|
Birmingham "három autópálya, huszonhat vasútvonal és fél tucat rossz
szagú, használaton kívüli csatorna találkozásánál fekvő kietlen közép-angliai
iparváros" - írta egyik regényében a város szülötte, David Lodge, mindössze
öt évvel azelőtt, hogy Simon Rattle-t 1980-ban kinevezték a Városi Szimfonikus
Zenekar élére. Az egymilliós Birmingham, Nagy-Britannia második legnépesebb
települése nem számított kulturális központnak, és a huszonöt éves, tehetséges
de nevenincs vezető karmester megbízása sem látszott nagyvonalú beruházásnak.
Ma már köztudomású, hogy a városatyák szerencsésen választottak. Az együttesből
nemcsak a város vagy az ország, hanem az egész világ egyik legjobb zenekara
vált, s ezt nagyrészt a fiatal karmester munkájának köszönheti. Ráadásul
Birmingham a szűkös helyi költségvetésből is kiszorított egy új és pazar hangversenyteremre
valót, vagyis Simon Rattle működésének tizennyolc esztendeje alaposan megváltoztatta
a város zenei arculatát.
A karmester a következő évadtól nem hosszabbítja meg szerződését, s már csak
vendégként lép fel Birminghamben. Lehet, hogy szabadúszó lesz, de egyes források
szerint Claudio Abbadót váltja fel a Berlini Filharmonikusoknál. A pályamódosítás
alkalmából jelent meg interjú a bécsi Hörgänge Fesztiválon fellépő Simon Rattle-lel
a Bühne hasábjain.
- Igaz, hogy amikor Birminghamben elkezdte a munkát, rögtön tudtára adta
a zenekarnak: Beethoven-művek ezentúl nem szerepelnek műsoron?
- Huszonöt évesen úgy éreztem, nagy útra indulok, s érthető módon nem tartottam
magam eléggé érettnek ahhoz, hogy például Beethoven 9. szimfóniájával lépjek
a hallgatóság elé. Más alkotásokat is tabunak tartottam, például Brahms Harmadikját,
Bruckner kései szimfóniáit vagy Wagner Walkürjét. Egyszerűen van, amihez
több idő kell, s van, amihez kevesebb is elég. Emlékszem, egyszer Giulini figyelmeztetett
is: nincs értelme elsietnem a dolgokat. Legyek csak nyugodt, mondta, mert ahogy
érettebbé válok, majd maguktól utolérnek a művek. Igaza volt. Az akkori ódzkodásom
Beethoventől szorosan kapcsolódott az aktuális ízléshez. Fiatal koromban sokak
számára Klemperer interpretációi számítottak etalonnak. Azt már akkor is tudtam,
hogy az ő Beethoven-felfogásával nem tudok azonosulni, de még nem jöttem rá,
hogy miért. Csak akkor ismertem fel, hogy Beethoven és kortársai zenéje elsősorban
dialógus, amikor korabeli hangszereken hallottam a kompozícióikat. Megvilágosodásomért
különösen Nikolaus Harnoncourt-nak tartozom hálával.
- Az ön stílusbeli sokoldalúsága ritkaság. Első vendégkarmestere a historikus
hangszereken játszó Felvilágosodás Kora Zenekarának, ugyanakkor a kortárs zenében
is tájékozott, mi több, hallhatóan nagyon szereti. A bécsi Konzerthausban az
idei Hörgänge Fesztiválon az 1970-es évtized darabjait játszotta a Birminghamiek
élén, s igencsak elemében volt.
- A hetvenes évek zenéje valóságos aranybánya. Margaret Thatcher és Ronald
Reagan korszakáról van szó, amikor a közvélemény egyre inkább szembe került
az uralkodó anyagias szemlélettel. Érdekes, hogy az előző tíz évvel ellentétben
ezeken a műveken alig érződnek a kor politikai és társadalmi viszonyai - legalábbis
én így gondolom. A zeneszerzők mintha befelé fordultak volna, s a zenéjük is
inkább szellemi ellenállást fejez ki. Górecki 3. szimfóniája nem a kedvencem,
de ennek a spirituálisabb vonulatnak talán legjellegzetesebb darabja. Ugyanakkor
meg kell említenem a legfontosabb kivételt is. Sosztakovics 15. szimfóniájában
tisztán tükröződik az akkori Szovjetunió sok társadalmi feszültsége, a szabad
gondolkodók szellemi elnyomása.
- Pályafutása során ritkán vezényelt operát. Nem vonzza a műfaj?
- Dehogynem. Csakhogy eddig kevés időm jutott rá, hiszen évi hat hónapot
a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarral töltöttem. Mi több: az opera iránti
vonzalmam az egyik oka, hogy befejezem főzeneigazgatói pályafutásomat. Ugyanakkor
nehezen tudom elképzelni, hogy egy nagyüzemi módon működő repertoárszínházban
dolgozzam - mondjuk a bécsi Staatsoperban, pedig övék a világ legjobb zenekara.
Csodálom a színház teljesítményét, de idegenül érzem magam a repertoárrendszerben.
- Miért?
- Mert kevesebb idő jut a próbákra annál, amennyit szükségesnek tartok. Még
szerencse, hogy a legtöbb nagy operaházban legalább az együttes összetétele
azonos egy széria alatt. Tegyük fel, hogy elvállalok tíz Parsifalt a
Covent Gardenban vagy Amszterdamban - biztos lehetek benne, hogy a zenekari
árokban esténként ugyanazok a muzsikusok ülnek, akikkel a próbaidőszakban együtt
dolgoztam. (Bécsben például ez annyira nem számít természetesnek, hogy az azonos
zenekari tagok puszta igénye is felháborodást váltana ki.) Egy szó mint száz,
a repertoárszínházakat nem nekem találták ki. Már Mahler is küzdött e rendszer
ellen, de úgy látom, eredménytelenül.
- És ha kedvére való feltételekkel dirigálhatna operát, mely komponistákat
választaná?
- Elsősorban Mozartot és Janáčeket, azután Wagnert és Debussyt.
- Verdit nem?
- A Falstaffot idővel szívesen elvezényelném, de a többi Verdi-operának
inkább hallgatója szeretnék lenni, a karmesteri dobogót átengedem másnak.
- Az opera iránti vonzalmán kívül mi késztette arra, hogy lemondjon főzeneigazgatói
posztjáról abban a zenekarban, amelyet ön nevelt világszínvonalú együttessé?
- Érdekes, hogy tizenhat esztendőn át folyton arról faggattak, miért utasítok
vissza annyi felkérést a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekar kedvéért, ezzel
szemben az utóbbi két évben, amióta kitudódott a döntésem, mindenki azt kérdezi,
tisztában vagyok-e azzal, mit teszek. De képtelen vagyok kettészakadni, nem
tudok egyszerre a saját zenekarommal bíbelődni s ugyanakkor utazó karmesterként
is működni. Mindenesetre a Birminghamiekhez nagyon erős érzelmi szálak fűznek,
tehát a későbbiekben sem szűnik meg az együttműködésünk. Tizennyolc év azonban
hosszú idő, és sok olyan zenekart ismerek, amelyet megnyomorított, hogy időtlen
időkig ugyanaz a vezető karnagy ült a nyakán. Ezért érzem jónak, hogy most válunk
el, amikor még mindkét fél érdekesnek találja a másikat. Nagyon sokoldalú zenekart
hagyok az utódomra, az együttes képes rá, hogy az egyik este Stockhausen Gruppenjét
szólaltassa meg, másnap pedig Rameau és Hándel műveiből adjon hangversenyt.
Azt hiszem, Birminghamen kívül mindenütt a két különböző műfajra szakosodott
együtteseket kellene felkérni ilyen feladatra.
A birminghami időszak csodálatos volt, de mostantól több időt szeretnék magamra
fordítani. Új élményekre, új vitaminokra van szükségem. És új kihívásokra, hogy
szélesedjen a látóköröm.
- A Bécsi Filharmonikusok hagyományos hangzása meg tudná mozgatni a fantáziáját?
- Az biztos, hogy a korábbi hagyományt érdekesebbnek találom, mint azt, amely
az ötvenes évek vége felé bontakozott ki. Elég meghallgatni Erich Kleiber Figaróját
a Bécsiekkel az ötvenes évek elejéről: nyilvánvaló, hogy Mozart-interpretációja
nem esik túl messze a későbbi autentikus-historikus előadói eszménytől, viszont
jelentősen különbözik az évtized későbbi bécsi Mozart-felfogásától. De hát régen
nagyobb szabadságot élveztek a zenészek. Mahler zenéjében mindenesetre autentikus
forrásnak tartom a zenekart, az élet ajándéka, hogy előadhattam velük a szimfóniáit.
A Beethoven-szimfóniák lemezfelvételét is tervbe vettük. Mostanában az a gondolat
foglalkoztat, hogy vonósnégyesként kellene eljátszani őket, amihez kifogástalan
együttműködésre van szükség az együttes és a dirigens között. Emiatt 2000-ig
nem is kezdünk hozzá.
- A közelmúltban nyugtalanító hírek érkeztek a brit kulturális intézmények
anyagi helyzetéről.
- A dolgok állása egyszerűen szégyenletes. Engem leginkább a zeneoktatás válsága
aggaszt. Az iskolák elhanyagolják ezt a feladatukat, mert sokkal fontosabbnak
tartják a matematikát vagy a számítógépes ismereteket. E szemlélet ellen harcolni
kell. Addig is, amíg az iskolák nem térnek jobb belátásra, a zenekarok és a
szervezők vállán nyugszik a felelősség, hogy felkeltsék a gyerekek zenei érdeklődését.
Nem szabad törődnünk azzal a fenyegetéssel, hogy a hallgatóságunk lassan elenyészik
- a személyes érdekeket félretéve kell törődni a művészetekkel, mert ez az emberiség
túlélésének záloga. Egyébként a kutatások is azt mutatják, hogy a zenének döntő
szerepe van a kreativitás fejlesztésében. A zenét tanuló gyerekek többsége más
területen is jobb eredményeket ér el az átlagnál; matematikából is jobbak, mint
azok, akik a zene rovására számítógépes foglalkozásokon vesznek részt. Ez is
bizonyítja azok számára, akiknek ezt még mindig bizonyítani kell, hogy zene
nélkül nem lehet élni.
|
