|
- Kézirataidat lapozgatva feltűnik mérnöki pontosságuk. Munkádat is ilyen
aprólékosan tervezed meg, vagy szerepet játszik benne esetlegesség is? Sokat
eldobsz-e vázlataidból?
- A komponálás számomra kaland, amelyben a fantázia esztétikailag, erkölcsileg
szinte akadálytalanul szárnyalhat. A leírás felé közeledve válik a munka szakszerűvé,
megtervezetté.
- E kalandozást írásban folytatod, vagy csak gondolatban?
- Nem írásban, inkább fejben, lélekben, séta közben, éjszaka fölébredéskor,
napközben elalváskor. A kontroll csak a leíráskor kap főszerepet, ez az utolsó
pillanat.
- Kezdettől fogva ez a módszered, vagy fiatal, kezdő zeneszerzőként még másképp
komponáltál?
- A kottaírásnak is van varázsa: leírhatunk néhány hangot, amit úgy még nem
írt le más, vagy legalábbis azzal a kézírással nem. Rabjává válhat az ember,
de rá kell ébrednie, hogy a zeneszerzés nem írásbeliség kérdése, hanem azé,
hogy az ember mit hall magában, s végül mit jegyez le belőle.
- Milyen ideáljaid voltak, amikorgyermek- illetve ifjúkorodban elkezdtél
zenét szerezni, s mi jelent meg apapírodon?
- Zenei szempontból átlagos gyermekségem volt. 1945-ben bekerültem a balatonfűzfői
általános iskolába, ahol természetesen volt énekóra. Már korábban szereztem
családi indíttatást: édesanyámnak nagyon szép hangja volt, magyar nótákat és
katolikus templomi énekeket énekelt. (Megjegyzem: apám református volt, s mivel
szüleim nem adtak reverzálist egymásnak, engem reformátusnak kereszteltek. Ám
akkor még csak a katolikus templomot építették fel Fűzfőn, a reformátust a tantermünkben
rendezték be, én azonban a katolikusba jártam, s az jobban is tetszett, mert
képek voltak benne és zene. Összevesztek rajtam a papok: a református meg is
pofozott, ami nem növelte protestáns buzgóságomat... Kamaszkoromban Pesten egy
ideig a Szabadság téri templomot látogattam, mivel református lánynak udvaroltam.
Akkor ott Dálnok Lajos bácsi orgonált.) Ötödikes koromban kezdtem zongorázni
tanulni, a 900 forintért vett hangszeren főként improvizálni szerettem. Az úttörőzenekarban
furulyáztam, szopránszaxofonon és egy gyári harangjáték-féleségen játszottam.
Arra a zenekarra már komponálgattam is.
- Hogyan kerültél Békéstarhosra?
- Épp amikor középiskolát kellett választanom, hallottam a rádióban a békéstarhosi
kórust. Meséltek arról, hogy a volt uradalom közepén lévő parkban őzikék között
lehet tanulni. A továbbtanulási tanácsadó füzetben is szerepelt Tarhos, így
- jóllehet érdekelt a kémia is - a veszprémi gimnázium helyett Tarhost céloztam
meg. Akkor bizony az a világ vége volt Fűzfőhöz képest: egy nap alatt nem is
lehetett elérni vonattal. A Keleti pályaudvar restijének színpadán (ahol időnként
még zenekar játszott) aludtam át az éjszakát. Anyás gyerek létemre ezúttal nyilván
apám vére mozdult meg bennem: ő ugyanis dévaványai volt, s e helység 20-25 kilométerre
esik Tarhostól. Szabadulni is akartam Balatonfűzfőtől: nem volt az se falu,
se város, se üdülőhely, se ipartelep, valahogy hiteltelen volt számomra.
- Tarhoson tanított valaki zeneszerzésre?
- Pongrácz Zoltán. Mindenkinek ilyen első mestert kívánok! Türelemmel
viselte tudatlanságomat. Én nem is tudnék ilyen kis gyereket tanítani.
- Inkább összhangzattant jelentett a nála folytatott stúdium?
- Egyáltalán: zenét. Népzenét is. Ott ismertem meg a klasszikus alapműveket
közös lemezhallgatás során. Amikor 15 évesen Debussytől A tengert hallottam,
kaotikusnak találtam, föl sem fedeztem a dallamait, de valami bizsergető érzés
maradt meg bennem. A dallamot Verdi képviselte, meg Johann Strauss. Amikor már
több saját próbálkozásom volt, össze lehetett őket hasonlítani, ki lehetett
mutatni bennük a jót és a rosszat. Egyszer az egyikre Pongrácz Zoltán azt mondta:
olyan, mint egy 48-as induló - nyomban tudtam, hogy használhatatlan. De írtam
ott egy divertimentót, amely ma is előadható. Eredeti vonósnégyes-változatához
bőgőt illesztve vonószenekarivá alakítottam, de új hangokat szinte nem tettem
hozzá! El is hangzott nemrég a Fészekben.
- Hogy lehet, hogy abban az időben, amikor még alig tudtad a mesterséget,
már vonósegyüttesre szánt művet írtál?
- A vonószenekar nem okvetlenül bonyolult apparátus. S az 1953 körüli időszak
divertimento-hangja köznyelv volt. Legföljebb az számíthat különlegesnek, hogy
valaki ezt már 14-15 évesen ismeri.
- Meddig tanultál Tarhoson?
- Egy évig. Akkor anyám azt mondta: ezt kipróbálva immár mehetek Veszprémbe,
a gimnáziumba. Könyörögtem, hadd folytassam tanulmányaimat Pesten, a Nagymező
utcai, akkor még Erkelről elnevezett zenei gimnáziumban. Ott Szelényi István
oktatott zeneszerzésre. Segített minket fiatalokat, nagyon szerettem. Ízlésemet
azután Farkas tanár úr faragta és csiszolta a Zeneakadémián. Tőle azt
tanultam, a zeneszerzés éppen olyan munka, mint bármi más, a takarítástól az
aratásig: becsületesen el kell végezni, s korántsem abból áll, milyen gyönyörű
az én lelkem és fantáziám. Mindent viszonyítani kell az európai zeneszerzés
nagy hagyományához: saját kezdetleges kompozíciómat Palestrinához vagy Bachhoz,
Mozarthoz.
- Milyen volt akkor a Főiskola zeneszerzés tanszakának élete? Ismertétek
és megbíráltátok-e egymás munkáit, folyt-e önképzőköri jellegű tevékenység?
- Kiváló volt a hangulat. Működött a Zeneszerző Kör, amelynek egy ideig én is
titkára voltam. Korábban Kocsár Miklós töltötte be e tisztséget, akinek
nagyon sokat köszönhetek. Azt is, hogy Farkashoz kerültem. Én ugyanis Szervánszkyt
vettem célba, de Kocsár felhívta a figyelmemet: Farkasnál talán jobban megtanulhatom
a mesterséget. Szervánszky hatalmas egyénisége, zenéje lenyűgözött, Farkas műveit
kevésbé ismertem. A Zeneszerző Kört elvileg Vincze Imre felügyelte, de
tanároktól függetlenül működött. Minden pénteken összejöttünk, megmutattuk egymásnak
darabjainkat. (Amikor 1979-ben tanítani kezdtem, megpróbáltam életre galvanizálni,
kevés sikerrel.) Átjárhattunk más tanárhoz is. Én ezzel a lehetőséggel csak
kétszer éltem: egyszer Szervánszkyhoz, egyszer Szabó Ferenchez látogattam.
Viskinél soha nem fordultam meg. A Zeneszerző Kör szervezte azokat a koncerteket
is, amelyek egy évre megszabták az ember helyét, rangját. Az akkor hozzánk szegődött
előadók egész pályánkon elkísértek minket, például Sziklay Erika, Sirokay
Zsuzsanna, Prunyi Ilona, Perényi Eszter, Devich János, Négyesy János, Jancsovics
Antal, Mező László, Szűcs Lóránt és sokan mások.
- Voltak-e a zeneszerző-hallgatók kőzött stiláris ellentétek?
- Ádáz viták folytak arról, ki kit tart fontosnak a 20. században. 1957-ben
kerültem a Zeneakadémiára, akkoriban mondták ki végre, hogy Schoenberg, Webern,
Berg is alkotott e században. Addig ezt nem lehetett tudni. Maros Rudolf
tudta. Meg Szervánszky is, szegény, akinek hatalmas sokkot okozott e mesterek
megismerése. Volt aki imádta, más meg ki nem állhatta Webernt, sőt Honeggert,
Hindemithet is meg kellett emésztenünk. Bartók középső periódusát is,
például a 3., 4. és 5. vonósnégyest.
- Nehezen adtad be a derekadat, vagy újító típusnak számítottál?
- Óvatos duhaj voltam, s ebből mindkét szó igaz. Nyitott voltam, de sohasem
behódoló. Hagytam, küzdjön meg velem az új információ. Webernnel nehéz dolgom
volt: egyes műveit megszerettem, más darabjait máig sem állhatom. Az Öt tétel
vonósnégyesre vagy az Öt zenekari darab ragyogó, de a Hat bagatell, a zenekari
Variációk és a két kantáta nem ragadott meg. Olyan magnóról hallgattuk e műveket,
amelyen Kocsár kézzel tekerte a szalagot. Így ismerkedtünk Richard Strauss Elektrájával,
Honegger Johannájával, Dávid királyával is.
- Te akkor milyen zenét írtál a főiskolán?
- Korábbról kell kezdenem: a gordonkára és zongorára írt tonális zsengétől,
a Két régies darabtól. Első tétele: Emlék, a második: Magyar
tánc és hallgató. Ebben, meg az ugyancsak tarhosi Két kis zongoradarabban
voltaképp majdnem minden megvan későbbi lényemből: a hagyománytisztelet mellett
egyfajta konstruktivista magatartás és a meghatározó hangközrendszer használata
is. Voltak nagy stiláris kilengéseim: a pentatónia irányába Kodály és Ravel
hatására, majd gondolkodásom kromatikusabbá válásakor jött a Bartók-hatás. 1956-os
Medáliák című zongoradarab-ciklusom pedig már jócskán dodekafon vagy
legalábbis dodekaton mű, Webern nyomdokain. A főiskolás időszak küzdelem a tonalitás
és a tizenkétfokúság között. Ekkor még rendre a tonális, neoklasszikus darabokat
dobáltam el, beleértve diplomamunkáimat is. Rádiófelvételüket töröltettem, partitúrájukat
eltüzeltem. Egyik diplomadarabom a háromtételes Concerto trombitára volt,
a másik a Kínai szelence című kantáta, amely sajnos még ma is megvan
a Rádióban.
- Miért akartad, hogy ezek egészen megsemmisüljenek?
- Minden zeneszerző önmagán is számon kéri, amire a közönség is kíváncsi: mi
újat tud felmutatni a régi nagyokhoz képest? Ha hasonlít valakire - baj; ha
nem hasonlít, azt inkább el lehet viselni. De miért ne hasonlítson az ember,
ha annyira szereti az elődök zenéjét?
"Effélét csinálni maga is próbálgat"- mint Arany írja a Családi
körben. Hogy elkerüljük a hasonlatosságot, ifjú korban valami eredetit kell
kitalálni. Ez '57 körül a tonalitástól való menekülést jelentette. A kezdeti,
még nem újító művektől való szabadulás nem ment könnyen, hiszen az előadók eljátszották,
az emberek szívesen fogadták.
- Így utólag nem békélsz meg ezzel?
- De, természetesen.
- S nem sajnálod, amit kidobtál?
- Azt viszont nem! Az alkotói magatartáshoz hozzátartozik, hogy valamit létrehozzak
vagy megsemmisítsek. Ez elvitathatatlan jogom.
- Korai műveid sajátosan újítóak voltak - elég, ha csak különleges hangszerekkel
kísérletező kompozícióidra gondolunk.
- Azok már sokkal későbbiek. Eleinte jólnevelten újító szerzőnek számítottam.
Azt a kilenc "maradandó" kompozíciót követően, amely még középiskolás
éveimben keletkezett, '58-tól '68-ig mindenből (vokális, zenekari, zongora-
és kamarazenei darabok) igyekeztem az első lényeges művet megírni. Több zongoradarab
mellett sorakozik ott vonóstrió, és -kvartett, fúvósötös, szimfonikus és versenymű,
kantáta, sőt az operáig is eljutottam, de azzal befuccsoltam. 1967-ben Párizsba
mentem UNESCO-ösztöndíjjal, ami új korszakot nyitott életemben: ebbe tartozik
már a '70-es évektől a konstruktivizmus kiteljesedése, de ugyanakkor a citera
meg a furulya is.
- Mi lett volna az opera, és miért hiúsult meg?
- Weöres Sándor Szkíták című drámatöredékéből Küngisz királynő címmel
írtam operát. Voltaképp nem ez volt az első színpadi próbálkozásom, hanem Babits
Laodameiája, amelyet Kósa György is megzenésített. Abból én csak húszegynéhány
percnyi anyaggal készültem el, a Küngiszt viszont teljesen megírtam '68-ban.
Már akkor foglalkoztatott Az ember tragédiája, amin most dolgozom, és
előző operám, a Csongor és Tünde is. Ma már tudom, hogy a Weöresopera
első nekifutásra miért nem sikerült: a Kékszakállúhoz hasonlóan ősi nyolcasban
írt szöveghez Párizs után nem volt igazi zenei anyagom.
- Miben változtatott meg Párizs?
- Addig a 20. századból csak a magyar zenét ismertem eléggé: Bartókon, Kodályon
kívül Szabót, Farkast, Kadosát, Szervánszkyt, Viskit, Mihályt,
Kókait, Vincze Imrét - nagyon tetszett nekem, amit ők és más kortársaik
írtak, Maros Rudolf, hajaj! Párizsban kitűnt: ez jeles iskola - de létezik más
is. Zavarba jöttem az ottani modern koncertektől, ömlött rám Boulez, Lutoslawski,
Berio, Stockhausen, Xenakis, sőt a kései Stravinsky zenéje is, és ez sokkolt.
Fél évig voltam Párizsban, ami egyfelől túl sok, másfelől túl kevés. Igazán
senki sem volt ott mesterem, de bejártam André Jolivet óráira. Nagyon szerettük
egymást. Amikor megmutattam neki I. vonósnégyesemet meg a Trapéz és
korlát kantátát, gratulált. Később egy ízben ajánlást kértem tőle, s ő gyönyörűt
írt. Nem ugyanazon mentem át Párizsban, mint amin Rómában Durkó, Jeney
és Huszár. Nem voltam úgy tanítványa senkinek, mint ők Petrassinak -
én Párizs növendéke voltam, s a város nemcsak zenei, hanem nagy képzőművészeti
és színházi élményt is adott. Sőt politikai szempontból is izgalmas volt: az
arab- izraeli háborút egészen más volt átélni ott, mint itthon. S egyáltalán,
a Kádár-rendszerből kilépve a nemsokára lemondó de Gaulle országába belekóstolni...
- Volt akkor ott közönsége a kortárs zenének?
- Kicsiny, de lelkes hallgatóság előtt szinte naponta tartottak kortárs koncertet.
- Párizsból hazajövet fordultál a citera felé.
- Nem rögtön. Akkor ért be az a termés, amelyet elutazásom előtt vetettem. Még
kimenetelem előtt Ferencsik vezényelte a brácsára írt Pezzo concertato
No.1-et. Gratuláltam 60-ik születésnapjára, amire azt felelte: ha akarsz
valami jót kívánni, írj egy zenekari darabot. Hazaérkezvén ezzel készültem el,
s egy év múltán be is mutatta.
- Nem volt jellemző Ferencsikre a kortárs zene iránti érdeklődés.
- Valóban nem. Én voltam az első fiatal, akitől előadott valamit. Nagyon szerettem
őt, s azt hiszem, ez kölcsönös volt. Mikor Farkas tanár úr a Pezzo concertato
bemutatója után a művészszobában megköszönte Ferencsiknek, hogy tanítványának
művét vezényelte, a felelet így hangzott: "Uram, mindig a tehetségek szolgálatában
álltam." A zenekari darabban, amit Párizsban írtam, minden benne volt,
amit ott hallottam, és amit nem akartam hallani. Igazi dacdarab volt, valamiféle
hazafias tett, mint Bartók Concertója. Tele magyar gyerekdalokkal, miközben
Boulez Structure-jét hallgattam, meg minden őrültséget...
- Azok nem tetszettek neked?
- Úgy nem tetszettek, hogy közben nem is hagytak békén. Csak '69-től következtek
azok a darabjaim, amelyekben megpróbáltam feldolgozni a párizsi élményeket:
Intervalli, Formazioni, Lux perpetua, Tételpár, Sorozat, majd az Improvisazioni
citerára és a többi.
- A citerával való kísérletezés mennyiben volt hangszínkísérlet, s mennyiben
tekinthető nemzeti zenei kezdeménynek munkásságodban?
- 1970-ben találkoztam Fodor András barátom és keresztkomám révén egy
citerással. Vettem is a Kecskeméti Népzenei Fesztiválon Budai Sándortól
egy hangszert. A hangzásélmény lenyűgöző volt. Már az op. 7-es Ritornelli
című hegedűdarabomban és I. vonósnégyesemben kopogtattam az instrumentumot,
tehát az újszerű hangzások igénye megvolt bennem. A furulya iránti érdeklődés
pedig még Tarhosról ered, ahol el is tulajdonítottam egy hangszert. Okarinát,
dorombot is beszereztem, máig megvannak. A magyarság kérdése nem a citerán keresztül
kezdett foglalkoztatni, az mindig is munkált bennem. Debussy egy idő után elkezdte
deklarálni magáról, hogy ő musicien français. Bennem kezdettől
fogva megvolt a magyar zenészség: hadd utaljak vissza a már említett tarhosi
Két régies darabra. Ez hol erősebben, hol kevésbé nyilvánult meg. Ha
valaki állandóan kényszeríti magát annak hangoztatására, hogy ő magyar zeneszerző,
az éppen olyan zsibbasztó, mint ha valaki azt állítja: ma már nem vagyunk a
nemzet szempontjából meghatározva. Lehetőleg mindent természetesen kell felfogni.
Szeretem ezt az országot - táj, lakosság, éghajlat, szokások egyaránt fontosak
számomra.
- A minap a Duna TV-ben Magyarországhoz való kötődésedről beszéltél. Az,
hogy kirándulásszerűen sem vágysz más tájakra, régebben nem jellemzett, ugye?
- Mindig szorongtam, ha külföldre kellett mennem, mert nemigen szeretek idegen
nyelven beszélni. Nagy keservesen el tudok társalogni angolul, franciául, de
németül már alig. S mondok egy különöset: a magyarságnak - bár az én eddigi
életemben most vannak a legszebb esélyei - soha nem volt olyan sorsa, hogy igazán
büszkén, emelt fővel mehettem volna bárhová. Sajnáltatni meg nem akartam magam.
Ami ezzel a néppel a történelem folyamán megesett, jóllehet maga is tehet róla,
nagy igazságtalanság. Nem tudtam soha olyan felszabadult lenni, mint egy angol
vagy francia. A németek közérzetén is érzek valamit, ami nincs teljesen rendben.
A szomszédos országokba a sok szomorúság ellenére szívesebben mentem, mint Nyugat-Európába.
Külföldön legjobban Torontóban éreztem magam, mert Kanada már nagyon messze
volt...
- Nem érezted egzotikus hangszernek a furulyát, de főként a citerát a világ
szemszögéből nézve? Nem tartottál attól, hogy ezekkel zenéd periferikusabbnak
tetszik?
- Nem. A citerával a kísérletezés bátorságát éltem meg, s közben ott volt előttem
Rácz Aladár példája, aki a cimbalomnak szerzett polgárjogot az európai zenében.
A furulyával már programszerűen, nemzeti elkötelezettségtől fűtve, átitatva
foglalkoztam.
- E korszakon túlkerülve, a Csongor és Tünde idején fordulat zajlott
le munkásságodban.
- Így van. Ha korszakolnom kell tevékenységemet, az 1953 és '57 közötti idő
rövid preambulum, vállalható gyerekdarabokkal. '58-tól a neoklasszicizmus és
dodekafónia küzdelme következik, amelyből dodekafon neoklasszicizmus keletkezik
(formailag a tizenkétfokú művek is neoklasszikusok). '69 és '79 között zajlik
a citerával, furulyával és az aleatóriával való kísérletezés, amely kemény konstruktivizmussal
egészül ki (a Sorozatban, a Tételpárban, a Pezzo sinfonico
No.2-ben és leginkább a Malomban). A két világ találkozik a citerát és cimbalmot
felvonultató Tükörben, amely egyszerre konstruktivista és aleatorikus. Ezután
csakugyan bekövetkezik egy váltás, persze sok utalással az előzményekre. Szerintem
a Csongor óta nem változtam.
- Miért következett be a változás? Megcsömörlöttél attól, ami addig foglalkoztatott?
- Biztosan. Az op. 30-nál, azon belül a Szóló csőrfuvolára című darabban
szélsőségekig jutottam. Például performance-elemekig: sétálok, egyszerre két
furulyát fújok stb. Ezek a szélső értékek már túl vannak a tizenkéthangúságon.
Az elektronika következett volna, de annak területére soha nem merészkedtem.
A citeránál, furulyánál érdekeltek a mikrointervallumok, a félhangon belüli
dallamképzés lehetőségei. Másrészt eljutottam a spekuláció olyan határaihoz,
amelyen túl már csak a matematika irányíthatott volna. Ezen a ponton nem maradt
más, mint szembenézni a zenetörténettel. Az opera azonban minden, csak nem kísérleti
műfaj, s nekem mégis ezzel kellett új periódust kezdenem. Meg is feküdte az
életemet.
- Az, hogy opusz-számokkal jelölöd kompozícióidat, ellentétesnek látszik
a tűzbedobós magatartással.
- Hát persze... Egy opusz-szám alatt egyébként sokszor több darab is található.
Van olyan művem is, amelynek nincs opusz-száma, mégis vállalom. Például egy
vallásos éneknek hogyan adhatnék opusz-számot? Száz fölött vannak már darabjaim,
ugyanakkor opuszban még csak 42-nél tartok.
- Az azonos szám alatti műveket szoros kapcsolat fűzi egymáshoz?
- Nem, ez inkább a zenetörténeti hagyomány újjáélesztése. Például két zongoraszonátám
azonos szám alatt található, hasonlóképpen egyes kórusaim. A Csongor után megkönnyebbedvén,
ötvenedik évemhez közeledvén egy-egy műfajnak végére akartam járni. Írtam 24
egyneműkart, két zongoraszonátát (többet is terveztem), hegedű-, illetve gordonka-zongora-szonátát.
Amikor a szonátatermés elapadt, megint a zenekar felé vettem utam.
-Jelezted, megviselt a Csongor. Első infarktusod annak bemutatója után tört
rád. A munka nagysága viselt meg, csalódtál a megvalósításban, vagy más volt
az oka?
- Nagy erőpróba volt. Hátam mögött a kilenc hónap alatt elkészített korábbi
sikerületlen operával, amellyel önmagam előtt is megbuktam, s amelyből hathavi
munkával csak a Pezzo d'archiba tudtam átmenteni egyes anyagokat, úgy
éreztem: vagy most tudok operát írni, vagy soha. A Csongorhoz komponáltam már
kórusokat a 60-as években ("Játszadozunk, s az óra halad", "Álom,
álom, édes álom"), de azokat el is dobtam. Most tehát jó életkorban voltam
az operaíráshoz, ám nem volt hozzá stílusom. Csak Vörösmarty tudott ezen átsegíteni.
A szöveg kikövetelte belőlem azt a zenét. Úgy látszik, semmi nem múlik el nyomtalanul:
Tükör című darabomban használtam ugyanis először azt a hangrendszert,
amely a Csongornak is alapja lett, s amellyel azóta is dolgozom. De a Tükör
idején még nem tudatosan alkalmaztam.
- Intuitíve találtad ki e hangrendszert, s csak utóbb kezdted tudatosan kiaknázni?
- Más volt a megközelítés. A hangközökkel operáló Intervalli és a konstrukciókkal
dolgozó Formazioni nyomdokain jutottam el ahhoz a tízhangúsághoz, melyet
a Csongorban is használok. A tizenkét hangból kettőt kihagyok (egy tritonuszt),
s ez a két hang hívójelként tér vissza. A tíz hang pedig marad kiszögezve, akár
a csillagok az égbolton. Erről szól Tükör című darabom.
Engem soha, sehová nem lehetett besorolni. Ha megpróbálták, kilyukadt a zsák,
mert valami nem fért bele. Ha konzervatívnak neveztek, kiderült, hogy merész
vagyok, ha avantgárdnak tartottak, szembetűnt hagyománytiszteletem. Ha azt mondták,
európai, kozmopolita vagyok, kitűnt, hogy közben mennyire narodnyik, ha meg
épp az utóbbinak láttattak, nem tudtak mit kezdeni aleatóriámmal, konstruktivizmusommal.
- A szonátaírás neoklasszikus gesztus volt részedről? Miért érezted szükségét
annak, hogy egy, a zenetörténet számára már kihűlt formát újra életre lehelj?
- Meg is válaszoltad a kérdést. Ha nekem valamire azt mondják, nem lehet, úgy
érzem, azért is meg kell próbálnom. De volt egy primitívebb okom is. A főiskolára
hajdan a képzetlenség hátrányával kerültem. A kis formákkal (dalforma, variáció,
kisrondó) jól elboldogultam, a szonátaformában azonban nem voltam sikeres. Ezért
dobtam el diploma-concertómat is. Lelkifurdalás munkált bennem: vajon soha nem
fogok tudni szonátaformát írni? Így láttam neki. Voltaképp nem is szonátaforma
van, hanem szonátaelv - mint Farkas tanár úr tanította. S aki azzal nem
tud megbirkózni, nekem nem imponál.
- A zeneakadémiai tanítás során hogyan fogadod a növendékek nemzedékének
sokszor erősen múltba hajló stílusvilágát?
- Amikor tanítani kezdtem, attól tartottam, maradi alaknak fogok mutatkozni
a tanítványok előtt, s talán nem is fogom érteni, mit csinálnak. Kiderült: ők
sokkal konzervatívabbak nálam. Boulez, Stockhausen, Maderna, Lutoslawski, Kagel
műveit vittem órára a siker reményében. Egyáltalán nem tetszettek nekik. Farkastól
a Furfangos diákok, az igen! Nagyon meglepődtem, hogy unták a Stimmungot és
más kulcsfontosságú avantgárd darabokat. Még leginkább Cage-et fogadták be.
Az izgalmas hanghatások helyett a diatónia szépsége hatott rájuk. A diatóniába
pedig különös fintorokat rajzolnak. Sohasem próbáltam semmilyen irányba erőltetni
őket.
- Értem, hogy nem teszel erőszakot zenei világukon, de rokonszenves, ellenszenves
vagy közömbös számodra, hogy az mélyen tonális, erőteljes reminiszcenciákkal?
- Ahol a reminiszcenciát plágium vagy tisztes utánérzés formájában találtam,
nem tetszett. De ha kedves naivságból, muzikális tudatlanságból vált olyanná
a kompozíció, az nem zavart. Nem számít a korszerűség. Az '50-es évek végén,
'60-as évek elején rettegtem attól, hogy korszerűtlen vagyok, a korszerűség
terrorját elviselhetetlennek éreztem. Ez annak volt a reakciója, hogy idősebb
kollégáimnak az '50-es évek elején szocreál divertimento-hangon kellett írniuk,
holott nem az volt a fülükben. Valamilyen eredetiséget, önállóságot mindig megköveteltem
a fiataloktól. Antimuzikális próbálkozásokat pedig nem tudtam elviselni, de
szerencsére ilyet nem is igen hoztak órára.
- Most, pályád delelőjén milyen irányban jelölöd ki a jövőt a magad számára?
Miben érzel hiányt, ha érzel egyáltalán?
- Hiányt, persze, érez az ember. Azt, hogy pályám delelőjén volnék, kevésbé.
Annak nyomán, ami az egészségemmel az elmúlt években történt, mondhatom: állandóan
be vagyok csomagolva, költözésre készen... Lehet, hogy operámból csak egy felvonás
készül el, de nem vagyok hajlandó állandóan szorongani emiatt. Nem tudom, mit
hoz az élet: egy hónapot vagy húsz évet. Hiányérzetem mennyiségileg is, minőségileg
is van. Nagyon kevés szimfonikus darabot írtam: a három Pezzo sinfonicóból csak
az első igazán az, a második speciális (kettős zenekar ütős csoporttal kiegészítve),
a harmadik meg énekes szólistát, kórust is foglalkoztat. Oratóriumom egy sincs.
Terveimben szerepel Weöres Sándor XX. századi freskó című verséből írni
egyet, ezt is évtizedek óta kerülgetem. Durkó Zsolt is foglalkozott ugyanennek
gondolatával. Nem valószínű, hogy még írnék operát, de ha mégis, a címe ez volna:
A pesti srác. Mansfeld Péter volna a főszereplője, akinek megvárták
18. születésnapját, hogy fölakaszthassák. Életem kimagasló élménye 1956: 17
éves voltam akkor, s ha öt perccel korábban érkezem október 25-én a Parlament
elé, talán most nincs ez az interjú. Szeretnék még hangszeres darabokat is írni:
klarinétra nincs igazán érdemleges kompozícióm, csak egy próbálkozás 18 éves
koromból. Stiláris szempontból már nem vagyok nyugtalan. Ami a hangzásból érdekelt,
azt már tudom kezelni: ha kell, lazítok, ha kell, szigorítok, ha kell, modernebb
vagy épp hagyományosabb tudok lenni.
Most kezd összeállni a kép magamról. Minden vargabetű ellenére az utam idáig
egyenes volt. Jól érzem magam. Úgy gondolom, a dolgok a helyükön vannak, csak
nem elég, ami van; kevés!
|
