszushangszerek privilégiuma volt, s igazából csak a 20. századra vált önálló kifejezési szférává (vö. Debussy: Cselló-zongora-szonáta, Bartók: 4. vonósnégyes).
Különösen fontos az a megállapítás, hogy a jó pizzicato-technika - akárcsak mindenfajta jó hangszeres technika - a kivitelező mozdulat sebességén, karakterén, minőségén, egyszóval: a "viselkedésen" múlik. E gondolatból kiindulva, írása voltaképpeni témájától elkanyarodva foglalkozik Devich a szinkópával, pontosabban a hangsúlytalan ütemrészen való indítások kérdésével, s amellett érvel, hogy ezt a csalóka ritmikai jelenséget is csak a "viselkedéssel", a súlyra eső szünetekbe való bemozdulással lehet a hallgató számára világossá tenni. Ha a teoretikusabb gondolkodású recenzens némileg leegyszerűsítőnek találja is ezt a megoldást, készséggel elfogadja, hogy a gyakorlatban valóban segíthet egy-egy problematikus ritmikájú hely karakterének megteremtésében.
A kötet bizonyára leghasznosabb szakasza az, amelyben Devich áttér a praktikus javaslatokra. Rámutat a gyors tempóban alkalmazható, váltott ujjas pizzicato hasznára (Debussy: Vonósnégyes), a pengetett akkordokban a különböző húrok rezonanciakülönbségének a megpendítés ereje által történő kiegyenlítésére, sőt az akkordok megszólaltatásakor az arpeggiálás lehetőségére is (Brahms: G-dúr hegedű-zongora-szonáta). Felhívja a figyelmet a zengő és a száraz pizzicato közötti különbségre, s néhol bizony a zeneszerzők orrára is koppint, akik olykor nem vették számításba, hogy a pengetett hang aligha hozható egyensúlyba a zongoráéval (Beethoven: c-moll hegedű-zongora-szonáta) vagy nem képes a kívánt hatás elérésére (Bartók: 3. vonósnégyes, Kontrasztok). Olvashatunk emellett arról is, hogy a pengetett hang időtartama is befolyásolható (Bartók: 4. vonósnégyes).
Viszonylag ritka jelenség, hogy egy hangszeres művész, túl a tanítás mindennapi, szétaprózott tapasztalatátadásán írásban is összefoglalja gondolatait a zenei előadás technikájáról. Szigeti József könyve (A hegedűről), illetve Devich Sándor korábbi kötete (Mi a vonósnégyes?) a kivételek közé tartozik. A Zeneakadémia kamarazene-tanárának és a Bartók Vonósnégyes egykori második hegedűsének közvetlen előadói és tanári tapasztalatokra épülő kismonográfiája ugyan csak a hangszerjáték szűk területével foglalkozik, de bizonyára hasznos olvasmánya lesz a vonósnövendékeknek, s hatása lehet a tanárkollégák gondolkodására is. Támad persze vitatkozni valónk is a szerzővel (nem vagyok biztos például abban, hogy Brahms F-dúr cselló-zongora-szonátája lassú tételének pengetett kezdőhangjainál valóban a később a zongorán legato megszólaló dallamvonal előre vetített utánzása lenne a legkívánatosabb megoldás), de éppen az ellentmondásra, a továbbgondolásra való ösztönzésből tanulhatnak azok is, akik többet foglalkoznak technikájuk fejlesztésével, mint e technika célszerűségének kérdésével. A kötet olvasását kissé megnehezítik a szerző stílusának körülményeskedései, gyakran túlbonyolított körmondatai, s nem ártott volna egy szerkesztő sem, aki például a nevek és műcímek írásmódját és tipográfiáját egységesítette volna.