Operát játszani drága szórakozás; a műfaj gazdagabb színi kiállítást igényel, mint a prózai színház, s még több pénzt emészt fel a specializált személyzet, a karnagy, zenekar, kórustanító, kórus szerződtetése, mindenekelőtt pedig a vonzó énekeseké. (Magyarországon a paradicsomi múltban vezető énekesek többszörösét kérték s kapták a jó színész gázsijának, arra való hivatkozással, hogy ha a hazában nem részesülnek méltó megbecsülésben, külföldre szerződnek; ezt a nyelvi röghöz kötött színész nem tehette meg.) Minden időben ott virágzott csak egyenletesen és folyamatosan az opera, ahol az udvar, az arisztokrácia, vagy az állam viselte a költségek azon tekintélyes hányadát, amelyet a közönség nem tudott vagy nem szándékozott közvetlenül befizetni a jegypénztárba.
E lap egyik korábbi számában¹ részletesen kifejtettük már: a magyar színpad klasszikus korában, a 19. század húszas éveitől a második világháború végéig tartó ötnegyed században az operajátszáshoz szükséges kivételezett helyzetet egyedül az állami színházak, a pesti Nemzeti Színház, később a belőle kivált Operaház élveztek. Vidéken vállalkozói-bérleti rendszerben működtek a színházak, s hogy magukra valamit adó városok az operaszezon élvezetéről és presztízséről nem kívántak lemondani, az az igazgatókra állandó csőd veszélyét hozta. Csak lassan és kis mértékben javult a helyzet a 20. század elején. Egyes városok az 1910-es évektől támogatni kezdték színházukat, olykor kimondottan azzal a kikötéssel, hogy az igazgató a szubvenció fejében tartson fönn operaegyüttest. Valamicske pénz erre a célra az állami költségvetésből is csurrant-cseppent. A magánvállalkozói színház így tette meg az első lépéseket a közösségi kezelés modernebb intézménye felé.
Kolozsvárt, Erdély fővárosát operai szempontból nem lehetett egy lélegzetre említeni más magyarországi városokkal. A századforduló táján több kísérlet történt a Kolozsvári Nemzeti Színház állami kezelésbe vételére, és ez 1905-ben be is következett, noha a színház nem került a pesti Nemzeti Színházzal teljesen azonos státusba. Az állami kezelés kezdetén az opera támogatása nem volt elsődleges motívum; a legendás színházigazgató, Janovics Jenő elsősorban a drámai repertoár gazdagításával, a színház irodalmi, művelődési feladatainak újszerű felfogásával teremtett fényes színháztörténeti korszakot. Ám a háború utolsó három és a román megszállás első évében Kolozsvárott is fellángolt az operaláz. Janovics évadonként 50-80 operaelőadást rendezett, ami az akkori budapesti operai kínálatnak negyede-harmada; elképesztő teljesítmény egy mégiscsak alig 60 000 lakosú kisvárosban.
Erdély elcsatolása végzetes csapást mért a Kolozsvári Nemzeti Színházra, megfosztotta címétől és otthonától. 1919. október 1-jén kitelepítették az 1906-ban a Hunyadi téren emelt épületből; elkobozták teljes díszlet- és jelmeztárát. Kolozsvár azonban Janovicsnak köszönhetően abban a szerencsés helyzetben volt, hogy két állandó színházépülettel rendelkezett, egyedül az egykori Magyarország vidéki városai között; 1910 óta állt a Sétatéren a betonszerkezetű új Nyári Színkör. Ide vonult át a magyar társulat. Bármily kevéssé látszott is alkalmasnak a Nyári Színkör nagyobb igényű színház befogadására, mégis ennek köszönhetően maradhatott meg Kolozsvárott a teljes évadon átjátszó magyar színház. Helyzetét azonban kezdettől súlyos szorongatottság jellemezte. 1933-ig teljes egészében magánvállalkozásként fungált, semmiféle állami vagy városi támogatást nem élvezett, sőt 25 százalékos vigalmi adóval terhelték meg jegyárait. Valóságos művelődéstörténeti csoda, hogy a kolozsvári magyar együttes az új színhelyen tíz évadon át rendszeresen adott operát, ha egyre csökkenő számban is. A húszas évek elején még 50-60 előadást tartottak évadonként, sőt eredeti bemutatókra is futotta erejükből: az érdemes színházi karnagy, Bródy Miklós két darabját adták elő. Az évtized második felében azután meredeken zuhant az operai előadásszám; 1929-ben végül a szorongató helyzet rákényszeríti Janovicsot az opera feladására, mielőtt 1933-ban az egész vállalkozástól kénytelen lenne visszavonulni. Kemény János báróval az élen részvénytársaság veszi kezelésbe a magyar színházat. A Thália tudatosan és sikeresen a prózai dráma felé irányítja a kolozsvári magyar színjátszást. Zenei szempontból a következő évtizedből csak a Háry János kolozsvári bemutatója méltó említésre az 1937/38-as évadban, zeneiskolásokkal kibővített zenekarral - a produkciót Nagyvárad és Brassó is élvezhette.
Kolozsvár városa persze ebben a korszakban sem maradt opera nélkül. A Nemzeti Színház épületében az állam 1919-ben reprezentatív román operaházat nyitott, barát és ellenség által elismert nagyvonalúsággal. Ez bizonyosan magasabb művészi fokon állott, mint amilyet a magyar színház akkoriban elérhetett, csakhogy a város akkor még túlnyomóan (80 %-ban) magyar lakosságának zenei-színházi életébe nem épült be szervesen - a közönség bojkottálta előadásait.
Mégis, a román opera közvetve és utólagosan pozitív hatást gyakorolt a magyar operai művelődésre. Amikor ugyanis 1940-ben Kolozsvár visszakerült Magyarországhoz, és a román opera tagjai, mint egy korabeli hír tudtul adja, "átkeltek a Feleken", azaz elhagyták a várost, a Nemzeti Színház újbóli felállításakor a magyar kultuszkormányzat már csak presztízsokokból sem akarta alább adni a románnál. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy Kolozsvárott a Nemzeti Színházat önálló, nagy operatársulattal ruházza fel. Az első fővároson kívüli önálló operaegyüttes megalapítása a magyar operajátszás történetében valóban korszakos fejlemény volt, hasonló jelentőséggel utoljára a Nemzeti Színház operatársulatának önállósítása bírt, mintegy háromnegyed évszázaddal korábban.
Habár a művészeti intézmények állami kezelését ma már nem tartjuk egyedül üdvözítő megoldásnak, kétségtelen, hogy a Kolozsvár visszatérte utáni rendkívüli politikai helyzetben csak az állami kezelés adhatta meg a színháznak a nélkülözhetetlen létbiztonságot. Tagadhatatlanul szolgált bizonyos propagandisztikus célokat is a látványos színház- és operaalapítás: nem teljesen véletlen, hogy az operatársulat megalapítása kapcsán olvasható egyes dicsőítő megnyilatkozásokban az évtizeddel később, 1950 körül eluralkodó hangvételre vélünk ráismerni. "Nagy örömet és megnyugvást okoz Kultuszkormányzatunknak az az áldozatkész bőkezűsége, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház keretében operaegyüttest adott Erdély szellemi fővárosának" - írta az újonnan megnyílt színház első évkönyve. Későbbi hasonló jelenségekkel ellentétben azonban a színház és operatársulat megalapításában megnyilatkozó propagandisztikus szándék nem akart többet, mint tükrözni a nemzet eszményi művészi teljesítőképességét. Ha összevetjük ezt a nemzeti célkitűzést azzal, hogyan aknázták ki totális ideológiák a művészeteket - nem utolsósorban az operát - a korabeli Németországban vagy a Szovjetunióban, és később Magyarországon is, az 1940-es magyar állami kultúrpolitika célmeghatározását valósággal megindítóan régimódinak fogjuk találni.
1945 után a magyarországi zenetörténetírás agyonhallgatta a magyar zenekultúra kolozsvári megújhodásának rövid, de termékeny epizódját, összhangban azzal a politikával, amely a területvisszatéréseknek még az emlékét is igyekezett kiirtani, vagy azokat csak rossz lelkiismerettel merte említeni. A reconquista pozitív és negatív vonásainak tárgyilagos ábrázolása helyett kényelmesebb volt egyszerűen megfeledkezni a visszatért területeken elvégzett kulturális alapozómunkáról, azon belül az első állami magyar opera felállításáról Budapesten kívül. Így annál nagyobb hangon lehetett dicsőíteni a "szocialista zenekultúra alapjainak lerakását" egy évtizeddel később. Mondani sem kell, a Romániában élő zeneíróknak a kolozsvári magyar zenés színjátszásról szólva úgy kellett feldolgozniuk az 1940 és 1944 közötti éveket, hogy közben hallgattak róla, milyen politikai változás - a Magyarországhoz történt visszacsatolás - nyomán következett be a kolozsvári magyar opera hirtelen felvirágzása.
E felvirágzás krónikája a következő: 1940/41-ben a kolozsvári színház még opera nélkül, a Nyári Színkörben játszott, ugyanis a Hunyadi téri házat nagyszabású, költséges modernizálásnak vetették alá. A munka befejezése után szakemberek véleménye szerint egyike lett Európa legjobban felszerelt színházainak. Így emlékezett meg erről 1945-ben, a szegedi színház állapotának vizsgálata kapcsán a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium előadója: a felmérés "olyan ideális színház kívánalmait tartja szem előtt, aminővé a Kolozsvári Nemzeti Színházat sikerült kiépítenünk. A Kolozsvári Nemzeti Színház nemcsak Magyarországnak, hanem talán azt mondhatnók, hogy sok tekintetben Európának is egyik legmodernebbül felszerelt színháza volt. Felszerelésében már csak presztízs okokból is semmiféle áldozattól vissza nem riadó bőkezűséggel járt el az állam".²
Összhangban a felszereléssel, valóban magas színvonalon állították ki az önálló kolozsvári operatársulatot is. Báró Kemény János címzetes főigazgató mellett az operai tagozat igazgató-karnagyi posztját Vaszy Viktor kapta; másodkarnagynak Endre Bélát nevezték ki (1944-ben ő vette át az operai tagozat igazgatását). Vaszy Viktornak a színház az 1941 őszi újramegnyitáskor Lakatos István adatai szerint 52 tagú zenekart, 48 tagú kórust és 30 főből álló balettegyüttest bocsátott rendelkezésre.³ Ő a zenekar tagjaiból megalakította a kolozsvári filharmonikus együttest, amely két magyarországi Bartók-bemutatóval hívta fel magára az országos figyelmet.
Az énekesgárda összeállítása nem lehetett könnyű feladat; az országban énekeshiány mutatkozott, nem utolsó sorban a zsidó származásúak foglalkoztatási tilalma miatt, amit a magyar kormány Észak-Erdély visszatérése után ott is kíméletlenül érvényesített. Az igazgatóság szemmel láthatóan a fiatalok színházát akarta megvalósítani; a szerződtetettek számottevő része kezdő énekes volt. Az első évadban megszólalt énekesek: Erdőssy Ilona, Ferencz Anikó, Hidy Franciska, Lónyai Judit, Lőrincz Zsuzsa, Mészáros Erzsébet, Páka Jolán, Takács Paula, Zsőgön Lenke, Angyal Nagy Gyula, Fehérpataky Ervin, Horváth József, Horváth László, Király Sándor, Magyar László, Sándor István, Szabady István, Szanati József, Vitéz-Welser Tibor. Későbbi műsorokon feltűnik még Pócza Ella, Godin Imre, Mészáros Sándor, Sikolya István, Turján Vilma, Virágos Mihály neve.
Múltba tekintő pillantásunk előtt kimagaslik Takács Paula alakja; ő volt a kolozsvári együttes egyetlen olyan tagja, aki talán már akkor, de pár év múlva bizonyosan a magyarországi operai énekművészet legelső vonalába tartozott. Még nem volt harmincéves, amikor elfoglalta kolozsvári állását, a pálya első állomáshelyét. Hangja az agilis drámai szoprán típusába tartozott, abban az értelemben, ahogy e hangfajt és személyiséget Verdi szopránhősnőinek szólamai meghatározzák. Rokon zenedrámai típust valósít meg a 19. századi magyar opera két nagy heroinája, Szilágyi Erzsébet Erkel Hunyadi Lászlójában, illetve Melinda a Bánk bánban. Adott körülmények között természetesnek kell tartanunk, hogy Takács Paula énekesi karakterét a legutóbb említett szerepben ismerte meg először Kolozsvár. A színházat ugyan nem operával, hanem Shakespeare Hamletjével nyitották meg - azzal a darabbal, amelyet 1919-ben a búcsúestén játszottak itt utoljára magyar színészek -, de első operaként a Bánk bánt mutatták be. Ez volt az első évad legtöbbet játszott műve, tizenegyszer adták. A címszerepet Király Sándor alakította, az első kolozsvári magyar évad hőstenorja, aki azonban Kolozsvárott csak vendégeskedett. Erkel Nagyurán kívül az Aida és a Tosca tenor főszerepét énekelte.
Takács Paula mint fiatal drámai primadonna, Melinda után 1942/1943-ban A trubadúr Leonóráját vette fel műsorára, partnereként a legendás Laczó István vendégeskedett. Nem rettent meg az operai babona által hanggyilkosnak hirdetett parádés szereptől sem, és Turandotot is elénekelte, hét alkalommal, Godin Imre társaságában.
Klasszikus hagyománynak megfelelően Vaszy Viktor a kolozsvári társulatot három primadonna pillérére állította, három különböző hangkarakterű vezető énekesnőt alkalmazott, s így egyforma sikerrel adhatott olasz vagy olaszos drámai operákat, francia vagy franciás lírai darabokat, valamint ékítményes énekstílusú műveket. A lírai repertoár előadói gárdájának erőssége Hidy Franciska, akinek szeretetreméltó, segítőkész egyéniségére oly melegen emlékezett Simándy József. Hidy Franciska partnere a legtöbb előadásban a háború után 1956-ig Budapesten működött jó képességű tenor, Angyal Nagy Gyula volt. Ők adták a Bohémélet, a Pillangókisasszony, a Carmen lírai szerelmespárját - a Bizet-darab címszerepét Mészáros Erzsébet énekelte. Hidy Franciska formálta meg a női főszerepet az 1942/1943-as évadban hat alkalommal előadott magyar újdonságban, abban a remekül megírt vígoperában, amellyel a színház karigazgatója, a kolozsvári konzervatórium zeneszerzéstanára, 1943-tól igazgatója gazdagította a magyar operai literatúrát. A szerző neve Farkas Ferenc, a darab címe: A bűvös szekrény; az 1942/1943-as évadban hatszor került színre.
Kolozsvár harmadik primadonnája az ígéretes koloratúrszoprán, Páka Jolán, később a budapesti Operaház tagja. Ugyanazokban az években, mikor Budapesten Gyurkovics Mária megújította az ékítményes éneklés műfaját, Kolozsvárott Páka Jolán biztosított a repertoáron állandó helyet néhány koloratúrprimadonna-operának: énekelt a Traviatában, a Bohéméletben (Musette szerepét); az ő kedvéért került színre Mozart daljátéka, a Szöktetés a szerájból, Delibes akkoriban nagyon népszerű egzotikus operaregénye, a Lakmé, valamint minden operarepertoárok egyik főpillére, A sevillai borbély.
A sokoldalú együttesnek és a nagyvonalú vendégpolitikának köszönhette a kolozsvári Nemzeti Színház, hogy a repertoárt igen gyorsan sikerült kiépíteni. Már az 1941/1942-es évadban tíz művet adtak, összesen 65 előadásban. Mint az eddig felsorolt címekből kiolvashatjuk, a műsoron kezdetben az olaszfrancia operai hagyaték uralkodott. Kolozsvárott különben már a régebbi magyar operajátszás idején is így volt ez, még fokozottabb mértékben, mint másutt a Budapesten kívüli Magyarországon. Wagner például A bolygó hollandival csak 1913-ban vonult be a Szamos-parti városba, holott Temesvárott és Aradon már tíz évvel korábban játszották a Lohengrint és a Tannhäusert. Wagner-tartozását az 1943/1944-es évadban két bemutatóval törlesztette a Kolozsvári Nemzeti Színház; a már régebben játszott Bolygó hollandihoz újdonságként a Tannhäusert illesztették, olyan európai nagyság vendégszereplésével, mint Torsten Ralf. E nagyszerű évad során zenekar és balettegyüttes a legnagyobb merészségre szánta el magát, amire Budapesten kívüli magyar zenés színpad vállalkozhatott: színre vitték Bartók A fából faragott királyfi című egyfelvonásos táncjátékát. Nem tudjuk, milyen színvonalat sikerült a koreográfiában megvalósítani - mindenesetre az, hogy díszlettervezőként az ifjú Varga Mátyás tevékenykedett, sejteni enged valamit a szcenikai munka igényességéről. Az újabb kori magyar zenés színpadi irodalomból még az első évadban kitűzték a Háry Jánost, fényes kiállításban.
Az utolsó évadban a zenei együttes céltudatos munkájának köszönhetően a repertoár már húsz művet foglalt magába; operát öszszesen 77 alkalommal játszottak. Kolozsvár ezzel újra elérte az első világháború végének csúcsteljesítményeit, azonban zeneileg és szcenikailag minden bizonnyal jóval magasabb színvonalon. E magas szintű operai kínálatból részesült Nagyvárad is: két egymás utáni évadban rendezett ott a Kolozsvári Nemzeti Színház egy-egy hetes operastagionét.
Nem teljesen bizonyos, hogy Kolozsvár és a Partium közönsége ezt a létszámához viszonyítva hatalmas operai penzumot mindig olyan lelkesedéssel teljesítette, amekkorával a színház felkínálta. Közvetve utal erre az 1942/1943-as kolozsvári színházi évkönyv, megállapítván, hogy "az operaelőadások közönségének száma évről évre fokozatosan emelkedik", s hogy az idegen megszállás alatt elszokott operaközönség "ismét kezd operát hallgatni". Persze operai lángot nehéz mesterségesen csiholni; lehet, hogy a kolozsváriak hangulata túlságosan nyomott volt a felhőtlen operaélvezethez: történelmi tapasztalatok birtokában ők jóval szkeptikusabban ítélték meg az újbóli magyar berendezkedés távolabbi kilátásait, mint a Budapestről kultuszminiszteri megbízatással idetelepített lelkes, de gyökértelen zene- és színházszolgáltatók.
A szkeptikusoknak lett igazuk: sajnos az 1943/1944-es évad a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház utolsó évadának bizonyult. 1944 őszén a háború egyre közvetlenebb fenyegetése ellenére ugyan még megkezdték az évadot, de operaelőadást már nem rendeztek; szeptember 29-én pedig a VKM elrendelte a színház evakuálását.⁴ Bár nem minden tag fogadta meg a felszólítást, a túlnyomóan Királyhágón inneni importból származó operatársulat nagyobb része, mintegy 250 fő, közvetlenül a város eleste előtt útnak indult, és kilencnapos odüsszeia után díszlettárral, jelmezekkel együtt meg is érkezett Budapestre.
Kolozsvárott a színházi élet a front átvonulása után három héttel a szovjet megszálló hatóság kifejezett kívánságára újraindult: a magyar társulat helyben maradt része már novemberben játszani kezdett, egyelőre még a Nemzeti Színház épületében. Otthonából a román államhatalom megszilárdulásával, minden kezdeti demokratikus ígéret ellenére, a magyar társulatot 1945 őszén ismét kilakoltatták. Az együttes visszavonult a Nyári Színkörbe; addig is, azután is szinte leküzdhetetlenül nehéz körülmények között dolgozott, főleg operettekkel tartotta fenn magát. Azokban lépett föl a négy-öt magyar operaénekes, aki Kolozsvárott maradt a régi társulatból: Takács Paula, Lőrincz Zsuzsa, Mélykuti Horváth József, Szanati József. Éppen ők minden módon igyekeztek visszahozni az operát a repertoárra; ez a fáradhatatlan énekes-rendezőnek, Mélykuti Horváth Józsefnek 1945 nyarán Az eladott menyasszony, 1946 júniusában pedig a Tosca bemutatójának erejéig sikerült is, a városba visszatért román opera karmesterének és tenoristájának közreműködésével.⁵ A produkciók középpontjában Takács Paula állott. Kevéssel utóbb Glucktól játszották a Május királynőjét és a kolozsvári Delly-Szabó Géza Pater Guardian című egyfelvonásos operájának ősbemutatóját rendezték meg. A későbbiekben hasonló "partizán" előadásokra nem került sor; a következő két és fél évben a kolozsvári magyar színház nem játszott operát. Takács Paula és más nehezen pótolható énekesek visszatértek Magyarországra. De a kolozsváriakat ez nem bátortalanította el: szisztematikusan hozzáláttak az önálló operarészleg, a magyar népopera megszervezéséhez, amely 1948. december 11én a Háry János előadásával meg is kezdte működését. Kolozsvárott ezzel az aktussal zárult le végérvényesen a negyvenes évek "magyar epizódja" az operajátszás történetében.

(A képek forrása Darvay Nagy Adrienne: A mesebeli szentmadár - képek a kolozsvári hivatásos magyar színjátszás 200 éves történetéből című könyve. Héttorony Könyvkiadó, 1992 - A szerk.)

Kolozsvár - Nemzeti Színház

Erkel: Hunyadi László - díszelőadás 1941. november 9-én

Hárman a Fából faragott királyfi előadógárdájából: Harangozó Gyula, Vaszy Viktor és Bartos Irén