|
Nehéz elhinni és tudomásul venni, hogy egy történet, amely számomra fél évszázada
kezdődött, ilyen hirtelen véget ért, hiszen Vili testben és lélekben olyan friss,
korát meghazudtolóan fiatalos volt, hogy azt hittem - azt hittük -, még sokáig
örülhetünk, hogy köztünk van, dicsér, ha tetszik valami, megmondja, mit nem
tart jónak, s néha még hallhatjuk hegedülni is. Sajnos, ez már elmúlt.
1950-ben ismertem meg őt, közvetlenül azután, hogy Szegedről Budapestre költöztem.
Volt egy fiatal, kezdő vonósnégyesünk a Honvéd Művészegyüttesnél. Szívesen,
jókedvűen tanított minket. '51-től a Fővárosi, majd Állami Hangversenyzenekarban
ő koncertmesterként játszott, én pedig előbb a brácsaszólam leghátsó pultjánál,
később helyettes szólamvezetőként figyeltem és igyekeztem megtanulni: mi az,
hogy zenekar, hogyan kell jól muzsikálni egy szimfonikus együttesben. Jártam
a Tátrai Vonósnégyes koncertjeire, élveztem a zenét, és próbáltam ellesni a
titkokat.
1957-ben Vili bácsi egy korszakalkotó gondolattal megalapította a Magyar Kamarazenekart,
amely hazánkban első ízben karmester nélkül, az ő koncertmesteri vezetésével
működött. Azért vélem ezt a kezdeményezést korszakalkotónak, mert a magyar zenekultúrában
ily módon Tátrai Vilmos nyitott meg egy olyan kaput, amelyen át szabad utat
kapott az érvényesülés felé a ma már világhírű magyar kamarazenekarok sokasága.
Nekem szerencsémre megadatott az a lehetőség. hogy kezdettől részt vehettem
ennek az új zenei világnak a megismerésében, felépítésében és élvezetében. Ezeknek
a felejthetetlen éveknek, s mindannak a fejlődésnek, amely ezáltal a magam muzsikuséletében
is bekövetkezett. egy újabb, immár legfelsőbb fokát az a fordulat képviselte,
amikor 1959-ben Vili bácsi meghívott a Tátrai Vonósnégyesbe.
Lehet, hogy túl sokat beszélek magamról, de csak így tudom érzékeltetni azt
a csodát, hogy Tátrai Vili - nekem akkor még Vili bácsi - meghívott a kvartettjébe,
és ezáltal bevezetett a kamaramuzsikálás világába. Bár mindez immár negyven
éve történt, ma is ebben a világban élek, s mindazt, amit tudok, tőle és általa,
a vonósnégyesben tanultam. Ez az, amit magam is megpróbálok átadni a fiataloknak.
Talán ha lenéz onnan föntről, ő is örül, ha látja, hogy tanítása tovább él.
Vili bácsi, köszönöm!
|
Tátrai Vilmos Hegedűművész, hangversenymester, nyugalmazott
egyetemi tanár. Kispesten született 1912. október 7-én. Tanulmányait először
a MÁVAG Zeneiskolában, majd 1921 és 1925 között a Nemzeti Zenedében, 1925-től
1931-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, végül 1931 és
1934 között az ismét a Nemzeti Zenedében végezte. Legfontosabb tanárai:
Kladivko Vilmos, Lajtha László, Waldbauer Imre, Rados Dezső. 1927 és 1931
között Fricsay Richárd honvédzenekarában, 1931-től 1933-ig színházi zenekarokban
játszik, 1932-től 1936-ig, majd 1938-tól 1978-ban történt nyugalomba vonulásáig
a Budapesti Hangversenyzenekar - később Székesfővárosi Zenekar, majd Állami
Hangversenyzenekar - koncertmestere. (Közben 1936/37-ben a Buenos Aires-i
Rádiózenekarnál, 1940-ben Ankarában zenekarvezető, 1945/46-ban a Magyar
Rádió Zenekarának koncertmestere.) 1947-től 1954-ig a Nemzeti Zenede (később
Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola), 1965-től a budapesti Liszt
Ferenc Zeneművészeti főiskola hegedű és kamarazene szakos tanára, 1971-től
egyetemi tanár. 1946-ban primátusként megalapítja a Tátrai Vonósnégyest,
1957-ben koncertmesterként a Magyar Kamarazenekart. E két együttessel
világszerte hangversenykörutakat tesz, számtalan hazai és külföldi művet
szólaltatva meg: nevéhez 64 magyar mű ősbemutatója és 52 külföldi kompozíció
első magyarországi előadása fűződik. Együtteseivel több mint 200 hanglemezfelvételt
készített - ezek sorában számos nemzetközi nagydíjas produkció szerepel.
36 nemzetközi verseny zsűritagja volt. Kossuth- és (kétszeres) Liszt-díjas,
Kiváló és érdemes művész, a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj és a Musica
Omnium nagydíj kitüntetettje. Életének 87. évében, 1999. február 2-án
hunyt el.
|
|
