|
35 évvel a mulhouse-i francia bemutató után a Rajnai Nemzeti Opera 1998.
december 4. és 22. között tűzte műsorára a Háry Jánost Strasbourg-ban, Mulhouse-ban
és Colmarban, az Európa Tanács magyar képviseletének égisze alatt. A
több évtizedes szünet két okkal magyarázható: Kodály zenéjét általában kevesebbet
játsszák francia földön, mint más országokban, és minden bizonnyal a darab Napóleon-jelenete
is sértette a francia nemzeti büszkeséget.
Az előadás meglepő, eredeti, helyenként megbotránkoztató, de egészében véve
tetszetős. A rendező, Alain Maratrat változatos színészi és rendezői
pályafutása érthetőbbé teszi rendezői elképzelését a Háryról. Színészként többek
közt játszott az Übü király, A madarak konferenciája és a Mahábhárata
Peter Brook-féle produkcióiban, operarendezőként pedig olyan ritkán játszott
műveket vitt színre, mint Chabrier A csillag vagy Martinů Három kívánság
című darabja.
Maratrat magyaros hangulatot kívánt kelteni. E célt szolgálja az utcai plakát
is, amely lovon ülő kerámiahuszárt ábrázol. További meglepetés, hogy a színház
két emelete között Puka Károly cigányzenekara játszik, s az együttes tagjai
időnként a színpadon is megjelennek: magyar nótákat adnak elő improvizációszerűen,
illetve részt vesznek a kodályi muzsika verbunkos elemeinek megszólaltatásában.
Újítás, hogy Strasbourgban az előjáték bevezetőjeként teljes terjedelmében eljátsszák
a Színházi nyitányt és azt a három énekszámot, melyet Kodály a darab
1928-as felújításához írt kiegészítésként, ám előadásukat egyes kritikusok kedvezőtlen
véleménye miatt nem tette kötelezővé. A nyitányt balett kíséri, előlegezve a
kocsmajelenet alakjait, keménykalapos, fekete öltönyös, magyar kokárdás szereplőkkel
- mint a rendező kijelentette, ő így képzeli a vasárnapi falusi öltözéket. Egyébként
a nagyabonyi kocsma, szolgálatos kasszírnőjével és csokornyakkendős pincéreivel
inkább nagyvárosi kávéházra emlékeztet.
A balett lassú, szinte állóképekből szerkesztett koreográfiája a zenét a mozgás
nyelvére fordítja le, s közben a méltatlanul elfeledett Nyitány meglep
frissességével és mértéktartó modernségével. A rendezés egyik legérdekesebb
ötlete, hogy e szereplők a kocsmajelenet után az egész előadás alatt - mint
egy antik kórus - a színpad szélén követik, és mimikájukkal kommentálják Háry
kalandjait.
A rendező célja - a helyi lap kritikusa szerint is - az volt, hogy nagy, év
végi látványossággal kápráztassa el a közönséget, nagyoperetté alakítva át a
daljátékot. A történet meseszerűségéből kiindulva úgy gondolta, hogy ő is szabadjára
engedheti fantáziáját, még inkább, mint egy opera esetében. A nézőtér egy része
időnként színpaddá alakul. A kocsmát helyettesítő kávéház asztalai közül néhányat
a közeli páholyokban, sőt a színpad alatti bejárókban terítenek meg, pincérek
és vendégek táncolva kötik össze ezt a teret a színpaddal. Az előjátékban Háry
a nézőtéren sétál végig mai utcai ruhában, ami ellentétes a keménykalapos vendégek
öltözékével. A színpadra érkező Háryt a többi vendég nyomban körülveszi, és
várja a mesét. Ügyes rendezői ötlet, hogy az Intermezzo közben Háry hangtalanul
folytatja történetét.
Maratrat láthatóan átérzi a mű mondanivalóját, a hencegő katona hihetetlen történetei
mögött a magyar történelem eseményeit. A zenében pedig felfedezi a népzenei
gyökereken túl a mű változatosságát: vidámság, költőiség, humor, drámai és lírikus
hang keveredését a burleszkkel.
Az első kalandban a humoros és fantasztikus elemeket a nyár és a tél szembeállításával
párosítja. Rendezésében a határvonal különös jelentőséget kap a többnyelvűség
által. A magyar silbak (a Nemzeti Színház volt tagja, a Párizsban élő Funtek
Frigyes alakítja) magyarul, a burkus silbak (egy bolgár származású kórista)
oroszul beszél. Később Mária Lujza szájából német szó is elhangzik, és németes
kiejtésű franciát is hallunk. A két bottal szimbolizált határ, ha láthatatlan
is, a kaland legfontosabb tényezője; a brutális módon tiltott határátlépés hangsúlyozása
valószínűleg más, közelebbi korszakot kíván felidézni.
Örzse, aki a francia, de már a német változatban is Ilka névre hallgat (talán
a kiejtés miatt), akárcsak Háry, a nézőtéren keresztül jön a színpadra, lassú
léptekkel; ám sokszoknyás Örzse helyett egy brechti öltözetű asszonyt látunk,
nagy kofferral a kezében. (Ami a kosztümöket illeti: a produkció kerülte a magyar
népi öltözetet, olyannyira, hogy a khaki mundéros, tányérsapkás magyar huszárok
egyenruhája a széles vörös övvel bármelyik hadseregé lehetne, s leginkább az
orosz katonák uniformisára emlékeztet.)
Az előadás legmeglepőbb és legvitathatóbb része a bécsi kaland ábrázolása.
Kodály hangsúlyozta a darabbal kapcsolatban, hogy a népi fantázia a bécsi udvari
alakokat is a saját képzelete szerint öltözteti és beszélteti. Strasbourgban
viszont a rendezés autentikus bécsi hangulatot igyekezett érzékeltetni - szatirikus
túlzásokkal. Mária Lujza például görkorcsolyán robog Háry karjaiba; majd krinolinos
udvarhölgyek keringőznek a színpadon elhelyezett kis vonósegyüttes Strauss-zenéjére.
Ennél is meglepőbb a császárné (vulgáris, alkoholista nőszemélynek képzelt figura)
bevonulása hatalmas, fehér, motoros hattyún. Felmerülhet a gondolat, hogy nem
a Lohengrinből maradt kelléket akarták-e portalanítani, de az is lehetséges,
hogy az ötletet az előadás egyébként fényűzően kiállított programfüzetének egyik
illusztrációja ihlette. (A cimbalom történetét és nyugati rokonságát Tárgyaló
cikket egy 15. századi allegorikus kép kíséri, amely egy doulcemelle
nevezetű hangszeren játszó hölgyet ábrázol, amint két egymásnak hátat fordító
hattyún ülve pengeti hangszerét.) Az egész kaland operettszerűsége kirí az előadásból;
befejezésekor rövid kocsmajelenet utal vissza a mesére. A civilbe öltözött Háry
a vendégek körében újra inni kér, mielőtt folytatná a történetet.
A harmadik kalandban a majlandi csatatér ábrázolása, kontraszthatásként, kevés
díszletet használ, a háttérben fekete, vetített hegyvonulat választ el bennünket
a "világ végétől". A jelenet igazi dísze a nyitó- és zárókórus: a "Sej, besoroztak..."
és főleg a Toborzó. A két részlet zeneileg és a szöveg kiejtése szempontjából
is tökéletesen sikerült, sőt a lobogó zászlók alatt előadott Toborzó a magyar
nép apoteózisává vált.
Az utolsó kaland ismét bővelkedik pompában és rendezői ötletekben. Mária Lujza
hatalmas menyasszonyi ruháját az udvarhölgyek táncolva bontják szét, míg a ruhaanyag
a színpad teljes szélességét el nem éri. A császári udvar bevonulása grandiózus:
a katonazenekart öreg tábornokok követik égő gyertyával; testőrök, hercegek,
hercegnők, bíbor reverendájú papok (groteszk mozgásuk enyhe antiklerikalizmusra
enged következtetni) előzik meg a császár és Háry közös belépését, őket követi
a cigányzenekar. Az ünnepi lakoma ismét nagyon látványos, lakájok hada hozza
roskadásig megrakott aranytálakon a kétfejű sascsibesültet. Örzse egyszerű,
őszinte fájdalma ebben a környezetben még nagyobb hatású. A zárókórust, a
Szegény magyar népet olyan mély meggyőződéssel éneklik, hogy végül a néző
pozitív érzéssel távozik; arra gondol, mennyi munka, lelkesedés és a magyarok
iránti jóindulat vezérelte az előadás minden szereplőjét.
Ami a rendezés egyes, manapság meglehetősen gyakori, vitatható különcségeit
illeti, felvetődik az általános kérdés: van-e joga a rendezőnek a maga elképzelése
szerint átalakítani egy művet, beleértve a szöveg és a zenei betétek megváltoztatását
is. Nem vitás, minden zenemű az előadóművészek révén kel életre, és a színpadi
művekben a rendező az első számú interpretátor. A Háry esetében ez annál is
inkább indokolt, mert tudvalévő, hogy Kodály, a bemutatót követő második előadástól
kezdve szinte élete végéig, minden alkalommal változtatott a művön. Ezt részben
talán a műfaj egyedisége magyarázza, részben pedig az, hogy akár egy népdal,
a darab is elbírja a változtatásokat. Breuer Jánost idézve: "nehéz a Háry János
hiteles zenei szövegét a húzások-bővítések eme tengeréből kihámozni" (Kodály-kalauz,
Zeneműkiadó, 1982. 133.). A fiatal és igen tehetséges Christian Arming
karmester kiválóan vezényelt, pálcája alatt a kevéssé ismert Nyitány felfedezésszámba
ment. A dirigens 1995-ben, 24 évesen kezdte karrierjét a Janacek Philharmonic
Orchestrában, és már Claudio Abbado asszisztenseként is dolgozott. Sokat
szerepelt Bécsben, Salzburgban, de Berlinben és Bostonban is; őt bízták meg
Izrael állam fennállásának 50. évfordulóján a Berlini Filharmonikusok vezényletével.
Ezúttal a Mulhouse-i Szimfonikus Zenekart irányította.
A cimbalomszólamot a 17 éves Cyril Dupuy játszotta. Mestere Détlef Kieffer
a Strasbourg-i Konzervatóriumban (Nyugat-Európában itt működik az egyetlen cimbalom
szak). A professzor két ízben is elkísérte tanítványát Budapestre, a fiatal
cimbalomművészek fesztiváljára, ahol Dupuy egyedüli külföldiként nagy sikert
aratott. 1997-ben Kurtág-művekkel szerepelt a strasbourg-i Festival Musicán,
azóta a Bécsi és a Londoni Filharmonikusokkal is fellépett.
A Rajnai Nemzeti Opera Kórusának teljesítményéből a már említetteken kívül emlékezetes
a nászjelenet és a búcsúkórus a bécsi udvarban. Mindkettő magyarul szólalt meg,
zeneileg is kifogástalanul. A Strasbourg-i Konzervatórium Gyermekkórusán viszont
érezhető volt, hogy nem Kodály módszerrel tanulták az Ábécédét.
René Massis énekesként és színészként egyaránt kiválóan alakította Háryt,
a rendező elképzelése szerinti joviális alakot formálva meg. Örzse-Ilkát Hedwig
Fassbender játszotta. A magyar népdal igazi átélésében segíthette, hogy
a strasbourgi Kékszakállúban ő énekelte Juditot. Örzse dalait letisztult
egyszerűséggel, mély átérzéssel adta elő, a francia szöveg ellenére autentikusan.
A strasbourgi Háry-előadás nagy sikert aratott. A 120 oldalas programfüzet a
francia nyelvű librettón kívül sok érdekes tanulmányt is tartalmaz. Összegezésül
egyetérthetünk Marie-Aude Roux nem mindenben pozitív kritikájának konklúziójával
(Le Monde, 1998. december 14.): "végül is az embert elsodorja Alain Maratrat
kavargó, briliáns elképzelése".
|
