|
A kastély még kopottságában is sárgán ragyogna a napfényben - ha sütne a nap.
De nem süt, hiába a július, a nyaralóidény, a pihenésre, fürdésre hívogató Fertő-tó.
A Botvay Károly és Bánfalvi Béla vezetésével működő Budapesti
Vonósok Haydn Fesztiválja Fertődön, a barátságos Esterházy-kastélyban menthetetlenül
a barátságtalan időjárás jegyében zajlott. Nem csak a hangversenyekre, hanem
az osztrák és magyar nyaralóhelyekre, Illmitzbe, Rustra, Fertőrákosra és Fertődre
is kevesebben érkeztek idén a szokottnál. Akik mégis ide látogattak, azokat
is többféle szórakozás hívogatta esténként: a hangversenyeknek idén még a labdarúgó
világbajnoksággal is versenyezniük kellett.
Úgy látszik azonban, Haydn elég nagy vonzerő. A koncerteken - nyolcat rendeztek
belőlük július 3. és 12. között - mégiscsak szépen megtelt a nézőtér. Óriási
tolongásról nem lehet beszámolni, de a hűvös szél, az eső és a foci ellenére
is jelentős érdeklődésről tudósíthatunk.
Négy év már hagyományteremtő idő. A Fesztiválnak láthatóan törzsközönsége (is)
van, amely nem csak a legközelebbi környékről érkezik, hogy élvezze a felemelő
környezetet, hallgassa a zenét. Hétvégén sokan utaznak ide Budapestről, és nem
kevesen a szomszédos Ausztriából, a közeli nyaralófalvakból, és távolabbról,
Kismartonból, sőt Bécsből is. Az idei év társadalmi eseménye, hogy a Fesztivál
vendégei között üdvözölhette az Esterházy család tagjait, akik nem sokat beszéltek
tetszésükről-nemtetszésükről, csak egyszerűen a következő hétvégén is eljöttek
zenét hallgatni. És a messzi Németországból is jönnek látogatók, akik évek óta
a Haydn-koncertek napjaira időzítik ausztriai nyaralásukat, hogy a burgenlandi
táj szépségét, nyugalmát, a környék konyhájának-borainak élvezetét a muzsika
bensőséges élményével kapcsolhassák össze. A Haydn Fesztivál előfutára, modellje
lehet a későbbi, reményeink szerint valóban fejlett idegenforgalmi tevékenységnek;
jól mutatja kicsiben, milyen lehetne Fertőd zenei élete az újjáépített kastélyban,
milyen lehetne a központilag szervezett, európai színvonalat kínáló hangversenysorozat
látogatottsága.
Egy esztendővel ezelőtt módomban állott ezeken a hasábokon a Budapesti Vonósok
hangversenysorozata kapcsán Fertőd ügyéről és jövőjéről is szót ejteni, hiszen
idegenforgalom és hangversenyélet elválaszthatatlanok egymástól. Akkor (közvetlenül
a művelődési és a környezetvédelmi miniszter fertődi találkozása után) úgy véltem,
hogy a kastélyegyüttes - az ország egyik legjelentősebb és legvonzóbb művészeti
és művelődéstörténeti emléke - sorsa túlnő egy minisztérium kompetenciáján,
és helyreállítása, fenntartása, irányítása nem képzelhető el központilag koordinált
koncepció és felelős egyszemélyi vezető nélkül. Azóta kis lépéssel
előremozdult Fertőd/Eszterháza ügye - majd szinte azonnal vissza
is. Kormányhatározattal létrejött egy közhasznú társaság, amelynek tulajdonába
került (volna) a kastély és környezete. A kht. feladata lenne a fenntartás és
üzemeltetés. A Társaság vezetőjének kinevezését azonban az előző kormányzat
(ki tudja, miért?) addig húzta-halasztotta, amíg a négyesztendős parlamenti
ciklus véget ért, és ma ugyanott tartunk, ahol egy-másfél éve: a kastély a soproni
Egyetem tulajdona, amely sem fenntartani, sem hasznosítani nem képes az épületet.
Így mindmáig nincs se vezető, se a jövendőbeli működtetésre vonatkozó ésszerű,
elfogadott terv, se a műemlékegyüttes helyreállítására szolgáló pénz. És nem
tudni, vajon kulturális centrum, szálloda, operastúdió vagy kormányzati reprezentációs
épület feladatát tölti-e be a jövőben a kastély. Egy biztos: mindaddig, amíg
tisztázatlanok a tulajdonviszonyok és a vezetés, amíg nem születik határozat
arról, milyen célt szolgáljon a hatalmas épületegyüttes, nem lehet és nem érdemes
hozzáfogni a helyreállításához. Márpedig a munkálatok megkezdése sürgető: tavaly
óta láthatóan tovább romlott a pompás építmény állapota. És ez így lesz mindaddig,
amíg (az eisenstadt-kismartoni Esterházy-kastélyhoz hasonlóan) élet nem költözik
a falak közé, s ennek elengedhetetlen járulékaként nem lesz folyamatos a karbantartás
is.
Haydn azonban, említettem, nagy vonzerő. A körültekintő műsorösszeállítás minden
koncertre ígért legalább egyet a gazdag, szerteágazó életmű jelentős alkotásaiból,
akár zenekari, akár kamara- vagy szólóestre került éppen sor. A Budapesti Vonósok
ugyanis nemcsak a fesztivál rezidens zenekara, de a hangversenyek szervezője-rendezője
is. Közreműködő vendégeket hív saját koncertjeihez, partnereket az együttes
tagjaiból alakult különböző kamaraformációkhoz - és olyan hangszerest is, aki
szólóesttel gazdagítja a Fesztivált. Okos és ügyes műsorpolitika.
A közönség soraiban újra és újra ugyanazok az arcok tűnnek fel. Úgy tűnik, inkább
a Fesztivál sorozatát látogatják, semmint az egyes koncerteket. Számukra az
életmű jelentős részét alkotó kamaraművek szerencsésen kötik össze a zenekar
pillért képező koncertjeit. És nem csak a közönség jár így jól: az együttes
muzsikálás színesíti a műsorösszeállítást, és barátokat szerez, akik a sikeres
együttműködés emlékét megőrizve legközelebb talán ismét partnerül választják
a Vonósokat. Jó gondolat, hasznát látja közönség, vendégművész, zenekar egyaránt
.
A közreműködő vendégek névsora imponáló. A hercegi vendégek által meglátogatott
ünnepélyes nyitóesten Marián Lapsansky játszotta rokonszenves-egyszerűen Mozart
K. 449-es Esz-dúr zongoraversenyét. A hetvenes évek közepén az akkor pályakezdő
szlovák pianista az Interfórum televíziós koncertsorozatán itt, Fertődön mutatkozott
be a nemzetközi sajtónak. Ma ő a Szlovák Filharmónia igazgatója.
Lapsansky játéka minden ünnepélyes külsőség nélkül felavatta a terem új hangversenyzongoráját.
Ez nagy és határozott előrelépés. Az elmúlt évtizedekben használt Petroff-zongora
nem illett ebbe a környezetbe. Nagysága, túlzott dinamikája, differenciálatlan
hangja, nehézkes, kiegyenlítetlen mechanikája működésének első napjától kezdve
mereven ellenállt a művészek akaratának. Helyét a nyár elején kitűnő hangszer
foglalta el. Az elmúlt esztendő miniszteri találkozójának nyomán, a koncerteket
támogatandó, egy pillanatra megnyílt a felsőbbség pénztárcája. Az egyfelől szerénynek
tűnő, másfelől hatalmasnak is mondható tízmillió forint részben hangversenyek
megrendezését segíti, részben egy zongora született belőle: az alkalmi vételként
beszerzett és erre a célra teljesen felújított Steinway B-modell. Éppen az,
amelyik ebben a teremben még egy versenymű magánszólamának terhét is viselni
képes, és amelyiken kamarazene és dalkíséret is ideálisan megszólalhat. A hangszer
még egy kicsit bejátszatlan, a közreműködők véleménye szerint kíván némi szakszerű
karbantartói ápolást, de a tavalyihoz hasonló panaszra bizonyosan nincs okuk
sem a szólistáknak, sem a közönségnek.
Július 4-én Haydn ritkán hallható C-dúr hegedűversenyét (Hob. VII/A:1) Kelemen
Barnabás játszotta. Derűt sugárzó fellépése - az ifjúság ritka kincse -
az egész termet beragyogja. Játékának biztonsága imponáló, sajnos azonban mind
a zenei folyamat tagolásával, a haydni faktúra artikulálásával, mind a hegedűjáték
makulátlan tisztaságával adósunk maradt.
Perényi Miklósról jó ideje nem lehet csak felsőfokon írni. Ő sokkal
inkább varázsló már, semmint gordonkaművész. Persze ahhoz, hogy valaki képes
legyen hozzá hasonlóan elvarázsolni-elbűvölni bennünket, legalább úgy kell tudni
gordonkázni (hegedülni, zongorázni, vezényelni, fuvolázni stb.), ahogyan ő tud.
Számára a csellózás már régóta csak eszköz a mű, sőt ezen túl a zene
leglényegének kifejezésére. Játékáról szólva lehet részletezni a darab megértésének
és formálásának tévedhetetlen biztonságát, a hangképzés salaktalanságát, a jobb
kéz tökéletesen erőszakmentes, mégis zengő vonóvezetését - mindez azonban csak
a felület. A lényeg ott van, ahol a kritikus - a legfontosabb pillanatokban
úgyis gyatrának érzett - tolla felmondja a szolgálatot.
Két külföldön élő magyar zongorista szerepelt még Fertődön, az első illetve
a második periódus zárókoncertjén. A sorozat egyetlen szólóestjén a Salzburgban
élő Rohmann Imre örvendeztetett meg bennünket azzal, hogy teljes műsorát
Haydn-darabokból állította össze. (Csak a közönség követelt ki ráadásként két
Domenico Scarlatti-szonátát.) Két-két szonáta között az egész zeneirodalomban
szinte magában álló f-moll változatok párvariáció-sorozata hangzott fel. A művész
az oeuvre biztos ismeretében válogatta ki a megszólaltatott darabokat a mester
annyira különböző szonátatípusai közül. Rohmann tudatos játéka jól megmutatta
- a kor muzsikájának általánosságával, köznyelvi banalitásaival ellentétben
- a Haydn-zene, sőt az adott Haydn-mű egyéni vonásait. Világos és "okos" játékából
azonban nem hiányzott a poézis, a kifejezés gazdagsága, amely - minden ellenkező
vélemény ellenére - mégsem esik okvetlenül a tudatosság áldozatául.
Krausz Adrienne más előadói alkat. Nehezen tudnám elmondani, miért érzem
játékát nőiesnek, hiszen billentésének, formálásának biztonsága, játékának dinamikája
nem "hölgyzongorázásra" vall. Mégis: zongorahangja fátyolosabb-lágyabb, dallamformálása
éneklőbb, egész játéka szubjektívebb, mint Rohmanné. Ez távolról sem kíván értékítélet
lenni, inkább örömünk regisztrálása, hogy mennyire eltérő személyiségek képesek
játékukkal egyformán magas színvonalon örömet szerezni. Krausz Adrienne igazi
pianista-profilját azonban a Haydn-koncert szép előadása után ráadásként játszott
op. 1-es Rachmaninov-darab jellegzetes, romantikus, kelet-európai színei mutatták
meg.
Három kamarakoncert színesítette a műsort. A bécsi Haydn Trió (Heinz Medjimorec
- zongora, Michael Schnitzler - hegedű és Walther Schulz -
gordonka) professzionista előadást nyújtott - abban az értelemben, hogy jól
felkészült muzsikusok jól előkészített produkcióval állnak a közönség elé, de
játékuk egy pillanatra sem lépi át azt a határt, ahol a biztonság költőiségbe
csap át. A ráadásul adott két Fritz Kreisler-mű közül az első ál-bécsies ál-kedélyeskedése
ellentmondásosan hatott az utána következő miniatűr bécsi induló kitűnő, Kurt
Weill-szerűen száraz-szarkasztikus megszólaltatásának szomszédságában.
A Budapest Trió (Mannheim) valódi értékeiről nem kaptunk hű képet, hiszen
Kiss Ferenc (hegedű) és Fejérvári János (brácsa) német gordonkás
partnere megbetegedett, s helyét beugrással Botvay Károly foglalta el. Így csak
hálásak lehetünk, hogy - a műsor megmentésének érdekében némileg megváltozott
programú - estjüknek egyáltalán részesei lehettünk. Örömet szerzett Beethoven
op. 8-as és Dohnányi op. 10-es Szerenádja, két, értékeket nem nélkülöző, a helyhez
és körülményekhez jól illeszkedő nyáresti darab.
A Budapesti Vonósok tagjaiból alakult kamaracsoportosulásokhoz Kékesi Judit
társult zongorista partnernek a ritkán játszott Haydn-triók közül is különösen
ritkán megszólaló, mégis jelentős esz-moll trióhoz, Mozart g-moll zongoranégyeséhez
pedig a némileg halványan szereplő Hargitai Imre. A kamarazeneirodalom
egyik legszebb darabját, Schubert C-dúr vonósötösét a vendéglátó együttes két
vezetőjének közreműködésével olyan kvintett szólaltatta meg, amely ebben az
összeállításban ad hoc együttesnek tekinthető: Bánfalvi Béla, Nagy Gabriella,
Fejérvári János, Botvay Károly és Somodari Péter. Játékukra ugyanazok
a stíluselemek voltak jellemzőek, mint a nagyegyüttesére.
És itt nem halaszthatjuk tovább, hogy szót ejtsünk a Budapesti Vonósok szerepléséről
ezeken az esteken. Nem felejthetjük, és nem is felejtjük el: elsősorban nekik
köszönhető, hogy az estek egyáltalán léteznek. Hálásak vagyunk érte, hogy ötletességük,
szorgalmuk létrehívta a helyszínhez méltó koncertsorozatot, és az ő érdemük,
hogy a szokásos dilettáns szervezgetés helyett professzionista koncertrendező,
Strém Kálmán kezébe tették le hangversenyeik sorsát. Választásukat a
szakszerű propaganda, a messzi földről érkező látogatók és a méltó külsőségek
egyaránt igazolják.
Összeszokott, állandó együttesük folyamatos munkáját dicséri a gazdag és változatos
műsor, a rendezett és homogén hangzás. Ez a hangzás azonban - már az elmúlt
esztendőben írott beszámolómban is kénytelen voltam megemlíteni - nem kamarazenekari,
hanem kimondottan szimfonikus jellegű, s a szimfonikus együttesekéhez képest
is differenciálatlan és az erőszakosságig harsány. Nagyon kevés eszközt használnak
a forte játékmódhoz, szinte minden telt, hangos belépés egyformán, "beakasztott
vonóval" szólal meg, és játékuk nyomán úgy tetszik, mintha a piano valami
uniformizáltan bágyadt hangzásmód lenne. Szinte mechanikusak a jellegzetes sforzandók,
hiányoznak, vagy legalábbis igen ritkák a dallamíveket tagoló belső hangsúlyok,
szünetek és agogikák, és fájdalmasan hiányoltuk a - Haydn-zenében oly sokatmondó
- súlyosról súlytalanra lépő késleltetések hangsúlytalan feloldásait. A közreműködő
(kitűnő) fúvósok lélegzésük természetéből adódóan, de nyilván tudatosan is gondosan
artikulálják dallamukat. Akár előttük, akár utánuk szólal meg ugyanaz a dallam
a vonósokon, az csaknem mindig kínosan lapos és semmitmondó. A játékhoz használt
vonó hossza is túl kevéssé differenciált, ez is sokat elvesz az agogika lehetőségeiből.
Mindez tulajdonképpen "világnézeti" kérdés. A hangos, erőszakos játék nyomán
megszülető telt és zengő hangzás is arathat sikert a közönség bizonyos rétegeinél.
Fertődön is nagy lelkesedéssel kikövetelt ráadás zárta valamennyi koncertet.
Azonban az is kiderült: az együttes, ha akar, képes másként is játszani.
Perényi Miklós puszta jelenléte már a versenymű expozíciójában, amikor a szóló
egyetlen hangja sem hangzott még el, sokkal érzékenyebb, bensőségesebb, árnyaltabb,
merem állítani: szebb játékra inspirálta az együttest. Az ilyen árnyaltabb,
szebb játék a zenei teljesítmény magasabb régiójába, s ha úgy tetszik, a zenekarok
másik, magasabb rangú (és magasabban honorált) kategóriájába visz, de ehhez
a vezetők sokkal átgondoltabb, céltudatosabb felkészülése, többfelé figyelő
tájékozódása, számtalan új és régi minta megismerése, a próbák részletekbe menő,
aprólékosabb munkája szükséges. Az ilyen szellemi és hangszeres munka megpróbáltatást,
fáradozást, törődést, a felfelé vezető út tűz- és vízpróbáját követeli. Sikert
az út végigjárása nélkül is el lehet érni, de e nélkül - A varázsfuvola Első
papjának szavaival mondom a Budapesti Vonósoknak - "... wirst du das himmlische
Vergnügen der Eingeweihten nie fühlen" - A beavatottak mennyei örömeit ...
sosem fogod élvezni.
|
