1992. március 1.
Ha csak tehetem, nem mulasztom el Komlós Katalin fortepianohangversenyeit a Zeneakadémia Kistermében. Nemcsak azért, mert rajta kívül a Mozart-kor zongoráját egyetlen magyar billentyűs művész sem kultiválja, hanem a műsoraiban rejlő értékes és mással nem pótolható tanítás okán is. Az idén például Carl Philipp Emanuel Bach két utolsó gyűjteményéből válogatott két szonátát, egy-egy rondót és fantáziát. Így az est műsorán a szerző valamennyi szólóhangszerre szánt kései műneme jelen volt, méghozzá már az 1780-as évtized új pódiumhangszerére, a fortepianóra szánva, és egyben a műkedvelőknek szóló minden engedmény nélküli, legigényesebben egyéni stílust, szinte stílusesszenciát reprezentálva.
Ám ez csak a dolog egyik oldala. Mert még ennél a Magyarországon máshol nem hallható hangszer-demonstrációnál, stíluskínálatnál és repertoárismertetésnél is fontosabb az európai zenetörténet egyik fontos fejlődésvonalának kijelölése és érzékeltetése azáltal, hogy Philipp Emanuel Bach e kései művei után, mintegy az iskola, a stílus és az egyéniség hatására utalva, a fiatal Beethoven koncertszonátája, az op. 2-es sorozat C-dúr darabja zárta az estet - az estet, amely hangszertechnikai színvonala és érzelmi jellemző ereje révén is mély figyelemre késztette a hallgatóságot. A Philipp Emanuel Bach-művek még ma is nemegyszer zavarba ejtik a nem igazán beavatott hallgatót. Hiszen miközben Mozart nagy bécsi zongoraversenyeit írja, és Haydn már a porosz királynak dedikált vonósnégyeseknél és a legnagyobb klasszikus szimfóniákat hírlelő 88-as számú G-dúr műnél tart, Philipp Emanuel félig még a múltban él, a késóbarokk és a gáláns stílusok, modorok, technikák helytartója, a nyelve és a képzelete, ez a színekben tobzódó, harmóniák és hangnemek között csapongó, minden formai kényszer alól kibújó zenei individualitás nem hajlandó betörni, nem áll be a sorba, nem menetel az új klasszikus stílus fellegvára felé. Ott időzik, ahol a legszabadabbnak érezheti magát, a rögtönzés szellemével eljegyzett fantáziaműfajban, a két zenetörténeti kor között húzódó limesen. Mi lesz a sorsa mindennek? - kérdezi a történeti füllel figyelő mai hallgató. Hiszen a forma fegyelme, a forma szimmetrikus szépsége, a forma biztonsága nélkül nincs megérkezés. Itt pedig, legyen a mű címe rondó vagy szonáta akár, bármi következhet bármi után. De a kontúroknak, határoknak, magának az organizmusnak az esetlegességén túl a művek érzelmi kilengése is korlátlan. Épp most jön létre Bécsben a klasszikus egyensúly, és onnan megítélve ez a kora romantikus, szélsőséges expresszivitás veszélyt hordozó, erjesztő elem. - Az e-moll szonáta hallgatóját azután egyszer csak átjárja a felismerés: de hiszen itt van a beethoveni sonata quasi una fantasia-ciklusok őse, a hídtételek és az attacca tételkapcsolatok, a helyüket kereső recitativók és cadenzák szonátadramaturgiája. A századvég és az új század kezdete neki szóló üzenetet vél kihallani Philipp Emanuel műveiből.
Az est második része azután megerősít feltevésünkben. Nem az f-moll prelúdium, amely a maga miniatűr léptékével kissé sután hat az óriás lélegzetű és felfokozott hangszeres igényű C-dúr szonáta előtt (s különben is inkább a nagy Bach és nem Philipp Emanuel tanulmányozására utal), hanem maga a szonáta, amely Komlós Katalin interpretációjában valósággal a reveláció erejével tárja fel Philipp Emanuel-i indíttatását. Ahogy az első tétel hirtelen abbahagyja a játékot a trillás zárógondolattal, és elmerül egy quasi improvizáció harmóniai hullámaiban, majd a forma szimmetrikus helyén hatalmas cadenzába feledkezik; ahogy az Adagio kétnegyedes dúr menetzenéje egy sóhajtozó moll prelúdiumba torkollik, s ahogy később a szonáta alaphangnemét mint a lehető legidegenebb tonalitást teszi élményünké, az mind Emanuel Bach szellemének aktualitására utal. S persze a beethoveni novum, a scherzo is árulkodóbban és jellegzetesebben tárja fel imitációs szerkezetét, múltba nyúló gyökereit, ha a kor hangszerén csendül fel, és olyan tolmácsolásban, amely az időben előre is, hátra is tekint egyszerre. Milyen különös ebben a korok között lebegő atmoszférában az a-moll trió hangja! Benne van a Sturm und Drang emléke is, benne az újfajta szonátavirtuozitás etűdszerű jellege, de a fortepiano megsejteti a Schubert-kor eljövetelét is. A hangszer s avatott előadója nem hagy cserben a szextpasszázsokkal ékes fináléban sem. Másképp informál arról, hogy mi a nehéz és mi a könnyű, tehát másképp világítja meg a mű virtuozitásának, pódiumszonáta jellegének kérdését, és más megvilágításba helyezi a zenei karaktereket is, leginkább az F-dúr indulót helyezi vissza mint variációt egy régebbi kor értelmezési keretei közé. És persze ebben az összefüggésben a befejezés előtti tréfa, a téma hangnemi elcsúsztatása nemcsak humorként, hanem fantáziaötletként is hat. A hangszeres kivitelezés szempontjából is kitűnő tolmácsolás alaposan gazdagította Beethoven-értésünket.

A hétfő estét két koncert között osztottam meg: a Vigadóban hallottam a Kocsis Zoltán és barátai által adott est első felét, a Zeneakadémián Rost Andrea dalestjének második részét. A Vigadóban ottlétemkor Schumann-művek hangzottak el. Egészen ritka ötlet nyomán négy zongorás kamaramű szólalt meg, mind a négy az 1849-es esztendő termése: egy kéttételes Asz-dúr kürt- és zongorakompozíció (Adagio és Allegro); a klarinétra és zongorára írott Fantáziadarabok; az oboa-zongora duóra írott Három románc és a viszonylag gyakrabban hallható Öt népdalhangú darab gordonkára és zongorára. Nem nagy művek vonulata, de közönségre érdemes szép kompozíciók sorozata, amely három kiváló fúvós művészünknek és a nagy Perényi Miklósnak kínált alkalmat, hogy Kocsis Zoltánnal muzsikáljon együtt. A concertálás szelleme leginkább a Berkes Kálmánnal előadott Fantáziadarabokat motiválta - a klarinétos és a zongorista egymást gerjesztette nagy hatású virtuóz teljesítményre. Más megközelítésben, a finom lírai tónus jegyében játszotta a három románcot Dienes Gábor: itt Kocsis a hátteret tette jelentékennyé, míg a kürt-zongora-darabban a tempó és a forma szigorú őreként vált a tehetséges Nagy Miklós partnerévé. Kocsis természetesen mindent tud a hangszerről és a darabokról, de ami a lírai elengedettséget és a gyöngéd billentést illeti, ezúttal nem volt adakozó kedvében. Egészen addig nem, amíg Perényi Miklós csellójának csodálatos éneklőkészsége nem adott ehhez ellenállhatatlan impulzust. Kettejük e ttmuzsikálása, mint mindig, most is nagy élményt jelentett.
Rost Andrea dalestjének azt a részét hallottam, amelyben Alban Berg hét korai dalát és Hugo Wolf Mörike-köteteinek nyolc gyöngyszemét énekelte. Mindkettő nagy pillanata a műfaj késő 19. századi történetének, az egyik 1888-ból, a másik, a Berg-ciklus az 1905 és 1908 közötti évekből. Ez a fiatal énekesnő nagyon tehetséges. Harazdy Miklós korrekt és felkészült zongorakíséretével minden erőlködés nélkül, feltűnően könnyedén és tisztán énekel. Érzéke van a dalműfajhoz is, bár az operaszerep és a Lied előadása közti határvonalat nem mindig érzékeli. Német szövegmondása arra vall, hogy ezen a téren is van tapasztalata. De éppen a szöveg értelmezése terén kellene sokkal jobban differenciálnia: a döntő szavakra összpontosítani, és elmerülten keresni a színek, árnyalatok polifóniáját, ami a nagy daléneklés feltétele. Az, ami roppant mozgékony és hajlékony orgánumával természetesen megoldható, nagyon kellemes és muzikális élményt ad. Ígéretes pódiumlényének és előadásmódjának egyszerűsége és közvetlensége is. Érdemes volna a legilletékesebb dalénekesektől tanulnia.

1992. május 31.
Lajtha László 1952-ben komponálta vegyeskarra és orgonára azt a Miséjét, amely a Rádióénekkar május 23-i koncertjének műsorán szerepelt a Mátyás templomban. Előtte a nagy múltú együttes Reger Nyolc egyházi énekét szólaltatta meg. Sem ezek az első világháború kitörésének évéből származó négy-nyolcszólamú korálfeldolgozások, sem Lajtha Miséje nem teszi különösebben próbára a kórus technikai tudását és intonációs felkészültségét. Feltételezzük azonban a szövegmondás tisztaságát - ennek hiánya a Reger-mű előadásának ballasztja volt -, s még inkább feltételezzük az előadás átéltségét, a megszólalás és megszólaltatás örömét, a „jólesik énekelni" közérzetet. Éppen ezt a hangot és hangulatot, az odaadás, a felszabadultság légkörét biztosította az énekesek számára Sapszon Ferenc, aki utóda, a beteg Erdei Péter helyett beugorva vállalta a feladatot, és e szép miseprodukció keretében találkozott ismét a pódiumon régi kórusával. A Mise orgonaszólamát színesen és képzeletgazdagos játszotta Elekes Zsuzsa, aki a két énekes szám között Reger f-mollban írott Bevezetés és passacaglia című darabját is előadta.

A régizenei előadóstílus nálunk legrangosabb hegedűs képviselője, Kertész István állott annak az estnek a középpontjában, amelyen Corelli-, Tartini-, Veracini-, Hándel- és Johann Sebastian Bach-triószonáták hangzottak el. A csembalónál a kor iránt zenetörténészként is elkötelezett Péteri Judit ült, három, jó előadói érzékkel csoportosított Domenico Scarlatti-szonáta előadásával is gazdagítva a lényegében a 18. század első felének zenéjéről műsorba foglalt képet. Rugalmas ritmusú, árnyalt tónusú, fölényesen muzikális gambajátékával vonta magára a figyelmet a kamaraegyüttes bécsi vendégtagja, René Schiffer. Ha valaki belekóstol a három hangszer egykori, csodálatosan arányos hangzásába, tapasztalja, hogy a gamba milyen dússá és ritmikailag feszessé teheti ezt a hangzást, amelynek harmóniai tömörségét és diszkrét fényét a csembaló biztosítja, s így a hegedűdallam (akár a bal kéz díszítő figurái, akár a jobb kéz vonós virtuozitása révén) szabadon kivirágozhat - az nehezen illeszkedik vissza a Corellitől Hándelig terjedő korszak kora 20. századi előadói normái közé. Kertész István hegedűje szépen énekelt a Régi Zeneakadémia Liszttermében, ahol a műsor első részét hallottam. Az várható volt, hogy a lassú tételekben majd finom és nagy gyakorlatra valló ékesítéseivel bájol el; meglepetésként hatott, hogy helyenként, például a Tartiniszonátában a gyors tételek virtuóz hegedűköltészete is felragyogott előadásában. Egyáltalán: megnyugtató, hogy a historikus előadásmód hazai élenjárói már ott tartanak, hogy egy Corelli- és egy Tartini-hegedűhangot is megkülönböztetnek számunkra.

Brahms-esttel folytatta zeneakadémiai hangversenysorozatát a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Sajnos elmaradt az eredetileg tervezett A-dúr szerenád és a ritkaság értékű Rinaldo-kantáta, csupán az Altrapszódia csendült fel a Tragikus nyitány és az 1. szimfónia társaságában. Rövid beszámolómban csak a rapszódiára térek ki, amelynek előadásához Ligeti András jó tempókat és illő tónust választott, került minden exhibicionizmust, és eredményesen talált rá a zeneszerző lírai megnyilatkozásának forrásvidékére. A legtöbbet ígérő a rapszódia vonósbasszus szólamának intenzitása és színezete volt, igazi árnyék a kezdő adagióban a goethei kérdésfeltevés mögött (ki gyógyítja kínjait annak, kinek méreggé vált a balzsam, ki a szeretet telt poharából embergyűlöletet ivott?), egyúttal fojtott sötét tónus, amely a végső C-dúr adagio vigasz-perspektíváját is megadja.

1996. március 3.
Rovatunk mai tárgya a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának két vasárnapi matinéhangversenye. A Schoenberg-Brahmsprogramot Aldo Ceccato, a Schubert-Schumann-műsort Vásáry Tamás vezényelte. Az a Ceccato, akivel február 18-án találkozhattunk, nem is emlékeztetett arra az olasz karmesterre, aki a szezon első hónapjaiban kiábrándítóan jelentéktelen vagy félreértett Beethoven- és Bartók-tolmácsolásokkal szerepelt a budapesti közönség előtt. Nem rossz és jó diszpozícióról beszélek: Ceccato ezzel a matinékoncerttel, mint muzsikus és mint karmester, valósággal rehabilitálta önmagát. Schoenberg és Brahms szószólójaként egyaránt figyelemre méltó, szuggesztív előadóművésznek bizonyult. Schoenberg vonóshatosa, a Megdicsőült éj című Dehmel-poéma nyomán készült szimfonikus költemény zenekari verziója hangzott fel a műsor nyitószámaként. Ceccato nem a kompozíció elvont ideálképét idézte fel, mintegy letagadva a kamaramű és a zenekari letét különbségét, hanem, kibontva Schoenberg szándékát, a partitúrában éppen a zene szimfonikus arculatát fedezte fel, és hozta kitűnően napvilágra. A szóló- és a zenekari hangzás párbeszéde, összjátéka, a vonósszólamok egymáshoz viszonyított hangerejének és intenzitásának differenciálása révén szimfonikus hangzásminőségek, színek jelentek meg, más lett a zene mozgásának karaktere is, súlyosabb anyagra, más állagú közegre utalva. Ne csak a hangszerelés dimenziójaként értsük mindezt. Egész egyszerűen más műfajú darabbá vált a szextett zenéje. Ez azután csodálatosan érvényesített egy olyan Wagner-allúziót, amely a legtöbb kommersz tolmácsolásban elsikkad. Ceccato gyönyörűen idézte fel és változtatta a csillagok zenéjévé a Walkür búcsúhangulatú Tűzvarázsát. Ugyanilyen jelentősnek éreztem a tolmácsolásnak a frazeálás, a tagolás révén a kifejezés terén megvalósuló expresszionista jellegét is. A századforduló posztromantikus hangulata helyett - vagy mellé - Ceccato beengedte az interpretációba a tíz évvel későbbi első Schoenberg-opera, az Erwartung levegőjét. A Trisztán-zene hullámzását másféle szenvedély járta át. Kisebb ívű, de sűrűbb hullámzás volt ez, az ívek hevesebben indultak, és kétségbeesetten haltak el, bizonyára sokaknak tűnt ez a pulzálás már-már hektikusnak. De rendkívül intenzív volt a hatás, érdekes és elgondolkoztató a felfogás: egy vérbeli és művelt muzsikus sajátos interpretációja.
A jelentős műhöz méltó tolmácsolásban részesült Brahms 1. szimfóniája is. Ceccato számára a beethoveni c-moll gondolattal való kapcsolatteremtés, a Sors-szimfónia rokonságának megéreztetése volt az egyik legfontosabb feladat. Sőt, ezen túl általában is a beethoveni szimfonizmus szerves folytatásaként értelmezte Brahms művét, a felszínen mutatkozó tematika és a mélyben munkáló zenei ideák szerves összetartozására, összjátékára koncentrálva, a mű tematikus, hangnemi és kontrapunktikus organizmusára egyszerre figyelve. Felfogásában a második tétel Andante sostenutója súlyos, szinte Adagio-jellegű lett, módosította az Allegretto tempóját is - érzékenyen a szerenád- és a szimfóniaműfaj közti különbségre -, és melankolikussá árnyalta annak grazioso karakterét. Az alapképletek ugyanakkor, a ritmikai arculatúak csakúgy, mint a melodikus színezetűek, például az ereszkedő kromatikus tetrachord, nem csupán a ciklus összetartó elemeiként funkcionáltak, hanem hangulatforrássá is váltak. A nagyforma dramaturgiája is kitűnően érvényesült: a két lassú bevezetéssel kezdődő főtétel, az első és az utolsó pillérként tartotta a ciklikus szerkezetet. Gyönyörűen érvényesült a zárótétel indulásának summázó, emlékező adagio-karaktere. Merőben új szakaszként, már az Allegro fináléhoz tartozó előhangként hatott a nagy természettabló és hajnalköszöntő korál, de ez is a beethoveni emelkedettség és monumentalitás jegyében, és egyszerre tudott énekelni és menetelni az Allegro témája, amelyről Ceccato nyilván azt is tudta, hogy eredetileg gyermekdal-melódiaként született. A széles ecsetvonások, a kifejezés méltósága, az ódaműfajra visszanyúló klasszikus, szimfonikus ideál jellemezte a kifejezést, az előadás erőt sugárzott és nagyszabású volt. A zenekar kiválóan játszott, minden pontján meggyőző teljesítményt nyújtva. Falvay Attila szólistaként is kiváló koncertmesternek bizonyult. A tapasztalt illetve tehetséges fiatal muzsikusok közös munkája mostanában egyre jobban beérik. Vásáry Tamás nevelése, zenei kisugárzása az előadások jótékony szellemeként akkor is hat, amikor nem ő áll a dobogón. Ceccato nagyon jól megérezte, hogy ezúttal olyan partnerei vannak, akikkel magasrendű elképzeléseket valósíthat meg.

A Schubert-Schumann sorozat február 25-i koncertjén Schuberttől a B-dúr és a h-moll szimfónia, Schumanntól a C-dúr szimfónia szólalt meg. A Schubert-művek keletkezését 25-30 esztendő választja e1 a Schumann-kompozícióétól, nyilvános bemutatóik azonban annyira megkéstek, hogy az európai zenei köztudatba mindhárom mű a 19. század derekán került: az 5. szimfóniát 1841-ben, a Befejezetlent 1865-ben játszották először koncertteremben; a két dátum között, pontosan 1846 novemberében mutatta be Lipcsében Schumann - Haydn- és Beethoven-utalásokban gazdag - 2. szimfóniáját Felix Mendelssohn.

Vásáry Tamás interpretációja ezúttal is a szerző egyéniségek és a kompozíciók egyedi alkatának megragadásával, hangjuk megkeresésével emelkedett magasan a prózai zenélés színvonala fölé. A B-dúr szimfónia egyik jellegzetes vonását a kis zenekar méreteivel, a hangzás intimitásával, másik karakterisztikumát a tónus puha vonós színeivel teremtette meg, s a fafúvós hangszerek gyöngéd, énekes jellegű, lírai kifejezésével mintegy lelket lehelt beléjük. Az első öt ütemben a teljes mű hangzásának lényege benne volt. A forma tökéletessége, az arányok sugárzó egyensúlya mind a négy tételben maradéktalanul érvényesült, az Esz-dúr Andante azonban mindennél fontosabb volt Vásáry számára. Itt már a legnagyobb Schubert-zenék ízeit ígérhette, a modulációnak azt a csodáját, amely majd később, nevezetesen éppen a Befejezetlen szimfónia E-dúr tételében már átlényegülésnek-átváltozásnak hat, s a dallam egyszerű szépségének különös, semmihez sem hasonlítható, boldogító színezetét, amely a koncert-intézménynek éppen azt a Benedictus-atmoszféráját teremtette meg, amelyet Wackenroder, Tieck, Novalis nemzedéke éppen Schubert születése ideén álmodott meg.
És elkövetkezett a h-moll szimfónia számomra megrázó előadása. A tolmácsolás az Allegro moderato moll tételben a tragédia sorsfonalaiból és a vigasz áldó dallamszálaiból szőtt költői panorámát, hogy azután az Andante con moto dúr tétel zenéjét egyenesen a kinyilatkoztatás szférájába utalja. A megvalósítás, a megszólaltatás, a felidézés materiális zenei vonatkozásai természetesen nélkülözhetetlenek, s a legnagyobb interpretátorok tucatjai múlták felül egymást az elmúlt fél évszázadban az eszményi hangzás megközelítésével. Ebben a vonatkozásban Vásáry esetében a szinkopálás minősége és a nagybőgők árnyékos, átható, de puha hangzása, meg a mozgékony és rendkívül tagolóképes csellószólam játéka tette rám a legmélyebb benyomást. A lényeg azonban - s talán szabad egy Frescobaldi-műfajcímhez fordulni segítségért a pontosabb fogalmazás érdekében - a lényeg a per elevationem hangulat. Ha a szépségnek ez a felülről érkezése, a kegyelem érezhetővé válik, Numen adest, vagyis Schubert megszólalt.
És szellemét már nem tudta elkergetni az a rádiótelefon sem, amely egy gondatlanul gázoló hallgató zsebében felberregve, lélek nélküli korunkra emlékeztetett. A Schumann-szimfónia tolmácsolását akár a Karajanéval is összevethetném. Vásáry úgy ismeri Schumannt, ahogy csak egy pianista ismerheti a zongorának ezt a nagy költőjét és virtuózát, aki hangszerére megírta voltaképpen egész önéletrajzát. Az egész életmű jellegzetes tempókaraktereit keresi és találja meg ez az interpretáció a partitúrában, beleértve az Oly gyorsan, ahogy csak lehetséges és az azt követő Még gyorsabban híres előadási utasításokkal jellemezhető lelkiállapotokat is. Csak elragadtatással tudok visszaemlékezni a c-moll Adagio cantabiléjére; a szext-, szeptim-, oktávmozdulatok expresszivitására; a szebbnél szebb zenekari színekre; a magvas, de ugyanakkor átszellemült szólókra. Ez a zenekar, emlékezetem szerint, állandó karmestereinek pálcái alatt sohasem játszott tartósan ilyen magas színvonalon. A Finálé különleges szerkezete, a feldolgozás és visszatérés egyidejűsége, egyidejűleg a szimfónia teljes anyagának summázása és az alaptémának, vagy inkább a mottónak Beethoven-idézetként való leleplezése hallatlanul bonyolult előadói feladat, amely Vásáry megoldásában végtelenül egyszerűnek tűnt. A közönség ünnepelte őt és a kitűnő zenekart, de a nagyszerű programot és Schubert-Schumann géniuszait is.

1996. március 10.
Egy nagy tehetséget szeretnék bemutatni műsorunk hallgatóinak. A neve Kelemen Barnabás. A fiatal hegedűs a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola előképző tagozatának hallgatója, az idén készül érettségizni. A Rádió Márványtermében hallottam egy szünet nélküli, egyórás koncerten, amely a Fiatal Művészek Pódiuma sorozata keretében került megrendezésre. Partnerével, Simon Bélával Mozart 378-as Köchel-jegyzékszámú B-dúr szonátáját, Bartók 1. rapszódiáját, Wieniawski Gounod Faustjának témájára írott briliáns fantáziáját játszotta, sőt műsora fénypontjaként előadta Bach szólóhegedűre írott E-dúr partitáját is. Rendkívüli ígéretnek azért érzem, mert kimagasló adottságok birtokában elbűvölően harmonikus jelenség. Hangszeres technikai készségét, sőt hangszeres fantáziáját kiegyensúlyozza a zenei tehetség. Ez a primer muzikalitás azonban nemcsak az ösztönök síkján vizsgázik jelesre ütemről ütemre, hanem az életkorhoz viszonyítva megdöbbentően sok intellektuális elemet is tartalmaz, közöttük a legritkábbak egyikét, a stílusérzékenységet. Vagyis ez a fiatalember a tanultság benyomását kelti, méghozzá olyan illúziót táplál hallgatójában, hogy műsora mindegyik számát más-más előadó nagymester modell értékű iskolájában készítették elő. Ez persze nem igaz, és ha itt most némi információ és magántipp alapján éppen Sergiu Luca, Thomas Zehetmair, Fenyves Loránd, Isaac Stern nevét említem, az közömbös. Mindenképpen nagy szerepe lehet nevelésében a két zenész szülő által meghatározott otthonnak. S kell lennie egy egészen kiemelkedő muzsikus tutornak, aki a hangszerrel és a zenével való kapcsolat ideális szférájáról gondoskodik számára. A csodálatos az, hogy ezen a dús televényen növekedve Kelemen Barnabás zenélése a karakterteremtés, a hangvételek, a tónus, a kifejezés minden vonatkozásban egy kamaszból éppen fiatalemberré érő muzsikus - életkort is tükröző - teljesen természetes és ebben az értelemben meggyőzően személyes megnyilatkozása. Ez utóbbi éppen a jól felkészült és szolid másik fiatal, a zongorapartner mellett válik feltűnővé.
Alkalmam volt a rádiókoncert után még egy kompozíció, Beethoven Tavaszi szonátájának interpretációját meghallgatni tőle. A Zeneakadémia nagytermének pódiumán a szonátát igényesen és perfektül tolmácsoló Hegedűs Endre zongoraművész volt a partnere. Ebben a tolmácsolásban a legmélyebben azok a figurációk érintettek, ahol Kelemen Barnabás a billentyűs hangszeren éneklő cantilénákat kísérte, tehát amikor az úgynevezett mellékszólamból, háttérből teremtett hangulati kommentárt, teljes életteret. Vagy amikor a lassú tételben néhány hanggal, mondhatni kevés szóval a zene mélyebb rétegeire is utalva, sokatmondó, dialogizáló partnerévé vált a zongoristának. Viszszatérve a márványtermi hangversenyre: a műsor mind a négy darabjának megvolt a maga történelmi és kifejezésbeli egyedisége. A Faustfantázia virtuozitása például operajelenetek karakterisztikus és a vizuális fantáziát is megmozgató sorozataként érvényesült. Engem még jobban megigézett a Bach-partita interpretálása, mert benne egyértelműen megnyilatkozott Kelemen Barnabás zenei fantáziájának frissessége, elevensége, s zenei gondolkodásának szervessége a régizenei előadóstílus termékeny hatásával együtt. Nagy jövő előtt áll, csak el ne kapassák, csak bírja testi, lelki erővel a felfelé vezető úton járókra váró külső-belső megpróbáltatásokat.

1997. április 5.
Néhány éve már, hogy visszaállt a hagyomány folytonossága: a Magyar Állami Operaház műsorán nagypénteken rendszeresen a Parsifal szerepel. Wagner utolsó műve kevesebb is, több is, mint a nagypéntek szimbóluma vagy emléke, de nagypénteki előadása az evangéliumi történettel való belső és külső kapcsolataira irányítja a hallgató figyelmét. A megváltás nélküli, a megváltó nélküli világ pusztulásra ítéltetése az egyik motívum, amelynek aktualitására bemutatója óta egyre kényszerítőbb erővel figyelmeztet a mű. A másik motívum, a gyógyulás, az újrakezdés, a remény természetjelképe, a tavaszébredés és virágba borulás, a kizöldellő erdő, a nagypénteki varázs, amely vigasztal és továbbélni segít. Azok a Ferencsik-féle Parsifal-interpretációk, amelyeknek varázslatához bizonyára hozzájárult az is, hogy annyiannyi esztendő után először szólalt meg nálunk ez a különös, öregkori színekben és érzelmekben fürdő, csodálatos partitúra, immár messzire tűntek. Marad a színpad és a rendezés - Mikó András, Forrai Gábor és Makai Péter közös munkája a korszak egyik legszebb emlékeként, amit most, az első német nyelvű felújítás alkalmából Boschan Daisy gondozott - és néhány egykori szereplő, aki a benne akkor életre keltett figurát (ha nem is mindig az egy évtizede még birtokolt hangot) hűen megőrizte, és most megpróbálta felidézni önmaga számára és a mi számunkra, a megváltozott körülmények között is. E körülményeket Oberfrank Géza igyekszik jobbítani, legalább a zenekar számára megteremtve a folyamatos biztonság érzetét, és fizikai valójával is sugallva az érzelmi azonosulásnak azt a hőfokát, amely nélkül valamirevaló Parsifal-előadás nem jöhet létre. Erre a demonstrációra szükség is van nemegyszer, hiszen az együttes azóta verbuvált ifjú tagjainak egyike-másika, mint a nézőtér előkelő második sorából könnyen megállapítható, nemigen tudja, milyen rendkívüli mű előadásának mechanikus részese. Ott fenn a színpadon, amelyet a helyéről nem láthat, éppen erről szól a képes beszéd - arról, hogy a kedvtelésből hattyúkra lövöldöző ostoba ifjú, akit a Grál öreg és méltó szolgája, Gurnemanz, mint érdemtelent és alkalmatlant kilök az erdőbe, hogyan tanulja meg szívével, lelkével felfogni az emberi élet valóságos és jelképes alapszituációinak értelmét: hogyan lesz látóvá szeretet és szerelem határmezsgyéjén az anyai és a szeretői csók között választva, hogyan teszi tudóvá a szenvedés keltette részvét, hogyan ismeri fel feladatát, küldetésének értelmét, és tér vissza az erdőn át a Várba, hogy a Megváltó megváltója legyen, azaz újból értelmet adjon az emberiségért hozott áldozatnak.
Leginkább ennek a Parsifalnak a megtestesítője, Molnár András hiányzik ebből a felújításból, illetve a nagypénteki előadásból. Hormai Józsefet elfogadjuk ifjú vadásznak, aki Siegfriedként toppan a Grál erdejébe, s elfogadjuk a 3. felvonásban mint a Grál királyát, aki minden méltóságát és kisugárzását az általa reprezentált rítustól nyeri. Ám valósággal eltűnik előlünk a 2. felvonás beavatásjelenetében, pontosabban átváltozás-tablójában: marad a balga ifjú, afféle operahős, aki az utat, önmaga benső útját sohasem találja meg, legfeljebb a rendező mutatja meg, merre, hová is induljon. Hiányzik Polgár László Gurnemanzának melengető, humánus tónusa is, de aki a helyébe állt ezen az estén, kitűnően képzett, professzionista Wagner-énekes, Greg Ryerson, nagyszerű szereptudással, énektechnikával, kiváló szövegmondással: a nyitó és záró felvonásoknak az ő hiteles deklamációja, atmoszferikus ariosója és kottakövető játéka ad tartást, gerincet, folytonosságot. Kundry szerepének belső lényegét megőrizve a bűnhődés köré épülő karaktert formál a Wagner-figurából Kasza Katalin. Csábítása nem olyan szenzuális, mint annak idején, és egzaltáltságának érzelmi és hangbeli kilengése is kisebb, de a teljes figurát transzponálja mai orgánumára - sikeresen. Klingsorként Berczelly István hangjának minden lehetőségét mozgósítja. Nem nehéz hozzáképzelni alakításához azt a mondhatni mitologikus árnyékot, azt a többletsúlyt, amelyet Faragó András a Ring Wotanjaként mint már egyéniségéheztartozó attribútumot hozott magával annak idején a Parsifal 2. felvonásába. Hangban töretlenül és alakításban még érettebben hozza Amfortas figuráját Sólyom-Nagy Sándor. Talán a gesztusai sem változtak, mégis mintha beljebb költöztek volna, több bennük a kín, a szenvedés nyoma, mint a királyi habitus, de ereje van a lázadásának is. Az a néhány perce Titurel koporsója fölött megrázó. Titurelt Valter Ferenc szólaltatja meg. Hangja felér egy látható figura erőteljes alakításával. Volna még egy főszereplője a darabnak: a kórus - a férfikarra gondolok. Nem az. Jól énekel, többnyire tisztán is, ám a hang nem eléggé hordozza a szöveg emelkedettségét, kivételes spiritualizmusát. A karmesteri jelenlét inspirációja sem hatja át kellőképpen. A külső kar jó, lehetne egy picivel erősebb. A zenekari vonulás-zenék is nélkülözik a kellő súlyt, a tér és idő végtelenségének dimenzióját. A sok kopás ellenére, mégis, valami megmaradt a Ferencsik-féle Parsifal atmoszférájából, hogy jelezze, legalább a szándék és a részleges megvalósulás szintjén: erről a műről sohasem mondhatunk le. Vagy csak a káprázat játszik velem, s az előadás tátongó hézagjait magának a műnek az ideálképe tölti be?

MAGYAR SIKEREK A GRAMOPHONE-DÍJAK ÁTADÁSÁN
Október 5-én a Gramophone című brit komolyzenei havilap huszonegyedszer osztotta ki az év legjobb komolyzenei lemezeinek díjait. A több száz CD hosszú bírálati időszak után 16 kategóriában kapott elismerést. Az Év Lemeze fődíj a Westminster-székesegyház Kórusának jutott, a CD-n Frank Martin kettős kórusra írott Miséje és Pizzetti Requiemje hallható a karigazgató James O'Donnell (Hyperion).
A zenekari kategóriában a Budapesti Fesztiválzenekar Bartók-lemeze nyerte a díjat. Az együttest Fischer Iván vezényli, a CD műsora: A csodálatos mandarin (a teljes pantomim), Magyar képek, Magyar parasztdalok, Román népi táncok, Erdélyi táncok, Román tánc (Philips). Az együttesnek és karmesterének még egy felvétele maradt fent az utolsó rostán, s került a legjobb hat kiválasztott CD közé: Liszt Faustszimfóniája. A lemezen Hans-Peter Blochwitz és a Magyar Rádió Énekkara működik közre (Philips).
A kamarazenekari kategóriában is Bartók-művek szerepelnek a győztes lemezen. A hat kvartett 1981 (Tokyo Vonósnégyes) és 1989 (Emerson Vonósnégyes) után harmadszor kapott díjat, ezúttal a Takács Vonósnégyes (Edward Dusinberre, Schranz Károly, Roger Tapping, Fejér András - Decca) előadásában.
A szólóhangszeres felvételek között hajszállal maradt le a díjról Kocsis Zoltán Bartók-sorozatának negyedik darabja (Szonáta, Szabadban, 9 kis zongoradarab, Kis szvit - Philips).