|
Június 21-én este a Kiscelli Múzeum szomszédságában álló romtemplomban
kétszer is elhangzott Purcell Dido és Aeneas című operája. Az eseményt a Budapesti
Kamaraopera Alapítvány rendezte a British Council támogatásával, s előzménye
az a mesterkurzus volt, melyet június 15-től tartott Catherine Mackintosh, a
londoni és a glasgow-i Királyi Zeneakadémia professzora. A kurzust az opera
összes szerepére hirdették meg.
- Ön énekmester vagy karmester?
- Valójában egyik sem. Bár szoktam vezényelni, fő hivatásom a hegedülés és a
hegedűoktatás.
- Most még kevésbé értem. Segítsen megoldani a rejtélyt, és beszéljen a pályafutásáról.
- Skót származású vagyok, de Dél-Angliában nőttem fel. Hétéves koromban kezdtem
hegedülni, és Londonban, a Királyi Zeneakadémián szereztem a diplomámat. A historikus
előadói gyakorlattal nem tanulmányaim részeként ismerkedtem meg - a hatvanas
években tudtommal nem is létezett ilyen irányú képzés. A Kuijken fivérek és
Gustav Leonhardt ritka angliai vendégszereplései során találkoztam ezzel a játékmóddal.
Aztán amikor először került a kezembe bélhúros hangszer és régi vonó, úgy éreztem:
addig nem mondtam igazat a hallgatóságnak a hegedűjátékommal. A barokkhegedű
jóvoltából egy csapásra természetes közegbe kerültem, ahol sokkal otthonosabban
éreztem magam. Ennek kedvéért egy időre még hivatalos tanulmányaimat is elhanyagoltam.
A historikus játékot nem tanította nekem senki, inkább azt mondhatnám: a hegedű
volt a tanítómesterem. Ma is akkor jó a közérzetem, ha kezembe foghatok egy
rebecet vagy a viola-család valamelyik hangszerét, és valamit elhúzhatok rajta.
Másfél évtizedig játszottam az Academy of Ancient Music zenekarban, ahol
rengeteget lehetett tanulni a vezetőtől, Christopher Hogwoodtól. Az időszak
végén már friss benyomásokra vágytam - ekkor szerződtem a Felvilágosodás
Korának Zenekarához, amelynek egyik hangversenymestere vagyok. Szólistaként
lemezre játszottam például Bach csembalókíséretes szonátáit, hegedűversenyeit
(a King's Consort kíséretével), legutóbb pedig Vivaldi összes viola d'amore-versenyét.
A zenekarral is számos lemezt készítünk, de az az igazság, hogy mindannyian
sokkal jobban szeretjük az élő zenélést.
- És a karmesteri munka?
- Ezt sem tanultam, inkább ellestem. A Felvilágosodás Korának Zenekara csak
vendégkarmesterekkel dolgozik, így volt alkalmam felcsipegetni a mesterség morzsáit:
Frans Brüggen, Simon Rattle, Charles Mackerras és mások is vezényeltek
már bennünket. Zenekart egyébként tanári minőségemben bíztak rám először: a
Zeneakadémián a barokk együttes vezetője lettem - őket a koncertmesteri pultnál
ülve dirigáltam.
- Milyen benyomásokat szerzett a mesterkurzusra jelentkező magyar hangszeresekről
és énekesekről?
- Az operát kísérő kamarazenekarban valójában profik ültek, akikkel semmiféle
nehézségem nem volt. Mivel a historikus játékmód mára köznyelvvé vált, ez nem
is csoda. A magyar hegedűsök felkészültsége amúgy is közismert...
- Érdekes, hogy ezt mondja, Magyarországon ugyanis mindig a nyugati zenekarok
vonósait szokás irigyelni.
- A magyar zenekari vonósokról általánosságban nem tudok véleményt mondani,
de az biztos, hogy a fiatal magyar hegedűsök technikai szempontból egészen
kitűnő alapképzettséggel rendelkeznek. Ami a kurzus énekeseit illeti, sokan
jelentkeztek a meghallgatásra, és sok szép hanggal találkoztam - emiatt is játszottuk
el kétszer az egész operát. Szűk egyheti munkával ez nem volt kis teljesítmény,
különösen, ha figyelembe vesszük, hogy alig akadt olyan próba, amelyen minden
közreműködő részt vett, hiszen a kurzuson az egyéni foglalkozás a legfontosabb.
Az együttesből a két Didót és a két Belindát emelem ki - Meláth Andrea, Horváth
Mária, illetve Károly Edit és Kiss Noémi énekelte a szerepeket.
Úgy gondolom, közülük Meláth Andrea előtt áll a legfényesebb jövő.
- Miért éppen a Dido és Aeneas vált tananyaggá?
- Purcell örök szerelmem, kvartettem névadójául is őt választottam. Ráadásul
a Dido olyan darab, amelyben minden érzelmet megtalálok: szeretet, szerelem,
gyűlölet, szorongás, remény, boldogság, harag, megbánás - ami csak elképzelhető,
minden megvan benne. Emellett terjedelme lehetővé teszi, hogy ilyen rövid idő
alatt is az egész művel foglalkozhassunk.
- Hogy volt megelégedve a kurzust záró előadás helyszínével?
- A kiscelli templomra meghívóm, Moldován Domokos talált rá, és nagyszerű érzés
volt játszani benne. Engem egy kicsit Caracalla római fürdőinek hangulatára
emlékeztet. Szeptemberben, amikor együttműködésünk folytatódik, és másodszor
látogathatok Magyarországra, remélem, itt folytatódhat a munka.
- A kurzus során úgy tűnt, felszabadult, szinte improvizatív zenélésre biztatja
zenészeit.
- Valóban ez az ideálom. Azt hiszem, ha valaki megtanulta egy stílus előadói
szabálykönyvét - hogy mi az, ami elfogadhatatlan, és mi az, ami nélkülözhetetlen
-, akkor e kereteken belül önmagát, a saját egyéniségét is bele lehet, sőt bele
kell adnia a játékba. A népzenei gyakorlatból érdemes tanulnunk, a népzene művelőinek
természetes viszonya a zenéhez, azonosulásuk a megszólaltatott művel irigylésre
méltó. A közelmúltban skót népi hegedűsök nyári táborában jártam, és a felszabadultságuk,
hogy mindent hallás után tanultak meg, vagy az, ahogyan például adott basszusalapra
rögtönöztek, lenyűgözött. A magunkfajta "műzenészeknek" mindenütt az írott kottaszöveg
tiszteletét tanították. Ezt az indokolt, de sokszor görcsössé váló tisztelettudást
kellene ötvöznünk azzal a természetességgel, amely a népzene előadói gyakorlatában
teljesen hétköznapi.
|
