"Lehetséges, hogy az olvasó - aki idáig jutott a gondolatmenetben - úgy véli, mindez egy érzékeny alkotó eltúlzott reagálása csupán, aki olyasmit magyaráz bele a recenzens írásába, amit az talán nem is gondolt.... "- írja Király László. Nos: valóban. A cikk záró gondolataiban a Vidovszky-könyv megfelelő fejezeteiből számomra fontos (s magamra nézve is érvényes) tanulságok egy részét összegeztem-gondolom a recenzió műfaja ezt megengedi. "Felemelt mutatóujjat", "esztétikai buzogányt", bármilyen módon is megfogalmazott "párthatározatot" feltételezni ott, ahol arról szó sincs, egyszerűen tévedés. Ráadásul a megszólítás és az ellentétpár-alkotás - melyeket Király László kiolvasott a mondataimból- a retorika szabályai szerint sem a nálam szereplő eszközökkel történnek. Másképpen fogalmaztam volna, ha valóban meg akartam volna szólítani és választás elé állítani a zenésztársadalmat, főként hogy erre sem a hely, sem az alkalom, sem az egy bekezdésnyi terjedelem nem volt megfelelő.
Mindez persze még nem lett volna elegendő ok arra, hogy Király László levelére nyilvánosan válaszoljak, mint ahogyan úgy hiszem, annak az olvasói észrevételnek, melyben írója által megfogalmazva is benne van a tévedés lehetősége, szintén inkább a magánlevél a megfelelő hordozója. Király László gondolatmenetében azonban súlyos hibának tartom, hogy pusztán szakmai (vagy kissé nagyképűbben fogalmazva: esztétikai) kérdésekhez a politikai szóhasználat elkoptatott terminológiáját rendeli hozzá, és következtetéseit ezek segítségével fogalmazza meg. (Nem beszélve szegény Neumann Terézről, akinek aztán tényleg semmi köze az ügyhöz.) A politikai demagógia pedig nem csak azért veszélyes, mert szinte mindig általánosít és csúsztat, hanem azért is, mert egyéni alkotói (vagy egyéb) gondokat általános érvényűként tüntethet fel, s elterelheti a figyelmet a valódi szakmai- esetünkben zenei-jellegű problémákról.