"Nem lesz Zenészkamara" - nyilatkozta a Pesti Napló 1938. november 30-i számában Huszka Jenő, a Bob herceg, Gül Baba, Lili bárónő népszerű szerzője, a Zeneszerzők, Szövegírók és Zeneműkiadók Szövetkezetének - napjaink Szerzői jogvédő Hivatala elődjének - roppant tekintélyű elnöke. "Lesz" - állította Dohnányi, a szervezet elnöki székének várományosa, miközben - pesti nyelven szólva - szabályosan megfúrta a tervet. Huszkával egy húron pendült tehát. 1939. április 3-án Berlioz Requiemjét vezényelte Filharmonikusai élén; sajtókonferenciát hívott össze a március 30-án este tartott próba előtt. Kovács Kálmán zenekritikus (Tóth Aladár helyettese a Pesti Naplóban) érdeklődött:
"Ön sok időt szentel a közeljövőben felállítandó Zenekamara tervezetének kidolgozására; nem ismertetné néhány szóban ezirányú intencióit?"
Íme, a válasz:
"Zenekamara tervezetével nagyjában elkészültünk. Ott fekszik beadványunk a minisztériumokban. A közeljövőben indulnak meg a kamarai tárgyalások az arra illetékes tényezők vezetésével, a zenei tekintélyek bevonásával. A Zenekamara, mint minden kultúrkamara, több főcsoportból állna, ezek a főcsoportok különböző alosztályokra oszlanak. Intencióm az, hogy ebben a kamarában összpontosuljon az ország, a nemzet egész zenekulturális öntudata, lelkiismerete. A főbb csoportok: a zeneszerzők csoportja, külön osztályba kerülnének a szimfonikus költők, külön osztályba a könnyű muzsika szerzői. Ebbe az osztályba kerülnének a zenetudománnyal foglalkozók, a zeneírók és a zenekritikusok, persze mindegyikük foglalkozási águkkal kapcsolatos alosztályba. Hatalmas csoport az előadóké is, persze itt is elkülönülnének a művészek hangszer szerint, az énekesek is itt nyernek beosztást, de elkülönülten. Lenne pedagógiai főcsoport, megkülönböztetett ágazat a hangversenyrendezés ezekről a kérdésekről majd bővebben szeretnénk nyilatkozni annakidején. Engem és munkatársamat, Gaál Endre tanár urat a tervezet elkészítésében és szövegezésében csupán a művészi szempont vezetett: Magyarország zenei fölényét nemzetközi viszonylatban továbbra is biztosítani."¹
"... csupán a művészi szempont..."- Dohnányi pontosan tudta: a kamarákkal kapcsolatosan éppen ez nem szerepel a hatalom elvárásai között.
Az interjúban említett munkatárs, Gaál Endre (1903-?) zongoratanár 1928-35 között az Országos Postás Zeneiskolában, 1935-től a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, egyidejűleg óraadó, majd kinevezett tanára a Zeneművészeti Főiskolának (zongora kötelező, azaz melléktárgy). A Magyar Nemzetnek alapításától (1938. augusztus) zenekritikusa 1949-ig, kényszerszünettel a lapnak az 1944. március 19-i német megszállást követő betiltásakor. Mértékadó zenei publicistája volt a háborús évekne,² nem kis bátorságára vallott, hogy 1944 februárjában, alig egy hónappal a német megszállás előtt, éles vitát folytatott a Nyilaskeresztes Párt napilapjával, az Összetartással³ 1945 őszén Bartók-Akadémiát - egyesületet - szervezett, mely december 7-én alakult meg 17 rendes és 18 levelező taggal (díszelnök: Kodály, elnök: Veress Sándor, alelnök: Jemnitz Sándor, főtitkár: dr. Gaál Endre). "A Bartók-Akadémia célja Bartók Béla emlékének ápolása, műveinek közkinccsé tétele, a hazai zeneművészetnek, zenetudománynak és zenei oktatásnak haladó szellemben való fejlesztése, a Bartók-nagydíj időszaki odaítélése, ösztöndíjak, jutalmak kiosztása." (Beszámoló az alakuló közgyűlésről, Szabad Nép 1945. december 8.) Az Akadémia működésének nyomára ez idáig nem bukkantam rá. Gaál kétes hírnevet szerzett 1947-től, Klemperert konokul támadó kritikáival. 1949-ben eltávolították a Zeneművészeti Főiskoláról, a Magyar Nemzettől is; beosztott könyvtárosként működhetett a Budapesti Zenekonzervatóriumban, mely mint valami láger fogadta be a zenekultúra politikailag nemkívánatosnak nyilvánított elemeit (az írástól eltiltott Jemnitz zongorakísérői "állást" kapott ugyanitt; Bárdos Lajos öccse, Deák-Bárdos György a Főiskola megszüntetett egyházzenei tanszakáról került a "Konzi"-ba zeneelmélet-tanárnak). Gaál Endre 1956-ban meg sem állt Kanadáig, ott is halt meg. Szükséges e vázlatnak sem tekinthető életrajz, mivel munkásságát mára kevesek emlékezete őrzi (gondolom, relatíve többen tudják, hogy egy alkalommal Klemperer erős felindulásában pisztollyal kergette ki az Operából - megtette elkötelezett hívével, Jemnitzcel is, mivel az, egyébként teljes joggal, fullánkosan írt a Klemperer komponálta Keringőről; nos, többen tudják Gaálról, hogy életveszélyben forgott mestersége gyakorlása közben, mint azt, hogy Dohnányi munkatársául fogadta).
Hangjegyet szívesebben írt Dohnányi Ernő, mint betűt; interjú, az készült vele szép számmal, cikket, kiváltképp tanulmányt szinte egyáltalán nem publikált. A Zenei Kamaráva kapcsolatos intencióit Gaál Endre rögzítette⁴ nyomtatásban. Gaál közleményének a Kamara tervével foglalkozó utolsó harmada túlságosan terjedelmes ahhoz, hogy szó szerint idézzem; nyilvánvalóan szakmai, érdekvédelmi és szociális szervezet körvonalai rajzolódnak ki, a politika a tervben még érintőleg sem szerepel.
Idézek néhány kulcsmondatot: "A sarlatánokkal szemben erélyesen hozzá kell látni a tisztogatáshoz..." (kiemelés: Gaál Endre). "... az ország területén élő bármely zenei foglalkozást űző egyén tagja kell hogy legyen a kamarának." "Ilyen kamarai szerv Németországban már működik is, de ... nem szorulunk rá idegen szervezetek átvételére és ezeknek másolására... " Az meg 1938 őszén már egyenesen politikai kihívásnak tekinthető, hogy Gaál a követendő példák felsorolásakor első helyen említi Leo Kestenberg⁵ nevét!
Az 1933. november 15-én megalakult Birodalmi Zenei Kamara (Reichsmusikkammer) "művészi szempontokat" (Dohnányi) egyáltalán nem vett figyelembe, miként "a sarlatánokkal szemben" (Gaál) sem lépett fel. Joseph Goebbels propagandaminiszter hozta létre s felügyelte. Legfontosabb feladata a zsidó és a nácikkal szemben álló muzsikusok eltávolítása volt a német zenei életből. Minden ötezernél több lelket számláló településen voltak megbízottjai, kiknek a Kamara által kiadott tilalmi listák alapján gondoskodniuk kellett arról, hogy a pályától eltanácsolt muzsikusok ne szerepelhessenek, a betiltott zeneszerzők művei el ne hangozzanak. Ezt a modellt nem kívánta lemásolni Dohnányi Ernő.
Az 1938-tól hozott korlátozó törvények és rendeletek⁶ a Zenei Kamarával semmilyen összefüggésben nem foglalkoznak. Az 1938/ XV. törvény elrendeli sajtó, illetve színművészeti és filmművészeti kamara létrehozását (a kamarai tagság a munkavállalás feltétele), az 1939/IV. törvénycikk pedig e két kamarával mint működővel foglalkozik. 1938-ban a kamarák tagságának 20, a második törvény szabályozása szerint már csupán 6 százaléka lehetett zsidó vallású vagy származású, de közszolgálatban nem állhatott. Ezért volt kénytelen az Operaház mint közintézmény 1939. szeptember 18-án zenekari próbajátékot tartani (hegedű, brácsa, fuvola, fagott, harsona, ütő) "az 1939. IV. tc. 5. paragrafusának megfelelő állampolgárok számára" (Pesti Napló, 1939. szeptember 16.).
Dohnányi Ernő hivatalból tagja volt a parlament Felsőházának (pontosabban szólva: a Zeneművészeti Főiskolát illette benne egy hely, amelyet a tanári testület természetesen az intézet mindenkori első emberével töltött be). A Felsőház 1938. május 24-én illetve 1939. április 15-28. közötti négy ülésén tárgyalta és szavazta meg az említett törvényeket. Nem tudom, ott volt-e Dohnányi, sem azt, részt vett-e a testület ülésein egyáltalán. Valami sok szabad időt aligha hagyott néki három irányító funkciója (Főiskola, Rádió, Filharmonikusok), a tanítás, zeneszerzés, koncertezés. Elgondolható, hogy nem konferenciázásra szánta idejét, túl a 60. évén.
Azonban ha ott volt, ha nem, felsőházi tagként nyilvánvalóan nem tehette meg, hogy aláírja az "Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz" című tiltakozást a kirekesztő törvény ellen (Pesti Napló, 1938. május 5.). Ebben nem csatlakozhatott Bartókhoz, Kodályhoz, hacsak le nem mond egyidejűleg a diszkriminációt megszavazó testület tagságáról. Ha megteszi, az utókor értékeli a morális cselekedetet, de akkor Dohnányi valószínűleg nem tudta volna megakadályozni a diszkrimináció "szakmai" végrehajtására rendeltetett Zenei Kamara felállítását.
Hogy utóbbi miért felejtődött ki az 1938/XV. törvénycikkből, nem tudhatom. Mindenesetre nyáron már napirendre tűzte a Turul Szövetségben Karácsonyi István, az Operából 1925-ben kiszuperált korrepetitor⁷. A veszélyt elhárítandó küldött Dohnányi Hóman Bálint kultuszminiszternek terjedelmes beadványt a kamaráról⁸. Tadta, őt nem lehet elutasítani, legfeljebb a tervezetét - amely irattárba is került. S ezzel ad acta az egész ügy.
Nemcsak a Kamara megalakítását torpedózta meg, a Filharmonikusok választmányában eltervezett szélsőjobboldali puccsot is.⁹ Zenekara, jóllehet hivatalos neve szerint "az Operaház tagjaiból alakult... ", csupán 1944. május 11-én, vagyis majd két hónappal a német megszállás után nyugdíjazta a dalszínházból már 1939-ben elbocsátott nem árja tagjait. Hanem negyedszázados elnök-karnagysága után együttes is szélnek bocsátotta Dohnányi e napon;¹⁰ a Filharmonikusok rendkívüli éves szabadságra mentek. Következő hangversenyük dátuma 1945. május 11., vagyis a generálpauza teljes esztendő, napra pontosan. (Pedig a zenei évad nem bénult meg 1944 őszén.) Megjegyzem, a Filharmonikusok a háborús években egyetlen taktusnyi zenét sem játszottak a nácik által preferált német zeneszerzőktől.
Vázsonyitól tudható, mint ütközött össze Dohnányi a Zeneművészeti Főiskola tanári karában tisztogatást követelő kultuszminiszterrel, s mint mondott le főigazgatói posztjáról már 1941-ben, más eszköze a tiltakozásra nem lévén.¹¹ Az 1940/41. tanévet ismertető főiskolai évkönyvben áll (18-19.):
"Faragó György td. [tiszteletdíjas,más szóval óraadó] tanár tőbb éven át kiválóan ellátott megbízatásáról lemondott és
dr. Major Ervin td. tanár több éves eredményes működés után megvált intézetünktől."
Kósa Györgyöt, Weiner Leót a következő tanév végén volt kénytelen nyugdíjazni az intézmény (Évkönyv 1941/42., 26.). A közlések módjából kitetszik, cseppet sem egyezett a politika és a Dohnányi-féle zenepolitika, törvényre-kormányrendeletre a közlések nem hivatkoznak.
Az évkönyvek józan, tárgyilagos hangnemétől merőben elüt az 1939. szeptember 1-jén nyugdíjba vonult Székely Arnoldnak, a zongoratanár-képző vezetőjének búcsúztatásáról szóló híradás (1939/40, 19-20.):
"Tantestületünk Székely Arnold tanártól baráti együttlétben búcsúzott, mikor Dr. Dohnányi Ernő főigazgató méltatta kiváló pedagógiai munkásságát és meleg szavak kíséretében nyújtotta át ezüst emlékkoszorúnkat hangsúlyozván, hogy a búcsú dacára, mint a zongoratanár-vizsgáló bizottság tagját intézetünk még tovább is magáénak mondhatja."
Fischer Annie és Földes Andor, Doráti Antal és Solti György - meg sok más kiválóság - tanára, Székely Arnold, kit Tóth Aladár tanulmány méretű publicisztikával búcsúztatott,¹² Dohnányival egy évben született. Saját kérésére ment nyugdíjba, de mivel továbbra is tanított a szinte főiskolai színvonalat nyújtó Fodor Zeneiskolában és magánúton, kérdés, vajon nem Dohnányi helyzetén könnyítendő vonult-e vissza a Főiskoláról, „javítva" ezzel a tanári kar származási statisztikáján. Faragó Györgyről tudjuk: ez okból mondott le óraadói posztjáról. Mert a főigazgatón természetesen számon kérték felettesei a hatályos törvények betartását.
Vízen járni Dohnányi Ernő sem tudott persze, csodát nem tehetett, a zenepolitikát sem kormányozhatta a politikáéval ellentétes irányba. De annak következtében, hogy Zenei Kamara nem létesült, nyílott bizonyos szűk tér a korlátozások kijátszására. A működő kamarák kötelesek voltak fényképes nyilvántartást vezetni a tagokról, külön a nem zsidó és a 6 százaléknyi zsidó tagságról,¹³ s ennek alapján ellenőrizhető volt, ki folytathatja művészi-szakmai tevékenységét s ki nem. Központi szervezete a zenének nem lévén, ez a szigorú kontroll sem volt következetesen érvényesíthető, egészen a német megszállásig. A működő Kamarák nevekkel-névsorokkal szolgáltak, amikor - például - a Murai ezredes hírhedt munkaszolgálatos egységeibe behívandókról volt szó 1942-ben. Zenei Kamara nem lévén... - minek ismételjem önmagam. Dohnányi Ernő hatalma nem volt oly korlátlan, hogy a muzsikusokat a munkaszolgálattól megóvhassa, mindazonáltal életeket mentett, amíg tehette; a zenekultúra zsidó muzsikus-áldozatainak túlnyomó többsége 1944. március 19-e után vesztette életét.
Joggal adta 1948. augusztus 12-én írásba Weiner Leó: "...Dohnányin múlott, hogy az annak idején annyira szorgalmazott »zenei kamara« melynek célja lett volna a zsidók kizárása a zenei életből (per analogiam Kiss Ferenc és a színészkamara) nem jött létre, mert Dohnányi elszabotálta..." ¹⁴