|
A Magyar Haydn Társaság szeptember 4. és 13. között, két hétvégén szervezte
meg első Haydn Fesztiválját. A színhely a fenődi Esterházy kastély volt. A közönség
- ha nem riasztotta el a hideg és esős időjárás - hat hangversenyt hallgathatott
meg, s valószínűleg mit sem érzékelt abból a nyugtalanságból, amely egy bemutatkozó
fesztivál szervezőit szükségszerűen hatalmába keríti. Többről volt azonban szó,
mint a színész izgalmáról bemutató előtt. Elsuttogott félszavakból, éjszakába
nyúló beszélgetésekből, véleményüket taglaló szakemberek nyilatkozataiból sejthettük
meg azt, amire a fesztivál utolsó napjának délutánján egy (félig) zártkörű vita
is felhívta a figyelmet: a fesztivál, a kastély és ezzel együtt Fertőd jövője
áll az érdeklődés középpontjában.
A Társaság nem titkolt célja, hogy Fertődöt Haydn-központtá alakítsa át: színvonalas
hangversenyekkel, korhű operajátszással, kutatók igényeit kielégítő archívummal
és a zeneszerző nagyságához méltó kiállítással. Ehhez azonban elengedhetetlenül
szükséges megtalálni azokat az üzletembereket, akiknek érdeke befektetni egy
ilyen vállalkozásba. Első lépésként ki kell alakítani a korszerű infrastruktúrát,
majd fel kell építeni egy, a kastélyszállót tehermentesítő szállodát, és rendbe
kell hozni a kastélyt. Úgy tűnik, egyelőre megvalósíthatónak tűnő álmok és irreális
elképzelések szövedékéből épül fel a terv. Ez nem azt jelenti, hogy a gondolat
nem jó, csupán annyit, hogy ilyen helyzetben nem elég a jó szándék, az ötletesség,
a fantázia - a megvalósításhoz ugyanis elsősorban megfelelő anyagi háttér szükséges.
Egy feltétel mindenesetre megvalósulni látszott a fesztiválon: a közönségnek
színvonalas, változatos, érdekes hangversenyekben lehetett része. Szeptember
4-én Haydn ritkán hallható Cecília-miséje (Hob. XXII:5) hangzott fel.
Vashegyi György irányításával az Orfeo Zenekar és a Purcell
Kórus vállalkozott a mű előadására. A mű szólóit Zádori Mária, Németh
Judit, Drucker Péter és Fried Péter énekelte. Vashegyi a misét nem
a liturgikus funkció vagy éppen a vallásfilozófia oldaláról közelítette meg.
Interpretációját kizárólag zenei jellegzetességekre alapozta: gesztusokra, kontrasztokra,
zenei folyamatokra. Értelmezésében elkülönültek egymástól a mise különböző zenei
rétegei: tömbszerűen emelkedtek ki az obligát, régies-barokkos fúgák, jellegzetes
karakterekkel ruházta fel a Sturm und Drangot idéző, drámai pillanatokat (például
a szűkakkordokkal, váratlan modulációkkal kialakított Benedictust) és az opera
seria világára emlékeztető "jeleneteket" (például a Crucifixust).
Ugyanígy felismerhetően világított rá az "új", bécsi klasszikus zenei
köznyelv játékosságára is. A zenekar és a kórus híven követte utasításait, bár
ez utóbbi a kis létszám ellenére sem tűnt eléggé könnyednek. Az előadás felejthetetlen
pillanatait Zádori Mária természetes énekének köszönhettük.
Szeptember 5-én Komlós Katalin Haydn C-dúr és cisz-moll zongoraszonátáját
(Hob. XVI:21, 36) adta elő. Interpretációja elsősorban Haydn zongoraszonátáinak
szociológiai hátterére világít rá: egy hölgy hölgyszonátákat játszik. Miben
nyilvánul meg mindez? Komlós alig mozog hangszere mellett, mintha a billentyűzet
behatárolná mozgásterét. Ebből fakad előadásának zártsága is. Egy pillanatra
sem tárulkozik ki, inkább befelé fordul, nem érzéki, inkább filozofikus. Így
játékát sem a nagy gesztusok, az éles kontrasztok jellemzik, hanem az artikuláció
sokfélesége, a beszédszerűség. Aszketikus komolysággal monologizál. Nem Beethoven
felől közelít Haydnhoz, s értelmezésében nem villan fel a joviális Haydn-papa
képe sem, ellenben játékából személyesség és poézis árad.
A hangverseny másik résztvevője, Zádori Mária egészen másféle alkat.
A 12 angol canzonettát (Hob. XXVIa:25-36) látványos virtuozitással adja
elő. Éneklése azonban nem artisztikus, inkább természetes és magától értődő.
A hangok, amelyeket minden erőfeszítés nélkül szólaltat meg, teljesen egyenrangúak.
Úgy fűzi fel őket egy szálra, akár a gyöngyszemeket. Ez a szál, vagy mondjuk
inkább így: vonal, olyan erős, hogy a legfelső hangok szinte maguktól szólalnak
meg. A könnyedséget a szájüreg kényelmes és laza nyitottsága segíti elő, és
ennek köszönhető az is, hogy a levegő szabadon árad ki és be. A levegő teszi
lehetővé, hogy a díszítések és koloratúrák fesztelenül szólaljanak meg. A tartott
hangokat Zádori a szegycsont egy pontjáról emeli fel, hogy azután a fejben egymásik
ponthoz kapcsolja; ilyenformán egyezteti össze a hang fundamentumát annak kupolájával.
De nemcsak az énektechnika teszi Zádori Mária előadását kivételessé, hanem az
is, hogy minden pillanatban értelmezi a szöveget, bemutatja a dalok különféle
karaktereit, eljátssza a szituációkat. A Sailor's Songban neveletlen
és kissé illuminált matrózt játszik, naiv hangon szólaltatja meg a Pastoral
Songot és a Pleasing Paint, és fájdalmas-tragikusan idézi fel a Wanderer
gyászhangját. Mintha előadásában az énekelt zenei gesztusok szöveg nélkül is
jelentést hordoznának. Így válik előadása színjátékként és muzsikálásként egyaránt
lebilincselővé és utánozhatatlanná.
Szeptember 6-án este Elek Szilvia (fortepiano), Csalog Benedek
(fuvola) és Máté Balázs (gordonka) szólaltatta meg Haydn három fuvolatrióját
(Hob. XV:16,17,15), és Elek Szilvia tolmácsolásában hangzott el a C-dúrzongoraszonáta
(Hob. XVI:50). Elek - akárcsak Komlós Katalin - Malcolm Bilson Walter-kópia
fortepianóján játszott ezen a hangversenyen, s előadását talán éppen ezért éreztem
problematikusnak. Játékában ugyanis nem a hangszerből és annak funkciójából
indult ki, inkább Beethoven felől közelítette meg Haydn muzsikáját, vagyis egyfajta
romantikus Haydn-képet állított közönsége elé. Ez önmagában véve nem lenne baj,
csak éppen érdemes lett volna inkább mai zongorán megszólaltatnia e műveket.
Ez talán billentéskultúrájához, előadói habitusához és a művekről kialakított
felfogásához is jobban illett volna.
A zongoristával ellentétben Csalog Benedek játéka üdítően korhű volt. Ő barokk
hallással közelítette meg Haydn trióit. Többször is alkalmazott egy, a barokk
énektechnikát idéző, különleges effektust: a nagy hangközugrások után megszólaló
hangokat először sforzatóval fogta meg, majd crescendo nélkül tartotta ki a
megfelelő időértékig. Az efféle „technikás" megoldások azonban, mint ahogyan
a felesleges emóciók nélküli, szépen éneklő dallamok is (például a G-dúr trió
második tételében), sajnos csak pillanatokra villantak fel e hangversenyen.
És sajnálatos módon elsikkadtak a meglepetés-elemek, a játékos nüanszok és a
különféle karakterek is.
A második hétvége első hangversenyén Malcolm Bilson adott elő három Haydn-szonátát
(C-dúr Hob. XVL48; e-moll Hob. XVI:34; Esz-dúr Hob. XVI:52),
megszólaltatva a G-dúr adagiót és az f-moll variációkat (Hob.
XVII:6) is. Bilson hangversenyén másfajta komponistával ismerkedhettünk meg,
mint Komlós Katalin estjén: a virtuózok, a koncertező művészek komponistájával.
Nemcsak arról van szó, hogy Bilson látványosabb virtuozitással és nagyobb hangerővel
játszik, mint Komlós, hogy keze alatt mintha az előadói játéktér is kitágulna,
hanem arról, hogy az ő zongorázása végletesen kitárulkozó; hogy közlendője közügy;
célja mindig a közönség bevonása. Bilson meg akarja velük osztani gondolatait,
hatni akar rájuk, le akarja nyűgözni őket.
Egyébként ennek a célnak a szolgálatában állt a hangverseny műsorösszeállítása
is. Virtuóz szonáták szólaltak meg - olyanok, amelyeken a művész bemutathatta
technikai biztonságát, díszítő tudományát és a különböző intonációk, karakterek,
műfajok iránti érzékét. Interpretációjának egyik legfontosabb eleme az artikuláció.
Ettől válnak a recitatív vagy fantáziajellegű lassú tételek (az e-moll és az
Esz-dúr szonáta 2., a C-dúr 1. tétele) beszédessé, gesztikussá, igazi orációvá.
De ennek köszönhető az is, hogy a szonáták humora sem sikkad el (például a C-dúr
szonáta 2. tételében a váratlan szünetek és megtorpanások, vagy az Esz-dúr szonáta
toccata-jellegű 3. tételének elmélázó megállásai, s itt is a meglepő szünetek).
Bilson Haydn-értelmezése azonban nem merül ki a részletek aprólékos kidolgozásában.
Játékában a formát és ezzel egyidejűleg annak funkcióját is szem előtt tartja.
Az f-moll változatok kettős variációból felépülő formájának Bilson értelmezésében
dramaturgiája van. Ez a dramaturgia hordozza a mű filozófiai mondanivalóját
is. Az archaikus-barokkos moll és a modern-bécsi klasszikus dúr szakaszok mindaddig
játékosan váltakoznak egymással, amíg egyértelművé nem válik, hogy ebből a körforgásból
nem lehet kilépni. Az utolsó (mo11) variációhoz érve a két világ közötti feszültség
és a belőle felfakadó fájdalom szinte az elviselhetetlenségig fokozódik, s így
elkerülhetetlen a tragikus befejezés. S éppen ez, vagyis a tragikum fokozatos
megközelítése avatja Bilson interpretációját kivételessé.
Szeptember 12-én délután a Festetics Vonósnégyes (Kertész István,
Petőfi Erika, Ligeti Péter és Pertorini Rezső) szólaltatta meg az
op. 64/5-ös D-dúr (Hob. III:63), az op.77/2es F-dúr(Hob. 111:82)
és az op.76/2-es d-moll (Hob. 111:76) vonósnégyest. A hangverseny
kezdetén az intonációs bizonytalanság, a nem eléggé koordinált játékmód délutáni
fáradtságra engedett következtetni. A D-dúr mű előadásakor azonban fokozatosan
helyrebillent az összjáték, s a koncert végén megszólaltatott d-moll kvartett
már teljesen harmonikus összjátékkal örvendeztetett meg. Petőfi Erika bravúrosan
szólaltatja meg a második hegedűszólamot, tökéletesen ,alájátszik" a primáriusnak,
s közben marad ideje és energiája arra is, hogy minden pillanatban figyeljen
két másik társára is. Ligeti Péter fegyelmezetten brácsázik, Pertorini Rezső
pedig karakteresen és ritmikusan muzsikál; ha kell, erőteljes, zengő hangokat
szólaltat meg, de szükség esetén visszahúzódik, s a háttérből figyeli az eseményeket.
Az együttes spiritus rectora azonban mindenképpen Kertész István. Az ő kissé
hűvös, ám nagyon is intellektuális megközelítése nyomja rá bélyegét a vonósnégyes
interpretációjára. Talán éppen ez, vagyis az intellektuális megközelítés az
oka annak, hogy teljesen felszabadult, oldott pillanatokban csak ritkán lehetett
részünk e hangversenyen. Az átgondoltság professzionális burkát mégis át- meg
áttörték a szellemesen játékos, ötletes zenei megoldások (például a gyors zárótételekben).
A Haydnvonósnégyesekről eddig kialakított képet kiváltképp az enyhén cigányos
modorban megszólaltatott magyaros szakaszok (az F-dúr kvartett 3. tételében
és a d-moll vonósnégyes 4. tételében) gazdagították.
A fesztivál szeptember 13-i záróhangversenyen különböző műfajú és előadóapparátusú
Haydn-kompozíciók hangzottak el. Lax Éva Malcolm Bilson kíséretével
szólaltatta meg az Arianna Naxosban című kantátát (Hob. XXVIb:2), valamint
három angol dalt (O Tuneful Voice Hob. XXVIa:42, Pleasing Pain
Hob. XXVIa:29, The Spirit's Song Hob. XXVIa:41). Bilson partnereként
Kertész István és Pertorini Rezső adta elő az A-dúr és
az Esz-dúr triót (Hob. XV:18, 29). A koncert befejező műsorszámaként
a D-dúr ("London") szimfónia szólalt meg (Hob. 1:104),
Salomon korabeli átiratában. Az átirat fuvolaszólamát Kertész Ildikó,
a kvartett szólamait a Festetics Vonósnégyes, a zongoraszólamot pedig
Malcolm Bilson adta elő.
Az Arianna Naxosban kantáta nehézségét tulajdonképpen két tényező okozza. Előadása
bravúros énektechnikai felkészültséget és hiteles drámai erőt igényel. Lax Éva
kétségtelenül nem minden pillanatban ura az énekszólamnak. A reflexiót szolgáló
ária- és a tényleges drámai szituációt hordozó recitatív szakaszok éppen ebből
a szempontból válnak el egymástól előadásában. Az áriák - éppen a technikai
bizonytalanság miatt - veszítenek drámai súlyukból. Ezzel ellentétben recitativói
rendkívül erőteljesek és átéltek. Lax elmondja, elsuttogja, kiabálja a szövegeket.
Monteverdi és kortársai felől közelít a recitatív stílushoz, s el is hiteti
hallgatóival annak művészi és kifejező voltát: előadása éppen ettől válik mélyen
drámaivá. ekét zongorástrió hangzásképe Bilson, Kertész és Pertorini
előadásában egészen más volt, mint az, amelyet a Csalog-Elek-Máté trió
hangversenyén hallhattunk. Pertorini tökéletesen alkalmazkodik Bilson játékához.
Csellóhangjával, ritmusaival, akcentusaival szinte belesimul a fortepiano basszusaiba.
Kertész és Bilson kapcsolata nem ennyire felhőtlen. Talán Kertész alkatából
fakad, hogy triózás közben a játékosok nem kacsintanak össze; hogy nem felelgetnek
egymásnak;
hogy nem versengenek egymással. Kertész játékát a tárgyilagosság, a gondos racionalitás
és a fölényes technika jellemzi. Őt sohasem őrjíti meg a zene (legalábbis nem
a közönség jelenlétében), mindig kívülről figyeli az eseményeket. Rendkívül
kommunikatív zongorázásával Bilson többször is megpróbálta Kertészt kibillenteni
ebből az állapotból, ám ez csak a London-szimfónia felszabadult és örömteli
előadásában sikerült. E mű megszólaltatása azért is volt örvendetes, mert így
Haydn, a szimfonikus szerző is szóhoz juthatott a fesztiválon. A szimfónia Salomon-féle
kamaraváltozata méltó módon zárta az első Haydn Fesztivált, amely mindenképpen
folytatást érdemel.
|
