- Nem hallottam még Önnel készült interjút, amelyben ne próbálták volna meg rávenni: beszéljen pár szót magyarul. Az is mindig elhangzik, hogy édesanyja magyar, édesapjának anyanyelve német - ön tehát vérbeli szlovák...
- Ma is élnek rokonaim Szlovákiában: magyarok, akik a második világháború után is ottmaradtak. Engem mindig a magyarok vonzottak, hozzájuk álltam közelebb - de tényleg szlovák vagyok: ott végeztem iskoláimat, szlovákul beszéltem. Valahogy mégis magyarnak érzem magam.
- Korábbi története során Pozsony mindig is erősen multikulturális város volt, polgárai magyarul, németül és szlovákul egyaránt beszéltek. A város sok nemzetiségére, sokféle kultúrájára büszke volt a pozsonyi polgár. Az első világháború előtt még mindennaposnak számított, hogy valaki este felült a Bécsig közlekedő kisvasútra, amely pillanatok alatt a császárvárosba röpítette, és színházi vagy operaelőadás után vissza is tért. Létezett akkoriban - valószínűleg sokan emlékeznek még rá - egyfajta "pressburger" identitás.
- Valóban. Kislány koromban apám nem beszélhetett németül, azt nem volt szabad az ötvenes években. De rendszeresen hallgatta a bécsi rádiót. Csak azt sajnálom, hogy velem nem beszélt németül. Anyámmal magyarul érintkezett, nem beszélt ugyan jól magyarul, de mégis ezt a nyelvet használták. Talán ezért is érzem magam a család magyar ágához közelebb állónak. De jól mondja: az azonosságtudatom valóban pressburgi. Nem tudom, létezik-e ez még, vagy csak a háború előtt és a kevéssel később születettek tudnak még róla valamit. Én a háború után születtem, sajnos ennek az identitásnak a német részét nem hozhattam otthonról: az iskolában verítékes munkával tanultam meg németül. Sőt tulajdonképpen csak akkor sajátítottam el igazán a nyelvet, amikor Bécsbe kerültem.
- Engedjen meg egy kicsit butácska kérdést - csak annyi a mentségem, hogy régen szeretném feltenni önnek. Sok kollégájával készítettem már interjút, és szinte valamennyien beszéltek egy-egy szerep nehézségeiről - arról, hogy pszichikailag és fizikailag milyen nehéz felépíteni ezt vagy azt az operai szerepet. Ön olyan természetesen és könnyedén énekel, hogy meg kell kérdezzem: nehéz-e énekelni?
- Az éneklés nagyon nehéz testi munka. Kísérletekkel bizonyították, hogy egy-egy magas, hosszú hang épp olyan fizikai megterhelés a szervezet számára, mint amikor egy súlyemelő valamilyen rendkívül nehéz súlyt emel fel. Magam is többször tapasztaltam, milyen az, amikor egy-egy nehéz hangnál elsötétül a világ az ember szeme előtt. Olyan nagy erőt kell kifejteni olyan hirtelen, hogy az ember vérkeringése megérzi. Ezért szükséges a jó fizikai állapot, s ezért hallani egy-egy énekesről, hogy fáradt. De ha fáradt, nem a hangja az, hanem a teste. Mikor a test fáradt, nem képes létrehozni ugyanazokat a hangokat. Itt nem csupán apró izomszálakról, nem két hangszalagról, hanem a teljes fizikumról van szó. Ha valaki túl sok fellépést vállal, előbb-utóbb megsínyli, csökkennek a fizikai energiái. Ismétlem, ez nem a hangszalagok megterhelése, csak épp az ember hangja mutatja a túlzott igénybevételt.
- Vajon az ön szerepei közül melyek a legmegterhelőbbek?
- Ó, engem egyik sem fáraszt ... (nevet), de éppenséggel besorolhatjuk őket így is. Jelenlegi szerepeim közül talán az Anna Bolena a legnehezebb. Azért is, mert ez az opera nagyon hosszú, és a zeneszerző a végére tartogatja a feladat nehezét. Mire az ember kiadta minden erejét - jön a zárójelenet. Ennek megfelelően kell gazdálkodni az erővel: tartalékolni kell. Birgit Nilssontól származik a mondat, mely szerint a kamatokkal kell énekelni. A tőkéhez nyúlni nem szabad. Mindig ez a mondat lebeg a szemem előtt. Ezt az elvet minden énekesnek el kellene fogadnia. Aki a tőkéhez nyúl, kirabolja önmagát. Ám amíg a kamatokból futja, könnyű az ember dolga. Megnyugodhat, hogy jó a technikája és kézben tartja a szerepet. Érvényes mindez még egy olyan nehéz operaszerep esetében is, mint amilyen az Anna Bolena. Ez a szerep nekem az, ami a Wagner-hősnőknek Brünnhilde: a határokon mozog. Nem a hang szempontjából, hiszen nincsenek olyan magasságai, melyeket ne tudnék kiénekelni - a legtöbb hangja inkább középfekvésű -, de ami az erőkifejtést illeti, a szerep a teljesítőképesség határán jár. Nem szólva arról, hogy egy alakítás nem csupán hangok egymásutánja: emocionálisan is igénybe veszi az énekest.
- Nemrég egy interjúban egy híres zongoraművész azt mondta: egy énekesnek jó, ha húsz-huszonöt órányi zene van a fejében. Vajon mennyi zene fér egy énekesfejbe? Az agy tárolókapacitása - gondolom - e tekintetben is jelentős egyéni különbségeket mutat.
- Azok a szerepek, amelyeket az énekes fiatalon megtanul, mintha be volnának betonozva az agyába: ha éjjel felriasztják, akkor is azonnal tudja. Amit később tanul, az másképp viselkedik. Addigra már sok mindent "elmentett" a fejében, és egyszerűen helyet kell csinálni az újnak. Márpedig mindig jön valami új. De érdekes módon azt felejtjük el leggyorsabban, amit frissen tanulunk. Képzeljen el egy kamrát, amely egyre inkább megtelik. Aztán az ember kinyitja az ajtót, és kizuhan, amit legutóbb helyezett el benne. Így fordulhat elő, hogy az ember új szerepben debütál, hat előadást énekel, egyik jobb, mint a másik - de fél év múltán, amikor a művet újra kitűzik, olyan számára a szólama, mintha korábban sohasem énekelte volna: újra kell tanulnia. Persze akkor már sokkal egyszerűbb, gyorsan visszatér a tudás. De a Lammermoori Lucia kottájába már nem kell belenéznem. Az egész ott van a szürkeállományomban.
- Egy időben sok Mozart-szerepet énekelt. Az elmúlt években azonban mintha inkább a bel canto operák nőalakjai vették volna át a főszerepet a pályáján...
- A Mozart-szerepek a kedvenceim. Mozart az orvos, vele gyógyítom a hangom. Közhely, de ő tényleg zseni volt, egyszeri csodája a világegyetemnek. Mi, többiek, hangyák vagyunk hozzá képest. Szinte felfoghatatlan, hogy ilyen óriások éltek közöttünk. Nem voltak sokan: Schubert, Brahms, Beethoven. Naponta fizetnünk kellene azért, hogy használjuk, hallgatjuk, nézzük, amit ránk hagytak, és hogy magunk is tolmácsolni merészeljük a műveiket. De hát végül is nekünk írtak. Mozart volt a legfontosabb, csakhogy őt már teljesen kiaknáztam. Donna Annáig is elmerészkedtem, bár rá azt mondták: már egy másik fach. Szerintem nem: Donna Anna ugyanaz a hang, mint az Éj királynője és Konstanze. Nem hiszem, hogy szerepkörváltás volna elénekelni. De talán tényleg határeset: dramaturgiai szempontból az első felvonás elején a duett Ottavióval valóban a határon mozog. Mozarttól elénekeltem mindent, amit tudtam, Fiordiligit is - bár őt soha nem játszottam színpadon. Érdekes módon ez a szerep meg túl mély nekem. Mozartnak valószínűleg szenzációs énekesnői lehettek: olyanok, akiknek a pincében kezdődött és a padláson végződött a hangterjedelmük. Fiordiliginél soha nem éreztem, hogy színpadra vágyakoznék: csak filmen énekeltem. Vitelliát és az Idomeneo Elektráját is csupán lemezre vettem. Ez tényleg egy másik fach. A nagy szerepeken kívül énekeltem még a Mitridate és a Scipio álma koloratúr-szerepeit. Mozart jó nehéz áriákat írt, minden operájában van öt vagy hat belőlük. Nagyon élveztem, óriási mulatság volt énekelnem ezeket. E szempontból Strauss és Mozart rokon lelkek: mindketten kiaknázzák a teljes hangterjedelmet. Az iskola és a szerelem Mozart volt, de beláttam: Vitelliát és Elektrát nem nekem írta, Iliával és Susannéval nem tudok azonosulni, a Grófné pedig nem én vagyok - sajnos. Nagyon szívesen énekelnék még több Mozartot. S akkor itt a nagy kérdés: hogyan tovább? Verdi veszélyezteti a hangomat. Gildát és Violettát elénekeltem, mást nem. Ez igazán nem sok. Gildát nagyon szerettem, leszámítva a zárójelenetet, ahol zsákba dugják szegénykét. Ezt a jelenetet lélektanilag mindig nehezen viseltem: egyszerűen nem kellemes a zsákban lenni. Ahányszor énekeltem, alig vártam, hogy végre kicipeljenek a színről. Violetta nagyon érzelmes szép szerep, de ez is az adottságaim határait súrolja. Márpedig határvidéken nem jó élni. Violettában az is zavar, hogy nekem ehhez a szerephez szép és jó tenoristára van szükségem. Manapság ritka az ilyen. És karmester is kell hozzá. Münchenben és a Metben Carlos Kleiberrel énekeltem a szerepet - utána senki sem lehet elég jó. Zavar, ha egy dirigens nem azzal az igénnyel vezényli a darabot, mint Kleiber. Kár, hogy elzárkózik előlünk és a közönség elől. Ő a nagy lemondó. De ha épp nem mondja le az előadást, biztosan számíthatunk valami zseniálisra.
- Ön sokat dolgozott Nikolaus Harnoncourt-ral is: számos Mozart-produkciójában részt vett. Nyilván érez iránta valamit, tanult tőle valami fontosat.
- Ő egészen új látásmódot hozott a zenébe, főként Mozart-interpretációival. Azt az akaratot plántálta belém, hogy próbáljak meg valami újat felfedezni. Hogy ne érjem be azzal, amit a konzervatóriumban tanítottak hat éven át. Jött valaki, aki tüzetesen olvasta a kottát, és azt mondta: ez nem úgy van, ezt másképp kell csinálni. Az ő megjelenése fordulópont. Ahol Konstanze szólamában az áll, hogy ad libitum, azt ő valóban ad libitum kérte. Korábban megszoktuk, hogy szépen, ritmusban elénekeljük a szólamot, ahogyan azt generációkon át mindenki tette. Harnoncourt új, szokatlan színeket hozott. Ezeket megszerette és elsajátította az ember, és amikor a magáénak érezte, akkor bizony már zavarta, ha egy dirigens mást akart. Harnoncourt-kóros lett az ember: megfertőződött, elkapta tőle ezt a betegséget. Ő mást hall ki a zenéből, másként éli át, és ezt aztán mástól is elvárja. Többek közt ez Harnoncourt hatása. Az új hangzásélmény.
- Készülvén az önnel való találkozásra, végiggondoltam, miket láttam és hallottam önnel. A filmek között akad kettő, melyet nagyon jelentősnek vélek: a Rigoletto és a Così fan tutte, mindkettőt Jean-Pierre Ponnelle rendezte. Eddig nagy karmesterekről beszélt, de ezek a filmek a legnagyobb hatású operarendező produkciói. Mondta, milyen nehéz Kleiber és Harnoncourt után más karmesterekkel dolgozni. Mi a helyzet a rendezőkkel Pormelle után?
- Csak akkor nehéz, ha a zene ellenében rendeznek. Sokan csinálják. Fogalmuk sincs a zenéről, kottát sem tudnak olvasni. Ez körülbelül olyan, mint ha egy festő színvak volna, vagy nem tudná, hogyan kell kikeverni a színeket. Számomra elfogadhatatlan az olyan rendező, aki nem ért a zenéhez. Azt meg egyenesen botránynak tartom, ha a rendezés a zene ellen hat. Bár a közönségnek esze ágában sincs elfogadni az ilyen produkciókat, egyre-másra ezeket kapja: megbecstelenített műveket. Az opera régi művészeti ág, s úgy is kell kezelni. Lehet új ötletekkel gazdagítani, de nem lehet rákényszerített modernizmusokkal tönkretenni. Nem vagyok Wagner-énekesnő, nem vagyok Verdi-hősnő, de Mozart ellen is épp elég szörnyűséget követnek el: a Don Giovannit Harlembe helyezik, a Così fan tuttét egy bisztróba. Ezt elfogadhatatlannak tartom, szívem szerint betiltanám. Kis emberek próbálnak meg nagy emberek műveivel nevet szerezni. A bel canto-operák esetében más a helyzet. Amikor Pormelle-t annak idején arra kértem, rendezze meg valamelyik bel canto-produkciót, azt mondta, nem vállalja: a bel canto-operákról semmi sem jut eszébe. Ezen elgondolkodtam: ez a nagy ember legalább bevallotta: nem tud mit kezdeni a darabbal. Más, akinek aztán igazán semmi sem jut eszébe, minden további nélkül venné a szövegkönyvet, és rendezne belőle valamit. Ez is az oka, hogy sok mindent csupán koncertszerűen énekelek. A bel canto-operák a színpadon számos problémát okoznak: szép díszleteket szépen világítanak meg, de sokáig nem történik semmi. Akkor inkább kiállok a koncertpódiumra néhány jó kollégámmal - ott legalább a látvány nem vonja el a közönség figyelmét a zenéről.
- Az imént arról beszélt, hogy az opera régimódi művészet. Amennyire az ön repertoárját ismerem, úgy tudom, a legmodernebb zene, amelyet - legalábbis lemezen - énekel, Richard Strauss Ariadnéja.
- Schönberg, Berg és Webern az utolsók, akiket énekeltem: ők számomra a legmodernebbek. Bár klasszikusnak számítanak, épp elég nehéz elénekelni őket. És bármennyire klasszikusok, miközben a közönség az ő műveiket is jóindulatúan meghallgatja, várja, hogy utánuk valami megszokottabbat halljon. Ráadásul nekem nincs abszolút hallásom, s ez például a Webern-dalok megtanulását nagyon megnehezíti. Szenvedélyes perfekcionista vagyok, ezért nem mondom, hogy mindegy, úgysem hallja senki, ha hamis. Nem elégít ki, hogy nagyjából eléneklem, ami a kottában áll. Énekeltem Gottfried von Einem-dalokat is. Egy ideig adtam olyan esteket, amelyek első felében 20. századi dalok szerepeltek: úgy éreztem, a nézőtéren türelmetlenül várják a Mozart- és Strauss-dalokat. Ami pedig a kortárs operákat illeti, nekem a legtöbb effajta mű az idegeimet borzolja. Hallottam Cerha Baalját Salzburgban: ki kellett jönnöm közben. Talán az én hibám, de Rihm Lear királyát sem tudtam végighallgatni. Lehet, hogy egy napon majd tetszetős zenének érzik ezt is. Készséggel tartom saját hibámnak, hogy ezt a zenét nem élvezem - mert most bizony csak agresszióként élem meg, és egyáltalán nem szeretem.
- Az idén ünnepelte pályakezdése harmincadik évfordulóját. Isten adományán kívül vajon mi kell hozzá, hogy valaki ilyen soká az élvonalban maradjon?
- Munka, fegyelem, erős akarat, és egy adag szerencse. Hogy mi a szerencse, az más kérdés. Esetemben az volt, hogy előénekelhettem Karl Böhmnek, neki tetszett a produkcióm, s meghívott Bécsbe az Ariadne Naxos szigetén új produkciójára. Szerencse az is, hogy ezt a lehetőséget kihasználtam, és nagy sikerem volt. Ez volt az áttörés, ez volt a szerencse. De ehhez évekig keményen kellett dolgozni: vasakarattal és fegyelemmel. A fegyelem máig sem hagyott el - és nem is fog, amíg csak énekelek. Ez a titok.
- 1998-ban nemcsak pályakezdésének 30. évfordulójára emlékeztünk, hanem arra is, hogy Csehszlovákiában meghiúsult az emberarcú szocializmus kísérlete, a prágai tavaszt fagyos ősz követte. Hatott-e valamiképp a Varsói Szerződés csapatainak "baráti segítség-nyújtása" egy fiatal énekesnő pályakezdésére?
- Közvetlenül az éneklésre nem - 1968 februárjában debütáltam, akkor még kerek volt a világ, s úgy tűnt, minden rendben van. Elkezdődött a szabadság, és mi nagyon élveztük, egészen augusztusig. Az én életemben ez úgy csapódott le, hogy 1968 augusztusának végén meg kellett volna kezdenem énekesi tanulmányaimat Leningrádban, már megvolt a helyem. Egyéves posztgraduális képzésről lett volna szó - csak később derült ki, hogy odakinn öt évre gondoltak. Akkor nekem erről még fogalmam sem volt. Pozsonyban nem szerződtettek, az akkori direktor úgy vélte, rám fér még egy kis tanulás. Nem akartam Pozsonyban, a főiskolán folytatni az éneklést, azt gondoltam, külföldön minden sokkal jobb. Választhattam Bulgária vagy Oroszország között. Volt ugyan Olaszországban is két ösztöndíjas hely, de oda természetesen prágai lányokat küldtek. Akkoriban ezt felháborító diszkriminációnak éreztem (és annak érzem ma is). Azt gondoltam, Leningrád kulturális szempontból vonzóbb Szófiánál, és ott az énektanítás színvonala is magasabb. Fogalmam sem volt, mi vár rám, ha kiutazom. Augusztus 24-re már megvolt a repülőjegyem, de 21-én az oroszok helybe jöttek. Tulajdonképpen nagy kő gördült le a szívemről, hogy lemondhattam Leningrádról. Ha kimegyek, valószínűleg másképp alakul a sorsom.
- Önt szinte pályakezdése óta kíséri Johann Strauss Denevérje. Hanák Péter történész mindig A cigánybáróval és A víg özveggyel szemléltette a kiegyezés és a Monarchia légkörét. Alighanem A Denevér is sokat elárulhat Johann Strauss Bécséről, bármennyire is hozott, francia alapanyagból készült a Librettó. Carlos Kleiber vezényli azt a videón is rögzített előadást, amelyet Otto Schenk rendezett, és amelyben a másik híres pozsonyi énekesnő, Lucia Popp Rosalinde, őn pedig Adele. A közönség nem csekély mulatságára önök ketten olykor szlovákra váltanak. Mintha csak szemléltetni akarnák a Monarchia multikulturalitását...
- Igen, ezt így is lehet értelmezni. Lucia Poppot és engem Otto Schenk valószínűleg azért is hívott ebbe a produkcióba, mert valamiféle K.u.K. keveréket akart létrehozni. Nagyon élveztük az előadásokat, azt meg különösen, hogy saját nyelvünket is belekeverhettük. Ez különleges bájt kölcsönzött a produkciónak. A dialógusokat valószínűleg így is nagyon sokan értették a nézőtéren. Hiszen mi itt, Európa szívében alaposan összekeveredtünk - és a közép-európaiságban éppen ez a szép. Őrizzük a hagyományainkat, a nyelvünket és az érzéseinket. Johann Strauss zenéje is ennek a sokféleségnek a szintézise. Mindenki képes hozzáadni, amit otthonról hozott: az osztrákok, mi ketten szlovákok, a német Brigitte Fassbaender. Számomra az operett A Denevérrel tetőzik. A víg özvegyre néhányszor felkértek már, de nem nagyon vonz. A cigánybáróban énekeltem a kis Arsena szerepét - az sem hoz lázba. Lehet, hogy nem ismerem eléggé ezeket a műveket. A Denevérnek azonban minden hangját betéve tudom. És szerintem A Denevér több is operettnél. Inkább vígopera.
- Őn szerint ilyen éles a műfajok közötti határvonal?
- Lehet, hogy mindez az énekeseken múlik. Néha nincsenek a helyükön. Az operettet - ki tudja, miért - általában kevesebbre becsülik, mint az operát. Pedig sokkal nehezebb, hiszen jól kell benne énekelni, táncolni és prózát mondani. Ami a műfajt illeti, számomra az operett nem alacsonyabbrendű. Ha valóban jó énekesek énekelnek operettszerepeket, egészen más színvonalon szólalnak meg ezek a művek, mint egyébként. Úgy gondolom, ha egy zenét nem méltó színvonalon adnak elő, annak okát rendszerint a szereposztásban is kereshetjük.
- A Klassik heute című új komolyzenei folyóirat 1998. áprilisi - első - számának címlapján az ön fotóját látjuk, s ebben a lapszámban olvasható az önnel készült interjú is. Ebben sok egyéb közt arról is beszél, milyen közősséget érez az ön által megszemélyesített bel canto-hősnőkkel. Az olvasó azonban kételkedni kezd: vajon egy 20. század végi, modern nő, akinek ráadásul a humora is nagyszerű, miféle rokonságot érezhet fővesztésre ítélt királynőkkel, őrülten bolyongó hősnőkkel?
- A híd a zene - és persze a sorsuk. Ami például az ön által említett angol királynőket illeti: mindig is szerettem azokat a könyveket, amelyek királynők életét mesélik el. Az pedig kiváltképp érdekes, mivé formálják ezeket a nőalakokat a bel canto-operaszerzők. Az életben gyakran melankolikus a hangulatom, időnként mélabú, sőt depresszió is gyötör, de ezt teljesen normálisnak tartom. Ezért is lepett meg, amikor 1979-ben Adele szerepét kínálta fel Otto Schenk. Őszintén szólva egy kicsit bántott, hogy nem Rosalindét kellett énekelnem, de Schenk azt mondta: elment az eszed? Adele sokkal mutatósabb és viccesebb, sokkal bájosabb, és mindig nagyobb sikere van. Hát jó, legyen Adele - törődtem bele akkor. Ma már igazat adok Schenknek: Adele nagyon a szívemhez nőtt. Húsz éve énekelem színpadon, és minden előadás óriási mulatság. Boldog vagyok, hogy nem Rosalinde lettem, bár mindig csodáltam azokat a kolléganőket, akik képesek jól megoldani ezt a gyilkosan nehéz szerepet. Sokkal nehezebb, mint bármelyik húszperces őrülési jelenet. Mindegy fekvésben egyaránt kiaknázza a hangot, színt kell belevinni, humort bájt. Hogy milyen nehéz, azt saját bőrömön éreztem, amikor Carlos Kleiber ragaszkodott volna hozzá, hogy lemezfelvételén Rosalindét énekeljem. Neki még ellenálltam, de Harnoncourt-nak már nem tudtam, úgyhogy beleegyeztem: rendben, lemezen megcsinálom. A lemezstúdióban lehet ismételni, lehet technikai trükköket alkalmazni. Nekem ugyan Adele szerepét írták, de éppen ez a tapasztalat mutatta meg, hogy Rosalindét is tudom. Megvannak azok a kifejezőeszközeim, amelyek ehhez a szerephez kellenek. S ha megvannak - élek is velük.

Felvégi Andrea felvétele