KOVÁCS SÁNDOR

(A Magyar Rádió új Zenei Újságjában elhangzott bírálat szerkesztett szövege)

Szeptember közepén néhány napig Budapestet tekintette működése központjának a BBC Radio 3. A Duna Hét elnevezésű eseménysorozat (erről előzetesen a Muzsika olvasói is értesülhettek) Közép-Európa osztrák-magyar kulturális örökségét kívánta bemutatni az angol rádióhallgatónak - magazinműsorok, dokumentumjátékok, hangversenyközvetítések segítségével. Ajándékot a vendég nemcsak kapott, adott is: itt jártak a BBC FILHARMONIKUSOK. Előző este Vásáry Tamás és a Rádiózenekar a magyar zenekultúra egy-egy nemzetközi rangú alkotója, Liszt, Bartók, Ligeti műveivel lépett pódiumra a Duna Hét keretében, az angolok pedig igazodtak a külföldi szereplések aranyszabályához: az érkezőnek saját hazája zenetörténetéből illik válogatnia, a honi repertoár néhány becses darabját mutatva fel autentikusnak szánt megformálásban, s üdvös, ha egy műsorszámmal a vendéglátó ország előtt is tiszteleg, jelezve, ismeri és ápolja annak értékeit.
A főhajtás rovatába Bartók 3. zongoraversenye került. Rejtély, hogy PETER DONOHOE csupán nem képes ráhangolódni a mű hullámhosszára, vagy tudatosan hagyja figyelmen kívül a kompozíció főként magyar zongoraművészek (többek közt Sándor György, Fischer Annie, Anda Géza, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András) által kialakított, egységesnek nevezhető előadói hagyományát. (A harmadik lehetőség - hogy nem ismeri e tradíciót -, kizárható olyan muzsikus esetében, kinek a három Bartók-versenyművel kötött barátságára nem akármilyen karmester és zenekar: Simon Rattle és a Birminghami Szimfonikusok társaságában készített lemezfelvétel ütött pecsétet.) Nem muszáj a 3. zongoraversenyt hölgykoncertként játszani (bár szerzője annak írta); nem kötelező figyelembe venni a mű hattyúdaljellegét, az élethelyzetet, melyben keletkezett (ha a halál közelsége élethelyzet). Az az olvasat azonban, mely a kompozíciót e megkerülhetetlen tulajdonságok ellenében ábrázolja, egy kalap alá véve az első két, teljesen más típusú Bartók-zongoraversennyel: legalábbis furcsa. A nyitótétel szólóiból fájón hiányzott az a sajátos lebegés és a dallamformálás oldott beszédessége, mely e zene nélkülözhetetlen eleme: a ritmizálás kemény, olykor darabos, a karakterizálás merev benyomást keltett. Bántott a lassú éles hangja, a meghittség mellőzése: ez az Adagio nem volt religioso. Peter Donohoe interpretációja leginkább a finálé feszes-délceg körtáncatmoszférájához illett. A zongoraművész nemzetközi presztízsének ismeretében elképzelhetőnek tartom, hogy nem tudatosan kialakított felfogás, inkább pillanatnyi kedvezőtlen diszpozíció rejlik az idegenszerű hatás hátterében - erre engedett következtetni a ráadásként eljátszott Debussy-prelűd, a Vitorlák érdektelensége is.
A zenekari műsort Britten, Vaughan Williams és Elgar egy-egy opusza alkotta. Okosan kigondolt összeállítás - mindhárom mű más és más lehetőséget kínál. A BBC Filharmonikusok vezető karmestere, az egykori Boulanger- és Ferrara- tanítvány YAN PASCAL TORTELIER (van-e, ki e nevet nem ismeri? - az apa a csellóvirtuóz Paul Tortelier) ki is használta ezeket maradéktalanul. A Peter Grimes Négy tengeri közjátéka nemcsak színes és jelentős természetzene, de mivel hangszerelése hajlamos a zenekar egyes csoportjait elkülöníteni és egymással szembeállítani (lásd a Hajnal dermedt, magas fafúvós sávjait és mély rézfúvós harmóniáit, a Hold-fény vészjósló, lökésszerű vonós hullámait vagy a Vihar ütőhangszer-parádéját), hangverseny-kezdő műként a zenekari névjegy elegáns átadásához is alkalommal szolgál: ilyenek vagyunk, ezt tudjuk. Sokat tudnak - életerős, tömör vonós tónus, hajlékony fúvós dallamvonalak, precíz együttműködés, fantáziadús szólók. Tortelier célratörően és rokonszenvesen mértéktartó koreográfiával vezényel. Értékrendjében lendület és feszes formaértelmezés előkelőbb helyen áll, mint az érzelmesség - de azért a szívtől sem vitatja el a köteles részt. A Fantázia egy Thomas Tallis témára mint tisztán vonós apparátust foglalkoztató, ám belsőleg mégis rétegezett hangzású (kettős zenekarra és vonósnégyesre komponált) mű, e hangszercsalád pazar jutalomjátékaként hatott - nagyívű, romantikusan méltóságteljes formálásával pedig a zárószám, az Enigma-variációk fő erényét is előlegezte. Ez utóbbiban a virtuóz kivitelezést immár természetesként nyugtázva, a fordulatos előadást hallgathattuk elismeréssel. Az egyetlen bíráló észrevétel, melyet a kritikus megfogalmazhat, nem interpretációt, hanem művet érint: Tortelier-nek sem sikerült változtatnia azon, hogy Elgar az Enigma legnagyszerűbb tételének, egy igazi apoteózisnak (Nimród) nem a finálé funkcióját szánta - utána a darabban még sok minden történik, de hasonló magaslatra a zene már sem érzelmi telítettség, sem invenció dolgában nem képes felkapaszkodni. (Szeptember 18. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Májusban a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR Howard Williams vezényelte orosz estje üdítőn példázta, milyen hálás lehetőség a fejlődő-átalakuló művészi közösségek számára a viszonylag ritkán játszott művek kínálata. Ezek nem lökik rossz beidegződések kényszerpályájára a muzsikust, mint teszi azt a legtöbb agyonnyúzott (manírokkal és slendriánságokkal együtt az emlékezetbe égett) repertoárdarab, ráadásul a kevésbé gyakran hallható kompozíciók előadásakor a nagyok produkcióival való összehasonlítás veszélye sem fenyeget. A ritkán hallható (de kvalitásos) mű: tiszta lap, melyre szépen lehet írni.
Ömagában sem tartom szerencsésnek (a jubileumi év s a zeneszerző műveinek dömpingje után) évadnyitó hangverseny műsoraként Brahms d-moll zongoraversenyét és 4. szimfóniáját - s még kevésbé azon a színvonalon, melyen a két kompozíció LIGETI ANDRÁS vezényletével megszólalt. A zongoraverseny kíséretében tempóvétel és hangütés a szokványosat ismételte, a gikszerekkel terhelt, szürke kidolgozás pedig nem árult el odaadást. A második részt kitöltő szimfónia eltért ugyan az átlagtól, de negatív értelemben. Dölyfösnek éreztem a modort, hangerőben harsánynak, minőség tekintetében differenciálatlannak és sokszor durvának a hangzást, energikus helyett ingerültnek a gyors részleteket, ridegnek a lassúkat. Kiábrándított a jogászi tárgyilagosság, mellyel az Andante moderato őszi erdőt vizionáló kürtdallama megszólalt, s értelmetlennek éreztem a finálé iramát is - ez utóbbi egyrészt tragikus méltóságától fosztotta meg a Passacagliát (rohanni nem lehet méltósággal), másrészt nélkülözte a technikai fedezetet: e tempóban a vonósok nem tudták pontosan kijátszani a legrövidebb ritmusértékeket.
Hogy a koncert szép pillanatokkal is szolgált, JANDÓ JENŐ jelenlétének köszönhető. A d-moll zongoraversenyben megmutatta: van férfias erő, mely nem nyers; szemérem, mely nem válik ridegséggé. Előadásmódjában tisztító szándék látszott érvényesülni: a műhöz tapadó sallangok eltávolításának törekvése. Legjobb példa talán a Maestoso nyitótételben a zongora magányos belépése a zenekari bevezető után - ezt bevett szokás a korábbiaknál lényegesen lassabb tempóban játszani, holott a partitúra erre nem ad felhatalmazást. Jandónál ilyen modorosság nincs: az entrée-t dinamikai árnyaltsága s nem vontatottsága tette hangsúlyossá. Később is úgy tetszett, szinte beethoveni nyíltság uralja játékát - az egyre egyszerűbben elv megvalósulásaként. Tartalom, biztonság, egyenesség: ezek határozták meg a zongora szólóit, melyek nem a hang érzéki szépségével, inkább a dallamok egészséges lélegzésével, a folyamatok természetes felépülésével és lebontásával késztettek elismerésre. (Szeptember 23. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Úgy pörgött a hangversenyrendezés rulettje, hogy idén három ízben is hallhattam Budapesten Haydn oratóriumát, A teremtést: januárban a Rádiózenekar és a Rádiókórus, májusban a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar, júliusban pedig a Cseh Rádió Szimfonikus Zenekara és a kanadai Consort Caritas estjén. Viszonylag friss hangversenyemlékekkel vethettem tehát össze nemrég egy negyedik Schöpfungot: a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR produkciójának francia turné előtti, zeneakadémiai bemutatóját.
A summával kezdem: ez a tolmácsolás vitathatatlanul túlszárnyalta a másik hármat, friss és találékony stílus- és műértelmezést párosítva részletező kidolgozással. Már az előadók elhelyezése is meghatározta a mű atmoszféráját: a szokott tablószerű ülésrend (elöl a zenekar, mögötte az orgonaemelvényen a kórus) helyett ezúttal a csembaló mellől vezénylő s a recitativókat kísérő FISCHER IVÁN bal oldalán játszott a mérsékelt létszámú hangszeres gárda, jobbján énekelt a három szólista, azok mögött a kamarakórusnál alig valamivel népesebb énekkar. Az előadók így félkaréjt alkottak, énekesek és hangszeresek tekintete találkozott, zárult az együttműködés áramköre.
A teremtés egész estét betöltő, magasztos témájú mű, valóban érzékeny karmester azonban aligha közelít e partitúrához a monumentalitás felől - ha mégis, az előadás nehézkes és távolságtartó lesz. Úgy figyeltem meg, Fischer Iván a meseszerű mozzanatokat, a gyermeki naivitást, a képeskönyvbe illő tarka színeket és a szeretettel teli humort fedezte fel Haydn és Gottfried van Swieten Genezisében. Mindezen jellegzetességek közül az utóbbit, a mosolyt érzem legfontosabbnak (ebben a felfogásban az Isten nem Herr, inkább Vater), s ezzel függ össze az előadás néhány játékos ötlete is. Csupán kettőt idézek fel. A közönség elcsendesítésének rituáléja helyett Fischer, felhasználva a félhangosan morajló beszélgetés tohuvabohuját, e hangzó káoszból (legalábbis azon az estén, amelyen jelen voltam) látványos figyelmeztetés nélkül indította az oratóriumot: egyszer csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy - mintha a semmiből született volna - zeng a hosszú őshang, minden kezdetek c-je. Tartalmas ötlet, s tudjuk, történeti gyökerű, hiszen a klasszikus lassú bevezetések hajdan a figyelem lekötése, a rendteremtés funkcióját is ellátták. Két másik apróság az elfogulatlan humort példázhatja. Fischer azt sugallja, az állatok megalkotását kísérő hangszerelési ötletparádét nem kell megfegyelmezni, csillogóra csiszolni - ennek néhány részlete lehet szándékoltan nyers is. Mikor a 21-es számú recitativóban Rafael az örömtől bömbölő oroszlánról énekel, az ezt követő fortissimo trilla valóban a megzabolázatlan erőt állítja elénk; mikor pedig a felsorolás végén a rovarok és férgek következnek, az őket megjelenítő, ereszkedő kromatikus menetet a vonósok glissando játsszák.
Derű és öröm nem mond ellent a kontrapunktikus, dicsőítő kartételek méltóságának - ezek a hozzájuk illő erővel, de mindig élénk lendülettel, tagoltan és áttekinthetőn szólaltak meg. Ha a zenekar megértő és kezes partner volt a hangszerelés részletszépségeinek kimunkálásakor, AZ ÉSZT FILHARMÓNIA KAMARAKÓRUSA (karigazgató: TONU KALJUSTE) az énekkari tablókban remekelt. A Fesztiválzenekarral nem először szövetkező együttesben szólista képzettségű hangok énekelnek - kamarazenei alkalmazkodóképességgel. Hangzásuk egyszerre intenzív és könnyű, intonációjuk kristályos, szövegmondásuk plasztikus. Három kiváló egyéni teljesítmény tette fel az i-re a pontot: a Gábrielt és Évát megszemélyesítő szoprán, CHRISTIANE OELZE, az Uriel szólamát megformáló tenor, JOHN MARK AINSLEY, valamint Rafaelként és Ádámként a basszus ALFRED MUFF egyformán szép hangon, pontosan és stílushűen énekelt. Szerencsés választás volt őket szerződtetni: azonos nagyságrendet képviselve egyikük sem szakadt le a közös teljesítmény tömbjéről, s mindhárman magától értődő természetességgel csatlakoztak a létezés örömét hirdető produkció gondolatvilágához. (Szeptember 26. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Magamat ostoroztam az OROSZ ÁLLAMI SZIMFONIKUS ZENEKAR hangversenyének kezdete előtti percekben: ha az együttes élén 1965 óta álló JEVGENYIJ SZVETLANOV valóban az, aminek a műsorfüzet szerint a nyugati sajtó (és épp a nyugati!) nevezi, gyémánt
zenekarvezető, a huszadik század utolsó romantikusa, legendás Maestro, hogyan lehetséges, hogy lemezről, rádióból hallott felvételei soha semmilyen maradandó nyomot nem hagytak bennem? Kritikusi kvalitásérzék, no hiszen! Lelkifurdalásom még a műsorral kapcsolatos berzenkedést is elnémította. Pedig berzenkedtem korábban: micsoda képtelen ötlet a vendégszereplés műsorát úgy összeállítani, hogy azon csupán egyetlen mammut-mű szerepeljen, ráadásul épp Mahlertől - s neki is legkevésbé feltárulkozó szimfóniája, a Hetedik! Ha a BBC Filharmonikusok menedzsmentje számára kézenfekvő, hogy angol zenekar külföldön főképpen angol zenét játsszék, miért nem azonosulnak e szemlélettel az orosz programtervezők? Ha az Állami Szimfonikus Zenekar végre eljut Magyarországra, miért nem arra tanít minket, milyen az igazi Glinka, Csajkovszkij, Borodin, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Prokofjev vagy - ha mindenáron mahleri ösztönzés kell - Sosztakovics?
A méltatlankodást tehát elnyomta a lelkifurdalás. Ám megjelent a pódiumon a huszadik század utolsó romantikusa, s pár perc múltán a berzenkedő belső hang ismét rákezdte, versenyre kelvén a mahleri tuttival. A koncert lesújtó élményét kétfelől közelíthetjük meg: a műről alkotott karmesteri elképzelés és a zenekari teljesítmény oldaláról. Az utóbbival kezdem, mert igazságérzetem e téren méltányosságra int. Nem jártam sem a szövetségbe forrt szabad köztársaságok, sem a mai Oroszország területén, mindannak alapján azonban, amit e táj jelenéről a hírekből tudok, az Állami Szimfonikus Zenekar gondozatlan játékában a mai orosz állapotok zenei vetületét vélem felismerni. Csínján kell bánni a kritikusi szigorral, ha széteső-nyomorgó ország zenekaráról van szó: olyan országéról, melynek egy távoli zugában nemrég vodkával akarták kifizetni a pedagógusokat, miután azok visszautasították illetményük toalettpapír-tekercsek formájában történő átvételét.
Ismétlem, készséggel elfelejtem a fakó és sprőd vonósszövetet, a kontrollálatlan rézfúvós hangokat, az unos-untalan ismétlődő pontatlan belépéseket, az összjáték minden kiábrándító esetlegességét - ha e lepusztultság fölött kiterjesztett szárnyként megjelenik egy hajdani kultúra szelleme: az orosz zenélés arányérzéke, érzelem- és karaktergazdagsága, akár épp Jevgenyij Szvetlanov Mahlerről alkotott elképzeléseként. Ezt az elképzelést azonban, mint az tételről tételre mind nyilvánvalóbbá vált, korántsem az arányérzék, inkább annak ellentéte: a nagyotmondáshoz és a szélsőségekhez való vonzódás jellemzi. Ha Szvetlanov erőt, tragikumot vagy drámai összeütközést kívánt ábrázolni, olcsó hatásvadászatnak, gesztus és dinamika bombasztikus túlvezérlésének lehettünk tanúi, ha pedig érzelmekre került sor, émelyítő volt az összhatás. Kell-e mondani: Mahler nem ilyen.
S kell-e szólni vagy jobb hallgatni a kísérolelenségekről, melyek az estet külsőségeiben is kínossá tették? A kritika krónika is, örökíttessék hát meg kommentár nélkül a türkizzöld frottírtörülköző és a szék, a tételszünetekben lezajlott, bokszmérkőzéseket idéző, alapos szárítkozások sora, a halk motorzaj és a karmesteri kottaállványra helyezett, nyitott piros tokocska, melyben, mint később megtudtam, nem az 1972-ben átvett Lenin-rend lapult, hanem a zaj okozója: egy ventilátor. (Szeptember 28. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Lemondott a Thomanerchor - éljen a Kreuzchor! A Filharmónia nem akármilyen "pótlékot" kínált a Lipcsei Tamás-templom Énekkarának elmaradt hangversenye helyett: változatlan időpontban Európa egyik legrégibb folyamatos hagyományú vokális együttese, a drezdai Szent Kereszt templom (Kreuzkirche) kórusa lépett fel a Zeneakadémián.
Mint közismert, a DRESDNER KREUZCHOR énekesei több mint hétszáz esztendeje adják kézből kézbe a stafétabotot. Annak, aki a koncerten nem volt jelen, a sznobizmus vádjától kissé félve újságolom, hogy ezt a megfoghatatlanul is élő és ható tradíciót igenis lehetett hallani és érezni - annak azonban, aki tanúja volt a kórus budapesti fellépésének, bátrabban állítom ugyanezt, biztos lévén benne: egyetért velem. Egy további, a működési körülményekkel összefüggő mozzanat, melynek szintén hallható következménye van: mint Európa néhány más, nagy múltú énekkara, a Kreuzchor is bentlakásos iskolában képzi tagjait. A produkciók fegyelmét, tartását, bizonyos értelemben zártságát olyan tulajdonságokként értékelem, melyeket ezzel a módszerrel, a "kórus mint létforma" elv működtetésével hozok összefüggésbe. Az ilyenkor fenyegető veszély: a dresszúra, a feladatteljesítő előadásmód rossz szelleme szerencsére nem érinti meg a Kreuzchor közösségét, helyette inkább valami szintén nehezen körülírható archaizmus légköre érzékelhető. S végül a részletezés előtti utolsó általános megfigyelés: mindannyiunkat, akik a homogén hangzás ideálját megvalósító vokális kultúráról (fiúszopránok, férfialtok) beszélve az utóbbi években önkéntelenül is az angolszász hagyományra gondoltunk s gondolunk, arra emlékeztetett a Kreuzchor hangzása és előadói ideálja, hogy e gyakorlatnak más nagy európai iskolái is léteznek. Ezt a különbséget: a brit és a német fiúszopránok és férfialtok hangzása-előadásmódja közti eltérést is hallani lehetett a Kreuzchor tagjainak az angolokénál kevésbé érzéki, szikárabb s talán szárazabb, de nem kevésbé vonzó énekét figyelve.
Jelenlegi karnagya, a 42 esztendős, müncheni születésű RODERICH KREILE betanításában a kórus széles spektrumú, Schütztől a kortárs zenéig ívelő (csupán a szakrális műfajok kizárólagosságát tekintve egyanyagú) műsort szólaltatott meg. Az első, reneszánszbarokk részben Schütz és Schein motettáit (Unser keiner lehet ibm selber; Verleih uns Frieden gnädiglich; Lobet den Herrn), Giovanni Gabrieli nyolcszólamú Jubilate Deóját vagy Bach BWV. 226-os motettáját (Der Geist hilft unser Schwachheit auf) hallgatva sem éreztem soknak a közel 80 fős létszámot: a vokálpolifónia tisztán és rétegezetten szólt. Tetszett, hogy a Schein és Bach közé ékelt Gabrieli-mű előadásakor Kreile rátalált a lágyabb, olaszos hangzás megkülönböztető jegyeire, de figyelemreméltónak éreztem a Schein-kompozíció világos színeit s a Bachmotetta indításának könnyed, mozgékony ellenpontját, élénk ritmusát is.
Paradox módon legszebb élményeim mégsem a kórus saját területét képviselő régizenéhez, inkább a második részben hallott 19. és 20. századi kompozíciókhoz fűződnek. Kezdjük a legnagyobbal. Brahms Warum ist das Licht gegeben dem Mühseligen című kompozíciója a magyar hanglemezvásárlónak régi ismerőse, még a fekete korongok korszakából: az op. 74-es Két motetta egyikeként szerepelt Ferencsik Német rekviem-lemezén. Mostani előadása mindenekelőtt a mű boltozatos formáját építette fel kiválóan, de a Kreuzchor énekeseinek a darab jellegzetes visszafogottságát is sikerült összeegyeztetnie a kifejező indítással, az érzékeny dinamikai kidolgozással és az expresszív hangsúlyokkal. Átszellemültségével hatott Bruckner Ave Mariája, a szintén Bruckner műhelyéből származó Os justi pedig gyönyörű pianókkal örvendeztetett meg. Közös kategóriában említem Maurice Duruflétől az Ubi caritast és a Tota pulchra est, valamint Charles Villiers Stanford Beati quorum via című motettáját: mindhárom kompozícióban azt az érzéki átlényegülést figyelhettük meg, melyben az elmosódott, puhán kiénekelt disszonancia harmóniai funkciójú komponensből színelemmé válik. Petr Eben bibliai darabja (De tempore) a kortárs zenét mindenekelőtt szokatlan effektusaival és játékos-pittoreszk ábrázoló ötleteivel képviselte, végül Mendelssohn két rövid remeklése, a Deutsche Liturgie nyolcszólamú sorozatának két homofón darabja az emelkedett egyszerűség hangján zárta az estet. Külön fűszere, érdekessége volt a 19. és a 20. századi kompozíciók előadásának, hogy az archaizmus, melynek légköréről említést tettem, sajátos módon ezekbe is átszűrődött, a műveknek izgalmas távlatot adva. (Szeptember 29. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

A MATÁV kamaraestek osztrák tenor-vendége, HELMUT WILDHABER korábban fellépett már Budapesten nagyobb oratorikus produkció közreműködőjeként, ám akkor az énekesnek, úgy éreztem, nem sikerült legelőnyösebb oldaláról bemutatkoznia, ezért is örültem, hogy újból meghallgathatom, ezúttal PÉTERI JUDIT és PERTORINI REZSŐ társaságában, barokk műsor előadójaként. Belépőjében, Telemann két - a hangversenyprogramokon ritkaságnak nevezhető - Moralizáló kantátájában (Moralische Kantaten) nyílt, természetes zengésű magas regiszterét éppúgy megmutatta, mint orgánumának kiegyenlítettségét. Szólamát biztosan és karakteresen ritmizálta, a figurációkat és koloratúrákat pontosan, rajzosan kiénekelve. A Die Zeit című darabban különösen a második ária életteli staccatói tetszettek; a Die Falschheit előadásakor Wildhaber kifejezően formált meg néhány rendhagyó harmóniai hátterű dallamfordulatot, elbeszélő hangot ütött meg, s élénk jellemábrázoló képességről tett tanúságot a recitativókban.
Bach két áriája következett, előbb a 208as, majd a 21-es számú kantáta egy-egy részlete: a Wie, schönste Göttin, wie? és az Erfreue dich, Seele a már említett erények mellett néhány apróbb - főként intonációs természetű - bizonytalanságra is felhívta a figyelmet. Az első áriában néhány kromatikus fordulat nem tökéletesen "ült be" Wildhaber torkába, a másodikban pedig mintha a nem teljesen tiszta vonósbasszussal való együttműködés okozott volna problémát. Felhőtlen élvezetet nyújtott viszont - s úgy érzem, mindenestül a hangverseny legszebben sikerült produkciójaként értékelhető Händel két kantátája, a Non sospirar, non pianger és a Lungi del mio bel Nume. Az adekvát stílusértelmezés itt ismét az éneklés biztonságával, sőt a hangverseny vége felé virtuozitással párosult, e két erényt pedig egy harmadik koronázta meg: az erőteljes személyes átélés, az intenzív előadásmód. Érzelmekkel már a Non sospirar... első áriájában is találkozhattunk (a második áriában főként az élénk ritmizálás és a hangsúlyok felől megközelített karakter kötötte le a figyelmemet), az igazi áttörést azonban a záró kantáta hozta: itt a második áriát megelőző recitativo már valóban a minden gátat elhárító kifejezőerő területének bizonyult, a befejező zárt számot pedig - nem hiába ismételgeti a szöveg a furor szót - tűzzel és drámai indulattal énekelte Helmut Wildhaber.
Színek, tempók, karakterek értelmezése terén, s a vokális szólam rezdüléseit érzékenyen követve Péteri Judit és Pertorini Rezső a teljes hangverseny során ösztönző, alkalmazkodó partnerként működött együtt a vendégművésszel. Önállóan is pódiumra léptek: Händel és Bach egy-egy szvitjében. Mindkét előadás kellemes, hangulatos intermezzóként hatott, üdítően váltakoztatva a szabad, beszédes rubatót a kötött játékmóddal; a Pertorini által választott a-moll Bach-partita érdekessége, hogy a fuvolás- és furulyástársadalom által kedvelt BWV. 1013-as mű csellón is idiomatikusan hangzó (kottakiadványként is megjelent) átirata. A koncertet együtt hallgattam kollégámmal, Malina Jánossal. Tőle tudom, hogy a régizenész szakmában az ötlet reciproka is ismert: Frans Brüggen a csellószviteket adta közre és játssza - furulyán. (Október 3. - Régi Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)