|
Adorján Ilonát kiváló magyar énekesek több nemzedéke vallja mesterének.
Miközben életéről, pályájáról beszélgettünk, folyvást ott motoszkált bennem
a kérdés: mi a titka különösen eredményes énektanítási módszerének, s - ami
éppoly nagy csoda - nyolcvanhetedik életévében is megőrzött frissességének,
töretlen munkakedvének és lelkesedésének?
Hogyan lett Ilonka néni zenész?
- Szüleim is zenekedvelő emberek voltak, szerettek énekelni. Mindkettejüknek
szép hangja volt: a hanganyagot és a jó zenei képességet is tőlük örököltem.
Az óvodában sokat köszönhettem Eta néninek, egy középkorú, derék apácának, aki
törődött a gyerekek zenei nevelésével. Michael Haydnnak van egy gyerekszimfóniája,
különböző hangolású apró játékszerekre, azt adtuk elő, s akkor szerettem meg
igazán a zenét. Tetszettek a kis gyerekpultok, rajtuk rajzjelek. Eta néni intett,
hogy kinek mikor kell belépni. Azt mondtam magamban: ha megnövök, zongoratanár
leszek, mert akkor egyedül tudok egyszerre ennyi hangszert megszólaltatni. Valószínűleg
így kezdődött el a kamarazene iránti vonzalmam. Máig nagyon szeretem, sőt zongorázni
is azért szerettem, mert kötelező volt a kamarazene - Schubert-szonáta, Haydn,
Mozart, Beethoven. Szerintem még az opera is nagyformátumú kamarazene, csak
sajnos ma ezt nemigen veszik tudomásul, és nem úgy adják elő. Pedig a legcsodálatosabb,
legtökéletesebb kamarazene volna, ugyanis minden szólamnak megvan a maga önállósága
- de a rendezésközpontú operajátszás kicsit eltorzítja a műveket.
Zongorázni Zsembery Elvirától tanultam, akinek szintén nagyon hálás vagyok.
Ő szerettette meg velem a jó technikán alapuló, komoly értelemben vett muzsikát.
A technika segíti hozzá az embert a tökéletes muzsikáláshoz. A tanárnő két "rendre"
osztotta a tanítást, úgy nevezte: kis technika és nagy technika.
Nagy technikán természetesen a kantábilis, nagy ívű muzsikálást értette, míg
a kis technika a koloratúrához és a virtuozitáshoz vezetett el. Ez nekem nagyon
imponált. Az óra elején mindig ujjbeggyel kellett tapintgatnunk a kézfejét,
hogy érezzük, a zongora nemcsak hideg fa, hanem színeket lehet megszólaltatni
rajta, "ha az ember érzékenyen teszi oda az ujjait a billentyűre". Ő éreztette
meg velem, hogy milyen csodálatos színeket lehet kihozni a zongorából is. Ettől
a felismeréstől az éneklésem is érzékenyebbé vált.
Közben ugyanis az igazgató felfigyelt szép hangomra, és.javaslatára elkezdtem
énekelni is. Anyukám nem akarta engedni: abban az időben a mamák nem mindig
vették ezt szívesen. (Körülbelül 17-18 éves lehettem.) Mihályffy Irén
volt az énektanárnőm, akinek szintén sokat köszönhetek, mert - bár sose magyarázott
hosszan - mégis érzékeltetni tudta a bel cantót. Neki köszönhetem, hogy
megéreztem: énekelni hajlékonyan, simán kell. Azt mondtam, ha egy élettelen
ládából, egy hangszerből ennyi mindent ki lehet hozni, akkor az énekben, amely
élő hangszeren szólal meg, még sokkal több érzékenységet lehet megszólaltatni,
és ez fokozta bennem az énektechnika iránt való érdeklődést. Társnőim, akikkel
együtt tanultam, mindig kértek: "Mutasd meg, mert a Te magyarázatodat valahogy
könnyebben megértjük, mint Irén néniét." Én pedig nagy élvezettel és szeretettel
csináltam, mert megfigyeltem, milyen lehetőségeket nyújt az éneklés és az élő
test technikai fejlesztése.
Kolozsvárott jártam középiskolába és konzervatóriumba. Mire elvégeztem a Zeneakadémia
IV. osztályát, olyan szépen énekeltem, hogy felkérték Mátyásné Lévay Ilona
operaénekesnőt: tanítson operaéneklésre. Adott nekem egy füzetet, és azt mondta:
"Nézze, fiam, írja le ezeket a gyakorlatokat, két hétig semmit se gyakoroljon,
csak ezt." Nem volt az más, mint a német énekiskolából származó úgynevezett
"Choanen ". Ezek a gyakorlatok az orrüreg és az orr-melléküreg rezonálásának
kihasználására irányultak, és a gyakorlatokat a bel canto-technikával
összekötve a hang csodálatos csengését sikerült elérnem. Nemcsak a saját hangommal,
hanem a tanításban is. Szívesen tanítottam, mert gazdag tapasztalatokra tehettem
szert, és akkor már gyönyörűen tudtam énekelni a "Choanen" segítségével. Hat
hónap alatt "kiugrottam": fényes, szép hangom lett, nagy technikai biztonsággal.
Akkor tanultam meg Rosina szerepét... Szép, nagy, magas szopránom volt,
koloratúrkészséggel. Később Verdi Gildáját tanultam, ami csodálatosan feküdt,
és nagy örömöt szerzett, mert sok kamarazeneszerű rész van benne. Nagy élvezet
volt jó partnerekkel előadni. Utána Konstanze következett. Mivel jó zongorista
is voltam, meg tudtam keresni ezeknek a nehéz szerepeknek a technikai megoldását.
Mindezt később a Traviata tetőzte be, amelyben a technikai követelmények minden
fajtáját meg lehet tanulni, játékban és emberi érzelemben is. Ennek a négy nagy
szerepnek voltam birtokosa. De nem maradtam sokáig a színháznál, mert nem szerettem
az erkölcseit, nem értettem egyet vele, mondták is mindig: túlságosan úrinő
vagyok a színházhoz, menjek inkább tanárnak. Ezt meg is fogadtam, mert éreztem,
van érzékem a tanításhoz; élveztem is, érdekelt is. Eleinte a társnőimet tanítottam,
később ők hozták ismerőseiket. Olyan kiterjedt tanítványi köröm lett, hogy amikor
később Eisikovits Mihály, temesvári zeneszerzés-professzor megszervezte
a kolozsvári magyar nyelvű operát, a felvételi vizsgára már nagyrészt az én
tanítványaim mentek, és mondhatom, szinte csak velük nyitották meg a kolozsvári
magyar operát. A megnyitón növendékeim olyan jó benyomást keltettek, hogy pár
hónap múlva a kolozsvári Zeneakadémiára is meghívtak tanárnak.
- Ez mikor történt?
- A negyvenes években, a magyarok bejövetele után. Húsz éven át tanítottam és
neveltem énekeseket az operaházak számára. Jobbára magyar tanítványaim voltak,
de románok is, például egy kiváló koloratúrszoprán, aki Norina szerepével államvizsgázott
a román operában. A magyar operában olyan államvizsgák voltak, mint például
a Don Carlos Fülöp királya: ezzel vizsgázott Mátyás Jenő (csillagos tízessel!).
Három Gildát is államvizsgáztattam. Albert Annamária, a kolozsvári magyar
opera kiváló énekese Sentával vizsgázott.
- Miért települt át Ilonka néni 1983-ban Magyarországra? Kolozsvárott nem
volt már lehetőség a tanításra?
- Ez hosszú történet. Volt a kolozsvári magyar operában egy miskolci származású
tanítványom, Kovács Irén. Amikor az édesanyja megvakult, fájó szívvel
ott kellett hagynia az operát, és visszament Magyarországra. A miskolci színház
mindjárt szerződtette, és meghívták konzervatóriumi tanárnak. Mindig megírta
a növendékekkel kapcsolatos problémáit, én pedig levélben küldtem el tanácsaimat.
Egyszer írt egy basszusról, akivel semmiképp nem boldogult. Később ő lett az
első tanítványom, amikor Pestre jöttem. Szüle Tamásról van szó. Akkor
már Kovács Irén lánya is a Zeneakadémián tanult, és időnként eljött hozzám Kolozsvárra,
hogy foglalkozzam vele. Aztán egyre szaporodtak a Magyarországról érkező tanítványok.
Időközben elvették a kolozsvári házunkat, kertünket, s egy blokkházba kellett
költöznünk. Ekkor a növendékeim rábeszéltek az áttelepülésre. A magyarországi
engedélyt baráti segítséggel hamar megkaptam, de a románok két évig húzták az
ügyintézést. 1983 augusztusában települtünk át. Szó szerint az utcára érkeztünk.
Selmeczi Gyurink és Kolozsvári Grandpierre Emil testvére segített lakáshoz jutni.
Az év szeptemberében nyitották meg az ELTE zenei tanszékét, ott kezdtem éneket
tanítani. Kezdettől jártak hozzám operaénekesek is.
- Mennyire fontos Ilonka néni számára, hogy az énekesnek mekkora a hangja?
Mi a lényegesebb: a hang vagy a muzikalitás?
- Hogy mit látok fontosnak az énektanításban? Épp most készítek egy jegyzetet
az énekmódszertan tanításához, hadd idézzek abból néhány gondolatot. Az első
feladat a pedagógia és módszertan történetének rövid összefoglalása, ez adja
meg a tanítás szakmai hitelét. A "módszertan" szón itt az élettani követelményeknek
megfelelő egészséges hangadás, majd az ahhoz kapcsolódó gyakorlati módozatok
megismerése, megértése és megvalósítása értendő. Ezután meg kell ismerni, hogy
tulajdonképpen mi is az énektanítás tárgya. A rokon tudományok állandó fejlődésének
segítségével érthetőbbé vált a hangképzés lényege. Fontosnak tartom, hogy erről
tudjanak valamit a tanítványok.
A növendéknek mindenekelőtt legyen egészséges orgánuma, rendelkezzen egészséges
alkati adottságokkal. A hangadáshoz tiszta beszédre van szükség, mert csak abból
lehet igazi énekhangot építeni. Az éneklés nem más, mint felnagyított beszéd,
zeneileg meghatározott hangmagasságon. Ez a lényeg. Elfogadott elméleti alapja
az aerodinamikai muszkuláris elmélet (amely a légzőizmokkal kapcsolatos mozgásokkal
foglalkozik), technikai vezérfonala pedig a bel canto és a német iskola
Choanen-gyakorlatainak kapcsolatára épített hangadás. A hang akusztikai
csengését biztosítva figyelemmel kell kísérni a ki- és belégzés egyensúlyát,
mert ez adja a támaszt. Sajnos erről soha nem beszélnek. A hangadás kilégzés,
de ugyanakkor belélegezés is. Ismétlem, a kettő egyensúlya adja a támaszt, nem
pedig az, hogy itt nyomom meg az izmomat, meg ott. Az előadói készség pedig
két belső indítékon alapul: az értelem és a hozzá kapcsolódó érzelem együttes
jelenlétén. E két dolognak a tanítás első pillanatától fogva mindig jelen kell
lennie. Az említett tevékenységek összessége elindítja és egyben igazolja a
művészi készséget, s megteremti a képességek kifejlesztésének lehetőségeit.
- Tehát lényeges, hogy a tanítványnak jó esze legyen, hogy meg is értse azt,
amit csinál.
- Természetesen. A hangadás gyakorlatát az alkati adottságoknak megfelelő rezonáns
üregek érzékeltetésével indítjuk. A megfelelő hangzókból összeállított szótagok
helyének képzését nagyon kell tudni - természetesen anyanyelven. Amikor magánhangzót
éneklünk, az már mindig sóhaj-érzet. (Már az első percben jelen van ez a fontos
tényező, a művészi hangadás tulajdonképpeni alapja.) A magánhangzók változásakor
a szájüreg alakváltozása által a felhangok száma is megváltozik, és mindig új
hangszín áll elő. Ezeket mind tudatosítani kell, de erről sem szoktak beszélni.
A magyar nyelv rövid és hosszú magánhangzóit a sóhajérzet rövid fokozásával
érzékeltetjük. Ha megismerkedtünk a hangzók képzésének pontos helyével, azonnal
tudatosítani kell azok indításait, kapcsolódásukat a légzés helyes funkcióihoz.
A szabályos légzés a hang természetes csengését, az alkati adottságoknak megfelelő
természetes hang kiteljesedését segíti elő.
- Ezt már Ilonka néninek is így tanították?
- Nem! Soha nem magyarázták, csak megmutatták: "most hajlékony legyen, most
elöl csengjen, vigyázz a levegőre". A hangzók tudatosítását én magam építettem
ki. Tekintettel arra, hogy annyi évtized óta tanítok, sok orgánummal volt alkalmam
találkozni, és ezeknek a hibái rávezettek, hogyan kell kijavítani őket.
- A beéneklő gyakorlatok is ezen alapulnak?
- Mindegyik azon alapul, hogy minél koncentráltabban, minél rövidebb idő alatt
tanítható legyen ez a technika - például az iskolában, ahol előre meghatározzák,
hová jusson el a növendék bizonyos idő alatt. Ezt egészítem ki aztán megfelelő
sorrendben válogatott zenedarabokkal.
- Ilonka néni kezdetben anyanyelvű szöveggel tanít?
- Persze! Romániában a román tanítványoknál is igyekeztem először románul tanítani.
Aki nem tudja igazán az anyanyelvét, az nem tud más nyelvet sem jól megtanulni.
Minden nyelvnek megvan a maga színe, lejtése, ritmusa, és ezt figyelembe kell
venni a tanításban. Hangképzést magyar anyanyelven tanítok, de az operáknál
ragaszkodom, hogy eredeti nyelven énekeljék, csak úgy az igazi! A zenei szerkezetet,
amelyet a komponista elképzel, lehetetlen más nyelven visszaadni.
- Hogyan tetszett kapcsolatba kerülni a Kodály Zoltán Kórusiskolával?
- Az egyik tanítványom, Márkus Erzsébet tanított ott. A növendékhangversenyeken
feltűnt, hogy az ő tanítványai másképp énekelnek, s ez nagyon tetszett Sapszon
Ferencnek. Megnézte néhány órámat, s aztán meghívott tanítani. Azóta az
általa kiválasztott, jó adottságú gyerekekkel foglalkozom. Egyikük-másikuk egészen
tehetséges.
- Ilonka néni módszerét alkalmazzák a kórus-hangképzésben is?
- Igen. A leglényegesebb a helyes lélegzés és a tiszta szövegmondás. Akkor lesz
jó az előadás. A kórusiskolában sok gregoriánt énekelnek. Én is szeretem a gregoriánt:
óriási hajlékonyság van benne. De nem szabad egyetlen stílusra szorítkozni,
mindent el kell tudni énekelni!
- Van-e különbség a gyerekek és felnőttek oktatása között? Hiszen a Kórusiskolában
gyerekekkel is tetszik foglalkozni...
- A kórusiskolában akad olyan tizenöt éves tanítványom, aki sokkal helyesebben
énekli Pergolesitől A telhetetlent, mint akármelyik felnőtt. Mert tudja,
hogyan kell lélegezni, hogyan kell a hangzót képezni, s milyen csengést kell
elvárnia, és azt ragadja meg a hallása. A szép, helyes, egészséges csengést.
Végül is a felnőttekkel nehezebb, különösen azokkal, akik már tanultak énekelni.
Először le kell építeni bennük a megszokottat. Az egyik tanítványom, aki rengetegszer
lép fel Amerikában, és tömérdek dollárt keres vele, utoljára oda jutott, hogy
nem tud énekelni, mert össze-vissza tanult. Teljesen deformálódott minden hangja,
nem volt képes a természetes hangadásra. Most a lassú, helyes beszéddel építem
ki a technikáját. Éppen szombaton hívott fel, és azt mondta: "Nagyon hálás vagyok
Ilonka néninek, a kollégák megrohantak, hogy milyen jól énekeltem." A napokban
felhívott Németh Judit, hogy hosszú szünet után ismét hallotta őt egy
világhírű énekesnő, aki októberben kurzust tart Győrben, és az illető elámult,
hogy a hangja mekkora változáson ment keresztül. Azt üzente, ismeretlenül is
gratulál, és nagyon várja, hogy megismerkedjünk, és elmondjam, hogyan tudtam
egy orgánumot így megváltoztatni. Pedig nem az orgánumát változtattam meg, csak
beállítottam a saját hangszínét, tiszteletben tartva alkati adottságait.
- Az ismert énekesek közül kik járnak Ilonka nénihez?
- Temesi Máriát évek óta tanítom. Nemrég nagy sikerrel énekelte Brünnhildét,
ami közismerten nehezen megoldható szerep. Évek hosszú sora alatt készítettem
fel erre a feladatra. Fonyó Barbarát kerek öt év alatt juttattam el oda,
hogy színpadra állhat. Ma már nemcsak Gildát énekel, hanem a nehéz Zerbinetta-áriát
is, amit nemigen tudnak probléma nélkül előadni.
Ha felveszünk egy növendéket, meg kell nézni a "figuráját", idegrendszerét,
memóriakészségét. Nincs értelme énekelni tanítani olyan embert, akinek nincs
komoly zenei háttere, anélkül nem érti meg, hogy miről van szó, és mik a kívánalmak.
Kolozsvárott, ahol tanítottam, címszereppel kellett államvizsgázni, nyílt előadás
keretében, publikum és bizottság előtt. A jelöltnek előzőleg ki kellett dolgoznia
a darab történetét mind a librettó, mind a zene szempontjából; a lényeges zenei
szerkesztésmódokat kottapéldával igazolni. Ezt meg is kellett védenie. Aztán
a vizsgázó a gyakorlatban is bemutatta, hogy amit leírt, az úgy is van. E nélkül
nem volna szabad kiadni egy énekművészi vagy operaénekesi diplomát. Ha nincs
komoly háttere a tudásának, mind a zene, mind az éneklés szempontjából, akkor
az előadónak nincs joga azt a szerepet elénekelni. Ma már aról híresek az énekesek,
hogy milyen buták - azért, mert nem követelik meg tőlük azokat az alapismereteket,
amelyekre fel kell építeni egy énekes világát. Csak az viszi sokra, aki intelligens.
Ezért tudok olyan jól dolgozni Kertesi Ingriddel is. El kell mondanom, hogy
amikor Kroó György kritikát írt Ingrid egyik bemutatójáról az új Zenei újságban,
többek között azt mondta, hogy Toti dal Monte óta ilyen tökéletes koloratúréneklést
nem hallott. Én akkor elsírtam magam, mert konzervatorista koromban mindig éjjel
2-ig, 3-ig hallgattam a rádiót, hátha énekel Toti dal Monte. Nagyon tetszett,
és mindig reméltem, hogy egyszer majd olyan szépen énekelek, mint ő. Úgyhogy
amikor meghallottam, hogy a kritika szerint a tanítványom úgy énekel, elsírtam
magam. Mégiscsak eredmény, elismerés, hogy az életemben valamit elértem. Régen
nem arra nevelték az embert, hogy sikeres legyen, hanem hogy a lelke mélyén
tudja: korrekt, becsületes. Ebben a szellemben nőttem fel. Ma talán ez hiányzik
a legjobban - hogy nem kapnak igazi, emberhez méltó szellemi nevelést a gyerekek.
Jó volna, ha az ember nem veszítené el belső értékeit. Az operajátszásban is
az a legnagyobb baj, hogy állandóan külső dolgokkal pótolják, amit nem tudnak
megoldani. Egy műben a legfontosabb a zenei szerkezet érzékeltetése, s ha ez
sikerül, a darabot stílusosan oldottam meg. Nekem ez az elképzelésem, ezért
küzdök és harcolok. Most is azért vállaltam a módszertan tanítását Szegeden,
hogy megpróbáljam "megfertőzni" az énekelni tanulókat: milyen komoly, felelősségteljes
munka ez, és ha valaki igazi énekművész akar lenni, ahhoz sokrétű követelményeknek
kell megfelelnie. Ma, akinek van hangja, azt hiszi, már énekelhet. A másik probléma:
a mai énekesek nem értik, hogy nem lehet mindent elvállalni, mert tönkre fog
menni a hangjuk. A budapesti Zeneakadémián először is a hangerő számít. Nem
a tanár mondja meg, hogy a fokozatosság elve szerint mi való a növendéknek,
hanem az a fontos, hogy mutatós legyen a darab. Velem is közölték, hogy itt
nem lehet a technikával foglalkozni, mert azt már korábban meg kellett tanulni.
Szerény véleményem szerint ez nem egészen így van. A kolozsvári Akadémián a
tanár választott darabot. Itt meg: "Válassz magadnak, fiam!" - aztán vagy érti,
vagy nem. Mindig azt nézik, hogy mit mond a szöveg, a zenére viszont nem hívják
fel a figyelmet. Ma az a művészet, hogy vetítsük ki a szöveg tartalmát. Ebből
soha nem lesz zene. Az ének tanszak vezetője például kiváló művész, de ez nem
jogosítja fel egy olyan tanszék vezetésére, amelyen ő soha nem tanult. Nagyon
furcsának találom, hogy a tanszékvezetők gyakran nem szakmabeliek, ami épp az
éneklésnél rendkívül fontos volna, mert az énekhang élő hangszer, és ha elrontjuk,
nemigen lehet kijavítani. Amikor Pesten, a Zeneakadémián tanultam, ahova két
diplomával érkeztem (a zongora és ének tanszakot ugyanis Kolozsvárott már elvégeztem),
egy egész esztendő alatt mindössze két mondatot szóltak nekem az éneklésről.
Dohnányi Ernő volt a rektor, s amikor felvételiztem, az előadásom után azt mondta:
"Na látják, így kéne énekelni a Zeneakadémián." Ez 1937-38-ban volt. A többiek
persze utáltak. Egy év alatt minden vizsgát letettem. Bartha Dénes volt a zenetörténet-tanárom,
Maleczky Bianka az énektanárom, Kókai Rezső az esztétikatanár, Laurischin Miklós
tanított zeneelméletet, és Ádámfenő vezette a kórust. Azonkívül zongorázni tanultam
Kósa Györgytől, aki sokra becsülte, hogy zongoristaként hol tartok, és javasolta,
jöjjek vissza Pestre, és folytassam a zongora főszakot a művészképzőn. De addigra
bejöttek az oroszok, és nem lehetett többé visszatérni. Abban az időben már
kezdett divatba jönni a lemezfelvétel. Szerettem volna lemezt készíteni, mert
akkor nagyon szépen énekeltem. Sajnos semmilyen felvétel nem készült rólam.
A férjem mindig mondogatta: milyen kár, hogy nincs felvételed, mert sok szép
hangú tanítványt neveltél, de soha nem hallom a te hangodat.
- Tetszik-e előénekelni a növendékeknek, megmutatni egyes részeket?
- Hogyne! Mindig teljes zenei frázisokat énekeltem elő. Nagyon sokáig abszolút
problémamentesen tudtam énekelni, ugyanis tisztában vagyok a hangadó szervek
működésével.
- Melyek Ilonka néni legközelebbi tervei?
- Szeptembertől háromfelé fogok tanítani, az ELTE-n, a Kórusiskolában és a szegedi
főiskolán, mert nekem fontos, hogy a módszerem sokfelé eljusson, hiszen itt
egy ország kultúrájáról van szó. Nem magamért csinálom ezt, de Erdélyben abban
a szellemben nőttem fel, hogy a magyar emberek összetartanak, és azt szeretném,
hogy itt is segítsek minden embertársamnak, akinek az úristen adottságot juttatott.
Nem a magam örömére, hanem mindnyájunk örömére és hasznára.
|
