|
Ha majd egyszer a tőzsdén a Mini Fesztivál részvényeit is meg lehet vásárolni,
én gondolkodás nélkül veszek egy talicskára valót. A sokéves tapasztalat ugyanis
azt mutatja, ennek a vállalkozásnak egyre nő az ázsiója. Idén a három nap alatt
rendezett négy koncert közül háromnak a látogatottsága - a kortárs zenei események
átlagával összevetve - kifejezetten jónak tűnt. De még a vasárnapi matinéra sem
lehetett panasz - annyian azért helyet foglaltak a teremben, hogy a pódiumra lépő
előadókat ne bénítsa az üresen tátongó széksorok látványa.
Mint korábban, a hazai bemutatók mellett most is két félestre való külföldi zenét
hallhattunk. Kételyeimet az úgynevezett "nemzeti" estekkel kapcsolatban már sokszor
megfogalmaztam. Nem változott a véleményem. Az az érzésem, hogy a "nemzeti" szempont
erőltelése jellegzetesen kelet-európai jelenség. Nem hiszem, hogy a mai Németországban
élő komponisták közt pusztán "németségük" folytán eleve létezne valamiféle "szorosabb"
kapcsolat. Inkább úgy gondolom, a neoromantikával kacérkodó némethez közelebb
áll a hasonló eszményeket követő dán, spanyol, bergengóc kollégája, mint homlokegyenest
ellenkező elvű honfitársa. A nemzetiség ilyen esetekben csak annyira "közös nevező",
amennyire az összes létező törzsszámot is közös nevezőre lehet hozni - ha tudniillik
egyest írunk a törtvonal alá. Európa keleti fele persze - elismerem - más. Egyes
esetekben a kisebbségi érzésből fakadó, elmaradottságot kompenzáló, gazdasági
nyomorért cserébe "büszkeséget" kínáló agresszív nemzettudat miatt, más esetben
épp az ilyen támadó nacionalizmusokkal, vagy a kis országokat sokkal erőteljesebben
sújtó globalizálódással szembeni természetes védekezés miatt. Mindent mérlegelve
úgy gondolom tehát, a műsorszerkesztés alapjában véve helyesen teszi, ha a jövőben
is teret ad a "nemzeti" műsoroknak, de kívánatos volna ezt olykor egy-egy jeles
alkotó három-négy fontos művének megismertetésével, vagy zeneszerzői csoportok,
"műhelyek" munkásságának bemutatásával váltogatni. Konkrét példával élve: bizonyos,
hogy a bolgár zeneszerzésről továbbra is érdemes (volna) generális tájékoztatót
nyújtani, de ugyanerre törekedni, mondjuk, a lengyel zeneművészettel kapcsolatban
az adott keretek közt badarság - helyesebb kiválasztani egy komponistát, s tőle
műsorra tűzni nálunk eddig nem, vagy alig játszott darabokat.
Ami az idei görög és ír válogatást illeti, sok szót egyikre sem érdemes vesztegetni.
A görögök közül DIMITRIS LIONIS Invokáció a Holdhoz című kamarakíséretes
dala tűnt messze a legjobbnak - ebben legalább akadtak Ravel Daphnisára és Rimszkij
Seherezádéjára emlékeztető élvezetes taktusok. Az ír félidőből GERALD BARRY 2.
zongoranégyesé-ről maradt a legélesebb emlékképem, egyrészt azért, mert a
szerző elég meglepő módon használta ki a választott hangszerapparátust (például
hosszú zongoraszóló vezette be a darabot, miközben a vonósok tanácstalanul üldögéltek),
másrészt mert érdekesnek találtam, ahogy a darab vége felé egyszer csak a zongora
vastagon felrakott clusterei mögül felsejlettek Schönberg Gavotte-fának kontúrjai.
Azt sajnos nem tudtam eldönteni, ez a "pancsos Gavotte" gúnyos utalásként vagy
a dodekafónia atyja előtti tiszteletadásként értelmezendő-e.
A sok hazai kompozíció közül idén aránylag kevés volt a premier (a szerzők, meglehet,
a millenniumi esztendőre tartalékolnak). Miután sokesztendős, ismert darabokkal
felesleges részletesen foglalkozni (nevetséges lenne például Ránki György
közismert, népszerű Lúdapó-sorozatát "méltatni"), ezúttal kizárólag a bemutatókról
szólok, mégpedig a művek elhangzásának sorrendjében.
A fiatal HORVÁTH BARNABÁS Petőfi-kórusa nyitotta a sort a január 29-i,
pénteki koncerten. Horváth Barnabástól hallottam már kiváló darabot (1996-ban
a Vonósnégyest) és elég érdektelent. Kórusa az utóbbiak számát gyarapította. Ebben
a komolykodó, sótlan, kissé pöffeszkedve patetikus, Bárdos, Karai és részben Kodály
maradék ötleteit felvonultató opuszban semmiféle eredetiséget nem sikerült a szerzőnek
felmutatnia. Annál döbbenetesebbnek éreztem DURKÓ ZSOLT Magyarországon, ki tudja,
miért, csak most elhangzott Ilmarinen című ötrészes kórusciklusát. Az első
tétel mintapéldája annak, hogyan lehet "illusztratív" ötletből kiindulva izgalmas
és logikus zenei szövetet teremteni. A második szinte az idők mélyére hatol, vad,
sámánisztikus kiáltásokkal rideg és félelmetes, mégis emberi világot idéz. A továbbiakban
aztán inkább nosztalgikussá szelídül a hang. Nagyon nehéz a kórusok számára a
darab (az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar dicséretesen birkózott
vele), de anyagszerű, minden pillanatában remekül hangzó. Íme egy hatásos példa
arra, hogyan kapcsolódhat egy alkotóművész elődei hagyományához (esetünkben a
kodályihoz) úgy, hogy annak lényegét viszi tovább, s nem téved üres epigonizmusba.
A szombati esten Decsényi János dal- és duettciklusát, Bozay Attila új kvartettjét
jelölte bemutatónak (fekete négyzettel) a műsorfüzet, emellett Balassa Sándor
Jánosnapi muzsikájának címe után találhattunk rombuszt - ami a jelmagyarázat
szerint a hazai hangversenytermi premierek jelzésnek eszköze.
DECSÉNYI JÁNOS Árnyak és lángok című Weöres-ciklusának kezdeti, címadó
duettje, bevallom, nem fogott meg - kissé külsőségesnek találtam a zenei "árny"
és "lángvibrálást" benne. Hasonlóképp megoldatlannak éreztem a Virágok futása
című ötödik dalt - a szöveg sugallta "álomszerű" hangulatot itt talán túl egyszerű
eszközökkel igyekezett hangokká fogalmazni a komponista: hallottunk egy kissé
bolyhos, ide-oda vándorló hangfürtöt, majd mire kibontakozott volna az anyag,
Maria Teresa Uribe sikoltozni kezdett (Decsényi e tekintetben javíthatatlannak
mutatkozik: mindig kitalál valamit, ami kellemetlen és előnytelen az énekes szólistának).
Határozottan tetszett viszont a 4. tétel, a Hangok illata - eleinte olyannak tűnt
szaggatott-töredezett kezdete, mint a porhó, közepén viszont szép, nagy hópelyhekké
álltak össze a zongorakíséret motívumai. Az utolsó tételért pedig csakis hódolat
és köszönet illetheti a szerzőt. Ez a fegyelmezett, szűkszavú kánon, amelyben
végül összesimulnak a szólisták szólamai, úgy hiszem, az utóbbi évek egyik legszebb,
legköltőibb magyar vokális alkotása.
BALASSA SÁNDOR darabjáról nem tudok sokat mondani. A magyar avantgárd egyik hajdani
vezérét én a Borchert nyomán írt nagysikerű operájáig követtem lelkesedéssel (már
ha kritikus egyáltalán képes a lelkesedésre és a követésre). Ott vagy akörül Balassa
mintha magára csukta volna az ajtót - s én bizony az ajtón kívül rekedtem. Megértem
a múltba fordulást, más is ezt csinálja - de Balassa mintha nem "felidézné" a
múltbéli stílusokat, hanem különösebb skrupulusok nélkül visszabújik az ötvenes
évek végének világába. Úgy tesz, mintha azóta mi sem történt volna a hazai zeneszerzésben.
Pedig történt egy s más, nem utolsósorban az ő jóvoltából. Ez a hegedűszólója
(Szecsődi Ferenc játszotta) persze nagyon profi munka. Világos szerkezetű,
arányos, tonális, nincs benne semmi riasztó, olcsó effektus. És mégis... Nem tudom,
mi a baj. Talán az én "készülékemben" van a hiba.
BOZAY ATTILA 3. vonósnégyese nem állított effajta lelkiismereti dilemma
elé. Ami ebben a darabban a szerző egykori avantgardista stílusához képest "visszafordulásnak"
tetszhet, azt bátran nevezhetjük a művészi éréssel eleve együtt járó lehiggadás
eredményének. Az idei Mini Fesztiválnak, úgy hiszem, ez volt a legörvendetesebb,
legnagyobb élményt adó bemutatója. Felemelően nagyszerű alkotás Bozay új kvartettje.
Lassú második tétele Bartóki mélységekhez jár közel. Záró rondója elementáris
sodrású. Minden tételének világos a szerkezete. Az aleatorikus részek tökéletesen
illeszkednek a pontos kottával rögzítettekhez. A hangzás mindenütt maximálisan
kontrollált, áttetsző. A tematikus anyagok karakterisztikusak, összefűzésük logikus,
de nem sablonos. Végső soron derűt, életigenlést sugároz ez a szorongatóan drámai
pillanatokban ugyancsak nem szűkölködő, csodálatosan ihletett és bámulatos mesterségbeli
tudással megírt opusz.
Az utolsó napra szintén kvartettbemutató maradt: a fiatal DURKÓ PÉTER Vonósnégyesét
ismerhette meg a Vigadó közönsége. Első hallásra zavarbaejtően kuszának találtam
a darabot, akadt azonban benne valami, ami nem hagyott nyugodni. Utóbb, rádiófelvételről
meghallgattam még egyszer, s aztán megint újra. Valamelyest kétségkívül tisztult
ezalatt a kép. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Durkó Péter kivételes
tehetség. Teli van ötlettel, közlendővel. Olykor azonban kafkai történetet igyekszik
Hegel, vagy még inkább: Theodor Wiesengrund-Adorno modorában elbeszélni. Lapidáris
mondatok helyett filozófiai rizsával önt nyakon. Mindenesetre tetszik, ahogy kerüli
az olcsó effektusokat, s tetszik, hogy a szokásos versszerű ismétlődéseket, nyilvánvaló
rímeket mellőzve egyfajta zenei prózában beszél. Talán lesz ereje később a szűkszavúságra
is.
Nagy erénye az utóbbi évek Mini Fesztiváljainak, hogy az előadások szinte kivétel
nélkül elsőrangúak. E tekintetben az idei seregszemle sem okozott csalódást. Rengeteg
nevet kellene most itt felsorolni - vállalva az önkényességet, hadd ragadjak ki
néhányat. Számomra különösen jónak tűnt az énekesek közül Meláth Andrea
és Maria Teresa Uribe teljesítménye. Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok
Körmendi Klára zongorajátékáról. Nagyon tetszett a fiatal Varga Judit
zongorázása a Barry-féle fura kamaradarabban, s meglepően érettnek találtam a
Somogyi Vonósnégyes produkcióit (ők játszották Bozay Attila és Durkó Péter
kvartettjét).
Végül még egy megjegyzés. A mai, gyűlölködéstől bizony csöppet sem mentes közéletben,
a kiújuló, keservesen ostoba Kulturkampf közepette nem lehet eléggé értékelni
a Mini Fesztivál szerkesztőinek azt a gesztusát, hogy a koncerteken olyan alkotóknak
is fórumot adtak, akik nyilvánvalóan nem tartoznak a Magyar Zeneművészeti Társaság
szűkebb vagy tágabb körébe, holdudvarába. Először hangozhatott el például e fesztiválon
Faragó Béla, Tihanyi László egy-egy alkotása. Ez bizonyos reményt kelthet.
Régebben azt gondoltam, a zenészek közt még a politikusoknál is nagyobbak az ellentétek.
Most bizakodom: hátha a hangok művészei mutathatnak példát a tisztelt képviselő
uraknak békés egymás mellett élésből, civilizált viselkedésből. A Mini Fesztivál
irányítói most kétségkívül fontos lépést tettek e cél felé.
|
